Taláros politika


Az amerikaiak példaértékűen demokratikusnak mondják államszervezetüket. Pedig a Supreme Court ítéletei, a bírók világnézeti elfogultsága és túlhatalma azt mutatja, hogy a hatalmi ágak elválasztása kívánnivalót hagy maga után.

’Breyer, menj már nyugdíjba!’

– szólították fel tüntetők transzparenseiken az USA Legfelsőbb Bírósága, a Supreme Court bíráját 2021 áprilisában. A Demokrata Párthoz közel álló civil szervezet által szervezett tüntetés résztvevői nem tudják kivárni, hogy a 83 éves Stephen Breyer önszántából akassza szögre a talárját. A liberális választók szeretnék, ha egy fiatalabb hölgynek adná át helyét a pulpituson.

Ha hozzátesszük, hogy Breyer az alkotmánybíróság szerepét is betöltő legmagasabb amerikai bírói fórum bírói karának liberális szárnyához tartozik, az amerikai politikában járatlanok számára magyarázatra szorul az akció. A demokrata szavazók nem akarják, hogy megismétlődjék Bader Ginsburg esete. Az ugyancsak liberális bíró előrehaladott kora ellenére szintén nem akart visszalépni. Még akkor is egyértelművé tett, hogy marad, amikor 2019-ben rákot diagnosztizáltak nála. A közvélemény megnyugtatására 2020 januárjában hírül adta, hogy kigyógyult a betegségből, de 2020 júliusában már arról tájékoztatott, hogy a kiújult rák miatt kemoterápiát fog kapni, visszavonulásra azonban ekkor se gondol. Nem sokkal később, 83 évesen, 2020 szeptemberében, tehát közvetlenül Donald Trump bukása előtt a Supreme Court tagjaként hunyt el. Az elnök nem késlekedett, Amy Coney Barrett személyében rögtön ultrakonzervatív jogászt jelölt a helyére, akit a Szenátus republikánus többsége még a novemberi elnökválasztás előtt megválasztott. Az újdonsült bírónő akkor mindössze 48 éves volt, tehát várhatóan évtizedekig lesz a Supreme Court kilenc bírájának egyike, hisz a megbízatás élethosszra szól.

A visszalépésre felszólított Breyer, aki többek között a ’Supreme Court legitimitása’ című monográfia szerzője[1], nem kommentálta a tüntetést. Általában nem foglalt állást a leköszönése körüli vitákba. A folyamatos nyomás hatására azonban 2021 végén bejelentett, hogy idén nyáron nyugdíjba vonul. Konkrét időpontot nem nevezett meg és habár már nyár dereka van, még mindig nem adta be a lemondását. Ennek ellenére Biden elnök, élve az USA alkotmánya, a US Constitution által erre adott lehetőséggel, már februárban új bírót jelölt a lebegő székre, akit a Szenátus áprilisban meg is választott: Brown Jackson jogilag azt teszi alkalmassá, hogy 2021 óta az USA Fellebbviteli Bíróságának körzeti bírája Washingtonban, a politika elvárásokat pedig az által teljesíti, hogy 50-es fekete hölgy, aki a Supreme Court első színes bőrű hölgy bírája lesz.

Három bíró, három egyéniség

Stephen Breyer (1938)

A visszalépését hónapok óta lebegtető liberális jogászt 1994-ben Bill Clinton jelölte.

Pragmatikus bírónak tartják, akinek fontosabb ítéletei kontinuitás és koherenciája, mint mérföldkőnek számító döntéseket hozni.

Liberális jogászként következetesen képviseli az abortuszhoz fűződő jogot és a büntetőhatóságok kompetenciájának erőteljes kontrollját. Azzal viszont a szabadelvűek körében is kisebbségben van, hogy a Supreme Court ügyeinek elbírálásakor a nemzetközi jogot és más országok nagy horderejű döntéseit is figyelembe veszi.

Breyer érdekes módon korlátozná saját karát. Általában szükségesnek tartja a bírák demokratikus kontrollját, a Supreme Court egyre növekvő befolyását az életviszonyok alakításara pedig szűkítené, mert ez a törvényhozás kárára történik, ezért Breyer szerint sérül a hatalmi ágak elválasztása.

Ruth Bader Ginsburg (19332020)

A lemondását súlyos betegsége ellenére megtagadó liberális jogászt 1993-ban Bill Clinton jelölte bírónak.

Ginsburg a nemek egyenlőségének harcos elkötelezettje volt és – negatív személyes tapasztalataira hivatkozva – a szexizmus elleni szigorú fellépést képviselte. Harcos feministaként tartották számon.

Eleinte nem tűnt ki bírói tevékenységével, mígnem a ’90-es évek végén a testület egyetlen női tagjává válva egyre karakteresebb, sokszor kisebbségi álláspontokat kezdett képviseli. Breyerhez hasonlóan ő se gondolta, hogy a Supreme Court feladata lenne fundamentális társadalmi változásokat kiváltani. Ezért kritizálta a ’Roe v. Wade-ügyben’ hozott döntést, amely szerint alapvetően minden amerikai nőnek joga van a terhesség megszakításáról magának döntenie. Ginsberg ugyan maga is következetesen ezt az álláspontot képviselte, de azzal nem értett egyet, hogy a Supreme Court semmisnek nyilvánította a tagállamok abortuszt generálisan tiltó jogszabályait és lehetetlenné tette, hogy a jövőben ilyen tartalmú törvényt fogadjanak el. Ginsburg szerinte a döntés megakadályozta, hogy a kérdésben társadalmi vita eredményeként kompromisszum alakuljon ki.

A bírónő alkotmányellenesnek tartotta a halálbüntetést, amit a ’Baze v. Rees-ügyben’[2] kissebségi véleményt megfogalmazva tett nyilvánvalóvá.

A nemek egyenlőség mellett az LMBTQ-jogokért is következetesen kiállt. Nagy szerepe volt az utóbbi időszak két mérföldkőnek számító ítélete megszületésében: a ’Lawrence v. Texas-ügyben’[3], amikor Supreme Court diszkriminatívnak találta és megsemmisítették a kölcsönös beleegyezésen alapuló szexuális praktikák, a konkrét ügyben az anális közösülés büntetőjogi üldözését; és a ’Obergefell v. Hodges-ügyben’[4], amikor az USA Legfelsőbb Bírósága megállapította, hogy az azonos neműek házasságát tiltó tagállami jogszabályok semmisek, mert sértik a US Constitution 14. kiegészítését a hátrányos megkülönböztetés tilalmáról.

Ginsberg szociális elkötelezettségét az mutatja, hogy kiállt a ’Patient Protection and Affordable Care Acts’, ismertebb nevén az ’Obamacare’ alkotmányossága mellett.

Amy Coney Barrett (1972)

Az ultrakonzervatív jogászt 2020-ban Donald Trump jelölte bírónak az elhunyt Ginsberg helyére.

Barrett a jogszabályok értelmezésénél a nyelvtani jelentést és a történeti hátteret középpontba állító iskola híve: az alkotmányt úgy kell értelmezni, hogy az megfeleljen annak, amit a jogalkotó a törvénycikk elfogadásakor akart és leírt, még, ha az akarata csak feltételezhető, a papírra vetés pedig akár több száz évvel ezelőtt történt és azóta jelentősen változtak az életviszonyok.

Barrett a fegyvertartáshoz fűződő, a US Constitution 1791-es 2. kiegészítésében garantált jog elkötelezett híve. 2019-ben az amerikaiakat leginkább polarizáló téma akkor legvitatottabb aspektusa kapcsán elmondta, hogy az elítélt bűnelkövetőket is megilleti a fegyverhez való jog a szabadulásuk után. Ennek korlátozását csak erőszakos cselekmény elkövetése esetén, különösen indokolt esetben, rövid időre tartotta alkotmányosnak.

Az abortusz legalább ennyire megosztó kérdésben szintén szélsőséges álláspontot képvisel: a terhességmegszakítás mindig sérti a morált, ezért minden körülmények között tilosnak kellene lennie.

Barrett a halálbüntetés elkötelezett híve. Trump elnököt is kritizálta, amiért újraválasztása esetén meg tervezte hosszabbítani a halálbüntetés végrehajtását szövetségi szinten 20 évre felfüggesztő elnöki rendeltet, amit végül 2021-ben Joe Biden tett meg.

De jure hatáskör vs. de facto mozgástér

Talán nincs még egy demokratikus ország, ahol az ideológiai meggyőződésnek és a pártpolitikai szimpátiának akkora szerepe lenne a bírák megválasztásánál, majd ítélkezésük során, mint az USA Legfelsőbb Bíróságán. Ettől elválaszthatatlan, hogy a közvélemény és a média példátlan intenzitással követi a Supreme Court működését és értékeli a bírók döntéseit, méghozzá világszerte. A legfelsőbb amerikai bírói fórum hatáskörénél jóval erősebben határozza meg az életviszonyok szabályozását. A de jure hatásköre és de facto mozgástere közötti jelentős eltérés körüli vita az USA egész történelmét végigkíséri és jogelméleti irányzatok születéséhez vezetett.

A US Constitution egyik atyja, Alexander Hamilton (1755-1804) a hatalmai ágak elválasztásának elkötelezett híveként a végrehajtó hatalomtól, tehát a politikától teljesen független legfelsőbb bírói fórumot javasolt. Jogelméleti ellenpólusa egy másik alapítóatya, Thomas Jefferson (1743 – 1826) volt. Jefferson, aki a történelemkönyvekbe leginkább a Függetlenségi Nyilatkozat, hivatalos nevén ’The unanimous Declaration of the thirteen united States of America’ szerzőjeként írta be a nevét, a bírák esetében is elengedhetetlennek tartotta a demokratikus kontrollt, máskülönben ’az oligarchák despotizmusának’ veszélyét látta. „Bíráink nemzetünk tisztességes polgárai, de nem tisztességesebbek, mint az átlag amerikai. Döntéseiknél saját hatalmi és politikai érdekeiket, valamint privilégiumaikat is motiválják őket. Ebben sem különböznek bármely hivatás képviselőitől” – írta Jefferson 1820-ban, aki 1801 és 1809 között az USA harmadik elnöke volt.

A Supreme Court bíráinak választási rendje egyértelművé teszi, hogy Jefferson állaspontja győzedelmeskedett: a kilenc tagot az USA elnöke jelöli és tisztjüket csak a Kongresszus felső háza, az államonként két-két képviselőből összeálló Szenátus jóváhagyásával foglalhatják el. A demokratikus kontroll elvét viszont sérti, hogy a bírák kinevezése élethosszig tart; tisztségükből csak akkor lehet elmozdítani őket, ha valamilyen bűncselekményt vagy kihágást követnek el és akkor is csak kongresszusi eljárás révén.

Kiterjesztették a jogaikat

A tagok függetlensége körüli viták miatt a bírák már 1803-ban szükségesnek látták a US Constitution ide vágó passzusainak értelmezését. Nagy volt a mozgásterük, mert az alkotmány alig tartalmaz a Legfelsőbb Bíróságra vonatkozó előírásokat, így például még bíráinak számát se rögzíti és a főbírói tisztséget is csak érintőlegesen említi, a nélkül, hogy a testület vezetőjének speciális jogait és kötelezettségeit szabályozná. A joghézaggal élve a Supreme Court a ’Marbury vs. Madison’-ügyben[5] meglehetősen nagy hatalmat vindikált magának. Kimondta, hogy a tagok saját kinevezésük alkotmányos őrei, és hogy ítéleteikkel megsemmisíthetik a szövetségi jogszabályokat. Alapvető fontosságú jog az életviszonyok szabályozása szempontjából, amit azonban a US Contitution nem adott implicit a kezükbe. Ezzel az ítélettel végül mégis csak Hamilton ’mindenek feletti’ bíróságról szóló elmélete győzedelmeskedett a Jefferson által pártol kontrollált bírói hatalom felett. Egyben beigazolódott utóbbi félelme a hivatások képviselőinek önmaguk felé hajló kezéről.

A bírák morális értékeiről

A testület kezdettől fogva számottevő politikai súlyát mutatja, hogy az 1857-es ’Dred Scott vs. Sandford’-döntés[6] sokak szerint számottevő szerepet játszott a polgárháború 1860-as kirobbanásban. Ráadásul emberi jogi szempontból hátborzongató ítélet, ami mutatja, hogy a bírák is ugyan úgy előítéleteik és ideológiák foglyai, mint bárki más. Jeffersonnak tehát akkor is igaza volt, amikor nem látott különbséget a bírák és az átlag amerikaiak moralitása között.

Az ügy névadója, Dred Scott Afrikából érkező fekete rabszolga volt, aki keresettel élt ’gazdája’ ellen, mondván, amikor az USA területére lépett, ahol a törvények tiltják a rabszolgává tételt, automatikusan szabad emberré vált. A bírák elutasították a keresetet. Indokolásukban kifejtették, hogy az alkotmányos jogok nem illetik meg az afroamerikaikat, legyenek akár feketék, akár fehérek. Mai szemmel nézve nem vigasztaló, hogy legalább az utóbbi tekintetben követték az egyenlőség elvét.

Hogy többet hasonló ítélet ne születhessen, az ’Észak’ győzelme után a 14. Kiegészítéssel a US Constitution része lett az úgynevezett ’Equal Protection Clause’, magyarul esélyegyenlőségi klauzula, a hátrányos megkülönböztetés tilalmáról.

„Országunk polgáraitól elvették életviszonyaik szabályozásának lehetőséget.”

A Jefferson meggyőződését osztó és a ’bíróságok uralmát’ elutasító Abraham Lincoln, aki a polgárháború éveiben, 1861 és 1865 között volt az USA elnöke, beiktató beszédével próbálta határok közé terelni az egyre nagyobb hatalmú bírákat: „Ha a kormánytól és a törvényhozástól a Legfelsőbb Bíróság veszi át a legfontosabb életviszonyok szabályozási jogát, a nép elveszti a szuverenitását, mert a bírák a nép által választott elnök és törvényhozási képviselők felé kerülnek.”

A testületet nem hatották meg az éppen a rabszolgatartás miatt kirobbant polgárháború győzőjének szavai. Ezt mutatja az 1866-os ’Civil Rights Act’ megsemmisítéséről szóló verdikt 1883-ban. A neves jogszabály a rabszolgák jogegyenlőségét fektette le és az egyenjogosításuk részletszabályait tartalmazta. „Kimondhatjuk, hogy országunk polgáraitól elvették saját életviszonyaik szabályozásának lehetőséget” – kommentálta az ítéletet a rabszolgából lett neves író, Frederick Douglass (1818-1895).

A szövetségi politika jogalkotási mozgásterének szűkítését Washington financiális ellehetetlenítésének kísérlete követte a legfelsőbb bíráktól. 1895-ben 5:4 arányban kvázi lehetetlenné tették a szövetségi személyi jövedelem adó kivetést, mert azt a gyakorlatban teljesíthetetlen jogi feltételekhez kötötték. Így Washington elesett a legfontosabb bevételi forrásáétól, amit csak 1913-ban, az alkotmány módosításával szerzett magának vissza.

A bírák szociális érzéketlenségéről

1905-ben a munkakörülmények javításáért küzdő szakszervezeteknek parancsoltak megálljt a bírák: a Supreme Court megsemmisítette New York állam rendelkezését, amely napi 10, illetve heti 60 órában maximalizálta a munkaidőt. Habár csak egy állami rendeletéről volt szó, mégis erőteljes kihatása volt a döntésnek a szövetségi politikára, mert ellehetetlenítette az elnök, Theodore Roosevelt (1901-1909) progresszív, munkavállaló-barát politikáját.

Később, hasonló okokból az USA egyik leghíresebb elnökének, Franklin D. Rooseveltnek (1882-1945) is meggyűlt a baja a Supreme Court-al. A bíróság ugyanis politikájának zászlóshajója, a ’New Deal’ több rendelkezését is alkotmányellenesnek nyilvánította.

Roosevelt fontos csatát vesztett, mégis háborút nyert

Az USA-t 1933 és 1945 között irányító Roosevelt politikailag elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy szembeszálljon a Legfelsőbb Bírósággal. Nem volt meg a szükséges többsége az alkotmány módosításához és a világgazdasági válság okozta drámai ökonomikus és szociális helyzetben ideje az alaptörvény módosításának lassú folyamatát se tudta kivárni. Ezért egyszerűen kihasználta, hogy a US Constitution nem szabályozza a Supreme Court tagjainak számát. Roosevelt hat, a politikáját támogató jogászt bírónak jelölt a testület kilenc tagja mellé, akiket a demokraták által dominált Szenátus hamar meg is választott.

Roosevelt rosszul mért fel a politikai helyzetet, amikor felrúgta a Supreme Court tagjainak számáról akkor már 150 éve fennálló status quót.  Azt hitte, hogy terve véghezviteléhez elegendő lesz a demokrata szenátusi többség és saját népszerűsége. Azonban a polgárok között sokkal nagyobb volt a Supreme Court reputációja, mint gondolta: tüntetések sorozata megakadályozta, hogy a hat új bíró elfoglalja a pulpitust.

A döntőnek hitt csatát elvesztette, a háborút végül mégis megnyerte Roosevelt: példátlanul hosszú elnöki periódusának köszönhetően peu à peu, a visszavonuló vagy elhalálozó konzervatív bírák helyére balliberálisokat kinevezve szokatlanul együttműködő Legfelsőbb Bírósággal együtt irányíthatta az Egyesült Államokat, igaz elnöksége második harmadáig várnia kellett, amíg stabil többsége alakult ki a bírák között.

Roosevelt győzelméhez kellett egy kiskapu következetes kihasználása is: az úgynevezett ’Recess Appointment’, magyarul ’ülések közötti szünetet’ jelentő eljárás keretében a Szenátus jóváhagyása nélkül dönthet az elnök személyi kérdésekben, így bírók kinevezéséről is, ha a Szenátusnak hosszabb ülésszünete van. A kivételes szabály a történelmi időkből származik, amikor a nagy távolság és a rossz közlekedési viszonyok miatt csak ritkán ültek össze Washingtonban a tagállamonként két-két szenátor. A XX. században ritka lett a hosszabb ülésszünet, ezért politikai gentlemen’s agreementé vált, hogy az elnök csak halasztást nem tűrő esetben és csak olyan pozíciók betöltésénél él ezzel a jogával, ahol a Szenátus jóváhagyása formalitás, például miniszterei kinevezésénél. Roosevelt azonban három bírót is kinevezett így, köztük a Supreme Court későbbi elnökét.

Új éra kezdete

A Roosevelt alatt megváltozott erőviszonyok következményeként 1954-ben a konzervatívokra mért csapást a Supreme Court. Egyúttal mérföldkővé tette az ítéletet, hogy a bírák az egyenjogúság kérdésében a feketék oldalára álltak, holott ezen a területen korábban mindig akadályozták a progressziót. A ’Brown vs. Board of Education-ügyben’[7] egyhangú szavazással megsemmisítették a kansasi Topeka rendelkezését, amely faji elkülönítést írt elő az iskolai buszokon.

Nyilvánvalóan, hogy az ítéletet a déli államok közvéleménye és politikusai, valamint a konzervatív jogászok elvi alapon hevesen kritizálták. Az viszont meglepő, hogy sok liberális jogász sem értettek vele egyet. Úgy látták, hogy a Supreme Court megsértette a szövetségi államok alkotmány garantálta jogát az oktatási rendszer szabad kialakítására. A nagy horderejű döntés egy éra, Earl Warren 1953-tól 1969 tartó Supreme Court-elnöki periódusának nyitánya volt.

Earl Warren (1891-1974)

A liberális jogász, aki 1943 és 1953 között Kalifornia kormányzója volt már ebben a minőségében is országos ismertségre tett szert a szegregációt felszámoló és a rasszizmust leküzdeni próbáló intézkedéseivel. A választáson mindkét alkalommal függetlenként győzött, ezzel együtt Roosevelt elnök elkötelezett híve volt. A Supreme Court bírójává mégis az erősen konzervatív republikánus elnök, Eisenhower jelölte.

Bíróként a feketék esélyegyenlőségének előmozdítása mellett sokat tettek a sajtószabadság erősítéséért is. Ebben együttműködő partnerekre talált bírótársaiban, nem utolsó sorban azért, mert megválasztásakor minden kollégája Roosevelt, vagy a szintén demokrata utódja, Truman jelöltjeként került a testületbe.

A diszkrimináció elleni harc területéről feltétlenül említést érdemel a ’Loving v. Virginia-ügy’[8]. A jelentős mértékben Warren hatására hozott ítélet kimondta, hogy semmis Virginia törvénye, amely megtiltotta a feketék és fehérek közötti házasságot, mert az sérti a US Constitution 14. kiegészítését a hátrányos megkülönböztetés tilalmáról. Az ítélet évtizedek elteltével újra relevanciát kapott, amikor az USA Legfelsőbb Bírósága precedenseként a ’Loving v. Virginia-ügyre’ hivatkozva állapított meg 2015-ben a ’Obergefell v. Hodges-ügyben’[9], hogy az azonos neműek házasságát tiltó tagállami jogszabályok semmisek.

Warennek döntő szerepe volt a ’Miranda vs. Arizona-ügy’[10] eldöntésében is. Az ítélet a Supreme Court talán minden idők legfontosabb döntése volt a büntetőeljárásjog területén, amely világszerte komoly hatást váltott ki a jogalkotásra. A bírók kimondták, hogy a gyanúsított által a nyomozóhatóság előtt tett vallomást a bíróság előtt nem használható fel, ha a gyanúsítottat a kihallgatás kezdetén nem világosították fel a hallgatáshoz és a védő segítségének igénybevételéhez fűződő jogáról.

Warren példája jól mutatja, hogy a testület tagjai a politikai függetlenség látszatára se ügyelnek. A Supreme Court elnöki tisztségét betöltve nyíltan támogatta Kennedy elnökválasztási kampányát, még, ha ezt úgymond ’magánemberként’ is tette. 1963-ban szintén bírósági elnökként ő vezette az úgynevezett ’Warren Commission’-t, amely a Kennedy ellen elkövetett halálos merénylet körülményeit volt hivatott kivizsgálni.

Túl kicsi vagy túl nagy a tagállamok mozgástere?

A Supreme Court az elmúlt évtizedekben is számos politikus ítéletet hozott és sok kritikát kapott demokratáktól, republikánusoktól egyaránt, igaz egészen más okból. A konzervatívoknak nem tetszik a legfelsőbb bírói fórum ’aktivizmusa’, tehát amikor a bíróság túllép az írott jogon, hogy figyelembe vegye az annak elfogadása óta végbement változásokat, valamint döntései szélesebb társadalmi vonatkozásait. A konzervatívok általában, ahogy a már bemutatott Barrett bírónő, a jogszabályok értelmezésénél a nyelvtani jelentést és a történeti hátteret középpontba állító iskola hívei. Ez különösen igaz, ha ez tagállami jogszabályok alkotmányosságáról van szó; nagyon kritikusan nézik, ha a szövetségi bírók az USA alaptörvényére hivatkozva semmisítenek meg tagállami jogszabályokat. A demokraták épp az ellenkező álláspontot képviselve felróják a bíráknak, hogy túl nagy mozgásteret engednek a tagállamoknak az életviszonyok alakításánál. Szerintük az amerikaiaknak ugyan azokat a jogokat kellene garantálni, függetlenül attól, hogy mely államban élnek. A jobb- és baloldaliak eltérő felfogásban döntő szerepe lehet egy évtizedek óta változatlan politikai-társadalmi körülménynek: a tagállamok nagy részét a két partvidéken, így a szövetségi fővárosban élőknél jóval konzervatívabb amerikaiak lakják és republikánusok vezetik, akik saját értékrendjük szerint akarják alakítani az életviszonyaikat. Ennek során sokszor az alkotmányosság határait feszegetik, például amikor morális megfontolásból napjainkig büntetni rendeltek a szexuális együttlét több formáját tekintet nélkül arra, hogy közös beleegyezéssel történik (’Lawrence v. Texas-ügy’[11]).

Az államok eltérő jogszabályainak szélsőséges egységesítése volt, amikor a Supreme Court konzervatív többsége a ’Texas v. Johnsona-ügyben’[12] alkotmányellenesnek találta a texasi jogszabályt, amely bűncselekménnyé tette az amerikai lobogó elégetését. Ezzel egycsapásra 47 másik állam jogszabályt is érvénytelenítette, amelyek hasonló rendelkezést tartalmaztak.

Hasonló, a konzervatívok által kritizált, de a liberálisok által üdvözölt jogegységesítés volt, amikor a bírák 2003-ban a ’Lawrence v. Texas-ügyben’[13] diszkriminatívnak találta és megsemmisítették a kölcsönös beleegyezésen alapuló anális közösülést büntetendő texasi jogszabályt. Egyúttal hatályon kívül helyeztek további 13 hasonló tartalmú állam törvényét. Az ítéletet az LMTQ-mozgalom máig mérföldkőnek tekinti az egyenjogúság kivívásához vezető úton. Még nagyobb előrelépés volt, amikor a Supreme Court 2015-ben legalizálta az azonos neműek házasságát az egész USA-ban, hatályon kívül helyezve számos tagállam ezt tiltó jogszabályát, illetve megsemmisítette a több tagállamban alaptörvényi szinten rögzített definíciót, mely szerint a házasság ’férfi és nő életközössége’. A bírák a ’Obergefell v. Hodges-ügyben’[14] állapította meg, hogy a tilalmak sértik az Alkotmány 14., 1868-as kiegészítését a hátrányos megkülönböztetés tilalmáról.

Ritkán védte a polgári jogokat

Az alapjogokon keresztül a mindennapi életviszonyokat alapvetően befolyásoló döntései miatt rend szerint nagy feltűnést keltenek a Supreme Court ítélete. Az amerikaiak sokat beszélnek a bíróság összetételéről, az ítéletekről és a bírákról. Sokszor, sok okból kritizálják, de egyúttal nagy tiszteletben is tartják őket. A Supreme Courtnak komoly tekintélye van a kezdetektől fogva. Ezt igazolja, hogy a szintén nagy népszerűségnek örvendő Roosevelt elnökkel szemben a közvélemény többsége a bírákat támogatta a testület létszámának felduzzasztása miatti vitában, ahogy erről korábban már szó volt.

A testület népszerűsége meglepő annak fényében, hogy történelmi távlatban ritkán volt a polgári jogok védelmezője: a XIX. században rábólintott az indiánok vagyonának kisajátítására; a II. világháború alatt nem talált kivetnivalót a japán származású amerikai állampolgárok internálásában; az ’50-es években pedig tolerálta a kommunista szimpatizáns hírében állok elleni, Joseph McCarthy republikánus szenátor nevével fémjelzett boszorkányüldözést.

Szintén nem volt építő hatással az amerikai demokráciára, amikor a bírák 1976-ban a ’Buckley vs. Valeo-ügyben’[15] akként értelmezte a sajtó- és a véleménynyilvánítás szabadságát, hogy magánszemélyek és cégek egyaránt korlátlan összeggel támogathatják a politikusok kampányait, mert ez a szabad véleménynyilvánítás része.  

1983-ban még az amerikaiak büszkeségét, a ’Checks and Balances’, magyarul ’fékek és ellensúlyok’ rendszerét is aláásták a Supreme Court bírái a ’War Powers Resolution’ jóváhagyásával. A törvény máig lehetővé teszi az elnöknek, hogy a Kongresszus jóváhagyása nélkül vesse be külföldön amerikai katonákat.

Egy frissebb példa a testület sokszor nem éppen túlzásba vitt alapjogvédelmére a ’Trump v. Hawaii-ügy’[16], amelyben a bírák 2018-ban nem találták alapjogokba ütközőnek a Trump elnök által elrendelt beutazási tilalmat több muzulmán ország állampolgáraival szemben.

Végtelen vita az abortuszról

Van téma Amerikában, ami a már említett LMBTQ-jogoknál is jobban polarizál: az abortusz. A Supreme Court első, máig vitatott döntése a témában 1973-tól a közelmúltig, tehát közel 50 évig érvényesülő alapelvet fektetett le. A bírák a ’Roe v. Wade-ügyben’[17] kimondták, hogy alapvetően minden amerikai nőnek joga van önálló döntést hozni terhesség megszakításáról. Ezért közel 50 évig egyetlen tagállam se fogadhat el az abortuszt generálisan megtiltó jogszabályt, még, ha számos konzervatív államban nagyon szerették is volna megtenni ezt.

A republikánus államok következetesen tesztelték, meddig mehetnek el a Supreme Court által kimondott és a döntésekben közelmúltig következetesen védett alapelv megsértése nélkül. Nem volt olyan állam a két partvidék között, többségében konzervatív világnézetű amerikaiak által lakott államokban, ahol ne fogadtak volna el törvényt, amely ugyan nem tiltotta meg a terhességmegszakítást, de számos, sokszor alig teljesíthető feltételhez kötötte azt.

A Supreme Cort húsz évvel később, 1992-ben foglalkozott ismét részletesen a terhességmegszakítással. A bírák a ’Planned Parenthood v. Casey-ügyben’[18] kitartott ’73-as döntése mellett. Ez komoly meglepetés volt, mert a testület kilenc akkori tagja közül nyolc republikánus elnök jelöltjeként került a testületbe. Ennek tudható be, hogy a ’92-es döntésben a bírák puhítottak a két évtizeddel korábbi határozaton: az új ítélet értelmében a tagállami törvények előírhatják a terhességmegszakítás szabályait és ennek keretében a végrehajtását feltételek teljesítéséhez köthetik, feltéve, hogy ezek teljesítése nem elvárhatatlan (undue burden) a terhessége megszakítását kívánó nőtől. Így például tanácsadáson való részvételre kötelezhetik, amelynek célja az abortusztól való elterelés is lehet; kötelező várakozási időt írhatnak elő a szándék bejelentése és a beavatkozás elvégzése között; a teljes tilalom pedig a korábbi 28. hét helyett már a 23-tól érvényesülhet.

Mindez immár jogtörténet. 2022 nyarán megtörtént az, amit sokan már ’92-ben prognosztizáltak, de akkor elmarad: a Supreme Court a ’Dobbs vs. Jackson Women’s Health Organization-ügyben’[19] hatályon kívül helyezte a ’Roe v. Wade-ítéletet’. Mississippi Állam abortusz-törvényének alkotmányossáról ítélkezve kimondák a bírák, hogy az alaptörvénnyel összeegyeztethető a jogszabály, amely már a 15. héttől – kevés kivételtől eltekintve – megtiltja a terhesség megszakítását.

A döntés sokkolta a közvélemény liberális részét, pedig maguk is számítottak rá legkésőbb azóta, hogy Trump három olyan bírót is kinevezett négyéves elnöki ciklusa alatt, akik világosság tették, hogy felül akarják írni a sokáig sérthetetlennek tartott, kényes társadalmi kérdésekben hozott, alapelveket lefektető ítéleteket, így mindenekelőtt az abortuszról szólókat. Ezzel a Supreme Court új, konzervatív bírái akarják teljesíteni azt, amit a republikánus politikusok évtizedek óta ígérnek a választóiknak, de aminek teljesítésébe évtizedekig beletörtek a bicskáik.

„Szélsőséges ítélet, amivel Amerika párja lett a nyugati világ nemzetei között” – kommentálta a döntést demokrata elnökökkel összehasonlítva szokatlanul élesen Joe Biden. Azonban saját választói megnyugtatására hozzátette, hogy az új ítélet sem jelent országos abortusztilalmat. A döntéssel viszont a tagállamok gyakorlatilag korlátozás nélkül kapták meg az abortusz szabályozásának jogát és felelősségét. Biden a republikánus vezetésű államokban kivétel nélküli abortusztilalmakat prognosztizál. Ezt megakadályozandó cselekvésre hívta fel a Kongresszust és a választókat. Szövetségi jogszabályban gondolkozik, amely átveszi a most hatályon kívül helyezett ’73-as ítéletben lefektette elvet: alapvetően minden amerikai nőnek joga van önálló döntést hozni terhesség megszakításáról. A liberálisok abban is bíznak, hogy félve a női választók támogatásának elvesztésétől, a republikánus államok az ígértnél megengedőbb szabályozást fognak elfogadni. Mindezzel együtt a demokratáknak, akik az elmúlt évek ítélkezési gyakorlata után az alapjogok legfőbb védelmezőjét látták a Supreme Courtban, fel kell készülniük, hogy nem most élték át az első csalódást. A testület jelenlegi összetétele valószínűvé tesz hasonló szellemiségű döntéseket.

Szent és sérthetetlen jog a fegyverhez

A következő konzervatív szellemű ítélet várhatóan az abortuszhoz hasonló mértékben polarizáló fegyvertartás témájában fog születni. A Kongresszus mindkét házának demokrata többsége országos jogszabályt akar elfogadni a lőfegyvertartásról, ami ugyan nem tiltaná meg a fegyvertartást, hisz a US Constitution 1791-es 2. Kiegészítése, ismertebb nevén a  Bill of Rights lefekteti, hogy a lőfegyver tartásához és viseléshez fűződő jog nem korlátozható.  Azonban sok republikánus államban élő számára a legmegengedőbb szövetségi szabályozás is komoly szigorítást jelentene.

Történt már kísérlet a Supreme Court ítéletének törvényi felülírására, legutóbb 2010-ben, a kampányfinanszírozással kapcsolatban. Akkor a bírák nem vették tudomásul, hogy a törvényhozók felülírták az 1976-os ítéletüket és megsemmisítették az új jogszabályt. Most is hasonlóra készülnek. Még törvénytervezet sincs, de több konzervatív bíró már nyilvánvalóvá tette, hogy a testület útját fogja állni egy szövetségi szabályozás elfogadásának a fegyvertartásról.

Ez a bírói hozzáállás nagyban csökkenti a közvetlenül választott törvényhozók cselekvési szabadságát és erősen kérdéses a hatalmi ágak elválasztása szempontjából – hangoztatják a liberálisok mellett független jogászok is különös tekintettel arra, hogy a testület konzervatív tagjai más témákban is egyre inkább már a szabályozási tervek hallatán politikai nyilatkozatokat tesznek. A vagyonadó bevezetést ugyan úgy meg akarják akadályozni, mint a választókerületi határok kijelölési szabályainak szövetségi szintű lefektetését. Így alig marad tér a politikusi víziók megvalósítására.

Alkotmányt módosítani szinte lehetetlen

A törvényhozóknak egyetlen eszközük van a bírák korlátozására: akaratukat, például az abortusz szabadságáról és a fegyvertartás szövetségi szabályozásáról a USA alaptörvényében rögzíteni. Ennek azonban elvi és gyakorlati akadálya is van.

Döntő a gyakorlati akadályt a US Constitution módosításának szabályai jelentik: a Képviselőház és a Szenátus kétharmados támogatása mellett a tagállamok háromnegyedének ratifikációja is szükséges. A gyakorlat azt mutatja, hogy a három feltétel csak évekig tartó procedúra és politikai-társadalmi kompromisszum esetén teljesül. Utóbbi elérése viszont az évtizedek óta polarizáló témákban, mint a terhességmegszakítás, illúzió.

Az alkotmány módosításának elvi akadálya, hogy a Demokrata Párt döntéshozói között és liberális értelmiségi holdudvarában, valamint a párthoz közel álló jogtudósok körében is felülreprezentáltak, akik nagy tiszteletben tartják a Supreme Courtot és ezért nem akarják gyengíteni a legfelsőbb bírók pozícióját. A liberális jogászok hagyományosan Hamilton korábban már kifejtett elvét vallják a bírói hatalomról: az erős és független bíróságokban látják a demokrácia legfőbb garanciáját. Alig van közöttük olyan, aki a bírói hatalom kontrollálását propagálna, pedig korábban ennek a nézetnek is számos prominens képviselője volt, mindenekelőtt három elnök: Jefferson, Lincoln és mindkét Roosevelt, tehát két demokrata elnök.

Franklin D. Roosevelt bírói hatalom elleni, fent bemutatott támadásának története a ’30-as évekből azt mutatja, hogy a Supreme Court mindekori tagjai tisztában vannak a közvélemény erejével. Akkor az amerikaiak támogatását maguk mögött tudva sikerült megakadályozniuk a testület felduzzasztását és ezzel az elnök szolgálatába állítását. Egyidejűleg azt is belátták a testület tagjai, hogy el fogják veszteni a szimpátiát és ezzel a politikai harcot is, ha népszerűtlen döntéseket hoznak. Az egyik konzervatív főbíró később elismerte, hogy a New Deal erős lakossági támogatását látva sokat puhult a paternalista gazdasági-szociális programcsomaggal szembeni ellenállása. Tartott tőle, hogy a jogszabályok sorozatos megsemmisítésével a testület kivívná a népharagot, ami hosszú időre aláásná a Supreme Cout tagjai és döntései legitimációját. Mindezt a jelenlegi bírák is tudják. Polarizáló témákban sorozatban hozott, egyoldalú döntésekkel az alkotmányban lefektetett hatásköreiken jóval túlterjeszkedő hatalmuk legfőbb támaszát veszélyeztetik, a közvélemény támogatásán és ezen keresztüli társadalmi legitimációjukat.

Biden elnök kész lenne elődje, Franklin D. Roosevelt startégiáját követni: többször megerősítette, hogy új kinevezésekkel növelné a Supreme Court bíráinak törvényileg nem rögzített számát. Ehhez azonban ahogy Rooseveltnek, úgy neki nincs elég politikai és társadalmi támogatottsága. Sorozatos, egyoldalú ítéletekkel azonban gyorsan változhat a választói hangulat.

Mindennek ismeretében nem meglepő, hogy immár van olyan republikánus bíró, aki inkább nyugtatja, mint polarizálja a közleményt. „Nálunk nincsenek Odama-bírók és Trump-bírók, a testület minden tagja szakmailag felkészült jogásztekintély, bírónők és bírók, akik minden ügyben a legjobb tudásuk szerint ítélkeznek” – mondta a Supreme Court elnöke, John Robert, akit George W. Bush jelölt bírónak. Ez azonban nem a kifejezetten a jelenlegi viszonyokra reagáló vélemény volt. Robert 2018-ban szólalt meg, amikor Trump személyeskedő elemeket is bőven tartalmazó támadást indított egy Barack Obama által kinevezett legfőbb bíró ellen.

Hasonló tartalmú nyilatkozatot tett tavaly szeptemberben Amy Coney Barrett, a Suprem Court Trump által kinevezett és fent már bemutatott ultrakonzervatív tagja is: „Döntéseinkkel akarjuk meggyőzni a közvéleményt, hogy nem a pártok marionettjei vagyunk.” Szavainak hitelességét azonban csökkenti, hogy a University of Louisville égisze alatt működő, a Republikánus Párt által szponzorált ’McConnell Center’ konferenciáján szólalt fel, amit az egyesület alapító-névadója, Mitch McConnell szervezett, aki nem mellesleg a republikánus frakció vezetője a Szenátusban. Ráadásul megválasztása körülményei miatt nehéz elfogulatlanul tekinteni a szélsőséges álláspontjairól ismert bírónőre: Trump elnöksége utolsó napján jelölte bírónak és a Szenátus egyetlen demokrata tagjától se kapott bizalmat, pedig az amerikai törvényhozásban, különösen személyi kérdésekben ismeretlen a ’frakciófegyelem’ fogalma.

A számok önmagukért beszélnek

A bírák pártossága ismeretében nem meglepő, hogy ideológiai-politikai besorolásuk valóságos tudomány az USA-ban. Standard műnek számítanak a témában Tom Goldstein, a Harvard Law School professzorának tanulmányai. A jogtudós tapasztalatból és nem az egyetemi elefántcsonttoronyból is. Ő az egyik legnagyobb Supreme Court előtt eljárási tapasztalattal rendelkező ügyvéd, akit a National Law Journal többször a ’100 legbefolyásosabb amerikai ügyvéd’ közé sorolt. Goldstein az általa 2002-ben létrehozott SCOTUS blog-on jelenteti meg írásait. A Supreme Courtra specializálódott portál az amerikai jogász szakma egyik legolvasottabb oldal az interneten.

„A Supreme Court bírái ideológiai törésvonalak mentén erősen megosztottak, minden körülmények között ragaszkodnak elveikhez, megnyilvánulásokkal sokszor az ideológiai csőlátás iskolapéldái” – fogalmazott meg sommás véleményt Goldstein 2010-ben a legfelsőbb amerikai bírói fórum tagjairól.

Állítását igazolandó analizálta a Supreme Court abban az éveben hozott 80 döntését: 48 százalékukban született egyhangú döntés, ami akkor 5 éves rekord volt, viszont 20 százalékukban csak egy fős volt a határozat melletti többség. A 16 utóbbi esetből 14-ben a ismert ideológiai törésvonal mentén oszlott meg a bírák véleménye. A másik oldallal a konzervatív Anthony Kennedy szavazott a legtöbbször, a szintén konzervatív Roberts Court pedig legritkábban.

Goldstein 2018-ban megismételte a kutatást. Nyolc év elteltével már csak 38 százalék volt az egyhangú döntések aránya; az abban az évben elbírált összesen 71 esetből 28 ilyen volt, habár a 28 ítéletből 9-ben legalább 1 bíró a támogató szavazata mellé párhuzamos indokolást írt. A legtöbbször, az ügyek 85 százalékában ismét Roberts Court szavazott a saját oldalával, tehát a konzervatív bírótársaival. Az összesen 71 ítéletből 20 született mindössze 1 szavatos többséggel. Ezekből 8-ban a konzervatív többség jött létre 1 liberális bíró támogatásának köszönhetően és szintén 8-ban a liberálisokkal szavazó konzervatív bíró jóvoltából született meg a döntés. Érdekesség, hogy a 8 liberális győzelemből 4-ben Neil Gorsuch szavazott át, a másik 4 esetben viszont mindig más konzervatív bíró képviselt liberális álláspontot. A 8 egy szavazatos többséggel eldöntött ügyből 4-ben több bíró is átlépte az ideológiai törésvonalat. A legritkábban a konzervatív Clarence Thomas és a liberális, már bemutatott Ruth Bader Ginsburg szavaztak együtt. Rájuk tehát különösen igaz Goldstein véleménye, mi szerint „a Supreme Court tagjai ideológiai meggyőződésük rabjai”.

Bőrszínre és fajra való tekintettel

A bírák demográfiai összetétele legalább annyi elemzés tárgya volt, mint ideológiai megosztottság. A kettő között nyilván összefüggés is van.

A XX. száza előtt a vallási kérdés volt a legfontosabb. Ahogy az amerikaiak többsége, úgy bíráik is nagyrészt protestánsok voltak. Az 1789 óta működő testületbe 1836-ban került be az első katolikus, Roger B. Taney személyében. Az első zsidóra 1916-ig, Louis Brandeis kinevezéséig kellett várni. A felekezeti hovatartozás jelentőségvesztését mutatja, hogy az amerikaiakat, akik 40 százaléka továbbra is protestánsnak mondja magát, a felmérések szerint nem zavarja, hogy jelenleg egyetlen bíró sem sorolja magát ehhez a felekezethez. Hét bíró hivatalosan a római katolikus egyházhoz tartozik, habár többségük nem gyakorló tag, kettő bíró pedig zsidónak vallja magát.

Az első afroamerikai tag Thurgood Marshall volt 1967-től 1991-ig, John F. Kennedy jelölte. Jelenleg egy fekete bírója van a Supreme Courtnak, Clarence Thomas, aki 1991 óta ítélkezik és George Bush senior jelölte a testületbe. Az első latino a legendás, Antonin Scalia (1936-2016) volt. Az olasz szülőktől származó jogász 1986-tól, Ronald Reagan jelölésétől 2010-es lemondásáig bíráskodott. Az első hispano-amerikai a 2009-ben, Barack Obama jelölésére a testületbe került hölgy, Sonia Sotomayor (1954). Tehát ő szűkebb értelemben vett latino, akik immár az amerikai USA népesség 20 százalékát teszik ki és a legnagyobb kisebbséget alkotják.

Az első hölgy a 1981 és 2006 között bíráskodó Sandra Day O’Connor (1930) volt, a konzervatív szárnyhoz sorolták és Ronald Reagan jelölésére került a testületbe. Ideológiai hovatartozása atipikus. Amikor 2010-ben a legtöbb, a kilenc bíróból négy hölgy volt (Sandra O’ConnorSonia SotomayorRuth Ginsburg és Elena Kagan) csak O’Connor számított konzervatívnak. A három másik hölgy jelenleg is tagja a testületnek, tehát a Supreme Court minden női bírója liberális.

Antonin Scalia (1936-2016)

Az italo-amerikai bíró sokáig a Supreme Court konzervatív szárnya informális vezetőjének számított. Az ’originalizmus’ elkötelezett képviselője volt. A ’70-es években kialakult amerikai alkotmány-értelmezési irányzat az alaptörvény írott szövegét és az eredeti alkotmányozói szándékot állítja a középpontba; elveti az időközben végbement társadalmi változásokra reflektáló bírói alkotmány- átértelmezést. Scalia véleménye szerint az ítélkezéskori társadalmi viszonyoknak és az eljáró bíró ideológiai elveinek, morális értékrendjének nem szabad szerepet kapniuk az alkotmány értelmezésekor. A bírónak csak a törvényszöveget és a jogalkotó elfogadáskori vélhető szándékát szabad figyelembe vennie és ezt változatlanul kell alkalmaznia tekintet nélkül a törvényszöveg elfogadása óta végbement akár jelentősen átalakulásra az élethelyzetekben. „Ha a megváltozott életviszonyokra és társadalmi értékrendre figyelemmel új szabályokat akarunk, törvényt kell módosítani” – foglalta össze Scalia az ’originalizmus’ lényegét. Erre jó példa a ’Roper v. Simmons-ügyben’[20] megfogalmazott különvéleménye, mi szerint a kiskorúak halálbüntetése is alkotmánykonform. „Semmi jelentősége, hogy ezt ma Amerikában embertelennek tartjuk, az Alkotmány írói nem akarták megtiltani ezt, ha viszont mi ma nem akarunk kiskorúakat halálra ítélni és kivégezni, módosítanunk kell az Alkotmányt” – nyilatkozta a nagy vihart kavart különvéleménye kapcsán. Scalia ugyan ebben az interjúban az úgynevezett ’living constitution’, tehát ’élő alkotmány ellenségeként’ írta le magát. Ezt az elméletet, és ezzel az ’originalizmus’ ellenpólusát a jelenlegi bírók közül a már bemutatott, liberális Stephen Gerald Breyer képviseli a leghatározottabban: az életviszonyok változásával az alaptörvényt újra szabad és kell is értelmezni.

Scaliát, aki 1936 New Jerseyben egy Szicíliából bevándorolt apa és egy már az USA-ban született, de olasz származású anya gyermekeként jött a világra, kortársai és a jogtörténet is ’nagyon konzervatív’ jogászként tartja számon. Ezt mutatja, hogy a meleg egyenjogúsága szempontjából mérföldkőnek számító két, már bemutatott ítéletnél, a ’Lawrence v. Texas-ügyben’[21] és az ’Obergefell v. Hodges-ügyben’[22] is a kisebbségi álláspontot képviselte. Utóbbi egyébként az utolsó nagy horderejű döntése volt főbíróként.

Scalia közismert konzervatívizmus ellenére újra és újra meglepetést tudott okozni döntéseivel. A már szintén bemutatott ’Texas v. Johnsona-ügyben’[23] a szabad véleménynyilvánítás részének tartotta az amerikai zászló elégítését és a liberálisok meglepetésére az ezt bűncselekménnyé nyilvánító texasi törvény alkotmányellenességére szavazott.

A nagy nemzetközi figyelmet kapó ’Hamdan v. Rumsfeld-ügyben’[24] 2004-ben szintén liberális álláspontot képviselt. Alkotmányellenesnek tartotta az amerikai állampolgárok fogva tartását a jogorvoslathoz való jog és a bírósághoz fordulás joga nélkül, ahogy az Guantanamon történt, tekintet nélkül arra, hogy a fogvatartottakat paramilitáris egység tagjaként harcolva elkövetett bűncselekménnyel vádolták. Scalia szerint a guantanamoi gyakorlatnak a legalizálásához módosítani kellett volna az alkotmányt, hatályon kívül helyezve a ’Habeas-Corpus-jogot’ lázadás, valamint jogellenes fegyveres harcot folytatása esetérén.

Csalódást okozott viszont sokaknak, amikor a kritikák szerint nem csak ideológiailag, de politikailag is elfogult döntést hozott 2000-ben a ’Bush-Gore-ügyben’[25]: az elnökválasztási szavazatok újraszámlálásának folytatása ellen szavazott.

Scalia ismert volt közvetlen, szarkasztikus stílusáról, kemény, a politikai korrektségre sokszor keveset adó megfogalmazásairól. Előszeretettel próbálta ellentmondás találni mások nyilatkozataiban, álláspontjaiban. Nem csoda, hogy a ’80-as, ’90-es években az USA legismertebb jogásza volt. Gyakran szerepelt a médiában, konferenciákon, egyetemi, sőt tévés perszimulációban, úgynevezett Moot Court-okban is. Halála után derült csak ki, hogy előadóként és médiaszereplőként gyakran csak fizetség ellenében lépett fel, az utazási költségeit mégis megtérítette a bírósággal, 2004 és 2014 nem kevesebb, mint 258 esetben!    

A jogászként erősen konzervatív Scalia magánemberként baráti viszonyban volt elkötelezetten liberális bírótársával, Ruth Bader Ginsburg-al, akiről volt már szó korábban. Rendszeresen jártak együtt operába, töltötték együtt a szabadságukat és vendégeskedtek egymásnál. Mindebből csak kevés jutott el a médiához. Az aktív közszereplő Scalia ugyanis nem ismert pardont, ha a magánéletéről volt szó: következetesen tiltotta a magánéletét dokumentáló fotók és filmfelvételek nyilvánosságra hozatalát és jogilag lépett fel a róla szóló, de neki nem tetsző cikkek ellen. „Az Alkotmány 1. kiegészítését jelentő Bill of Rights része a személyes adatok védelme” – érvelt nem éppen következetesen figyelemmel ’organista’ alkotmányértelmezési felfogására.

[1] The Authority of the Court and the Peril of Politics, Harvard University Press, Cambridge 2021, ISBN 978-0-674-26936-1.

[2] 553 U. S. 35 (2008).

[3] 539 U.S. 558 (2003).

[4] 576 U.S. (2015).

[5] 5 U.S. (1 Cranch) 137 (1803).

[6] 60 U.S. (19 How.) 393 (1857).

[7] 347 U.S. 483 (1954).

[8] 388 U.S. 1 (1967).

[9] 576 U.S. (2015).

[10] 384 US 436 (1966).

[11] 539 U.S. 558 (2003).

[12] 491 US 397 (1989).

[13] 539 U.S. 558 (2003).

[14] 576 U.S. (2015).

[15] 424 U.S. 1 (1976).

[16] 17-965, 585 U.S. (2018).

[17] 410 U.S. 113 (1973).

[18] 505 U.S. 833 (1992).

[19] 19-1392597 U.S. (2022).

[20] 543 U.S. 551 (2005).

[21] 539 U.S. 558 (2003).

[22] 576 U.S. (2015).

[23] 491 US 397 (1989).

[24] 548 U.S. 557 (2006).

[25] 531 U.S. 98 (2000).


Kapcsolódó cikkek

2022. szeptember 29.

Tranzitzóna már nincs, újabb elmarasztalás még van

A 2015 és 2020 között működő magyar tranzitzóna rengeteg jogi problémát vetett fel, és bár már több mint két éve megszűnt, az EJEB továbbra is ontja magából a Magyarországot elmarasztaló ítéleteket az egyezményt sértő gyakorlat miatt.

2022. szeptember 22.

Itália választ, Európa izgul

Az EU harmadik és a világ nyolcadik legnagyobb gazdasága, egyúttal Magyarország harmadik legfontosabb kereskedelmi partnere választ. A 60 millió olasz döntésének tehát komoly tétje van.