Az új Be. előkészítő üléséhez kötődő terhelti együttműködés

A 2018-as cikkíró-pályázat alábbi dolgozatában a szerző az újrakodifikált előkészítő ülés helyét veszi górcső alá a terhelti együttműködés rendszerének elemzésével.

A büntetőjogi reformok sorában utolsóként elfogadott, a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvénnyel a magyar büntető igazságszolgáltatás egy újabb mérföldkőhöz érkezett. A büntetőeljárás hatékonyságának és időszerűségének növelése érdekében az új büntetőeljárási törvény az eljárás résztvevőinek együttműködését prioritásnak tekinti és bevezet egy egyezségkötésen alapuló terhelti együttműködési rendszert. Magyarországon nem előzmény nélküli az új Be. által kodifikált terhelti együttműködési rendszer, hiszen az 1999. évi CX. törvény bevezette a lemondás a tárgyalásról külön eljárást, amely számtalan módosításon ment ugyan keresztül. A sokszori módosítás ellenére azonban a tárgyalásról lemondás az országos átlagot tekintve holt jogintézmény maradt a gyakorlatban, csupán Bács-Kiskun megyében tapasztalható számottevő alkalmazás 2007 és 2010 között. A jogalkotó a tárgyalásról lemondás rendeltetésszerű működésének helyreállítása érdekében a terhelttel való megegyezés szabályait a bűnösség elismerésére irányuló egyezségként szabályozta újra.

Annak ellenére, hogy a terhelti együttműködés egy strukturált rendszert alkot az új Be.-ben, nem egyetlen fejezetben kodifikálta a jogalkotó, hanem a kódex egymástól eltérő, néhol távoli fejezeteiben. A terhelti együttműködés három szegmensét különböztethetjük meg az új Be.-ben: ügyészségi intézkedés vagy határozat kilátásba helyezése (LXIV. fejezet), egyezség a bűnösség beismeréséről és az előkészítő üléshez kapcsolódó együttműködés. Gácsi Anett a LXIV. fejezetben kodifikált rendelkezéseket a tágabb értelemben vett terhelti együttműködés szabályai közé sorolja, míg a másik két egyezségre épülő formát a szorosabb értelemben vett terhelti együttműködés csoportjába sorolja első és második típusú együttműködés néven. Cikkemben az általam problematikusabbnak tartott második típusú, azaz az előkészítő üléshez kapcsolódó együttműködési formát vizsgálom részletesen.

A magyar terhelti együttműködés rendszerében kodifikált két együttműködési típus több hasonlóság ellenére más logikát követ és a büntetőeljárás két eltérő szakaszának reformján alapszik. Az első típus fundamentuma az osztott nyomozási modell bevezetése, míg a másik típusé a koncentrált tárgyalás előkészítés szolgálatában álló érdemi előkészítő ülés. A második típusú együttműködési forma esetén a nyomozás és a vádemelés is az általános szabályok szerint folyik, tehát nem beszélhetünk egyezségkötési folyamatról és az első típushoz hasonló formális egyezségről sem. A súlypont az előkészítő ülésben található meg, amelyet teljesen újrakodifikált a jogalkotó. Az új Be.-ben főszabállyá vált az előkészítő ülés, amelynek fontos szerepe van a büntetőper koncentrált lefolytatásának megteremtésében azáltal, hogy bűnösség beismerése esetén lehetőség van az előkészítő ülésen ítéletet hozni, míg beismerés hiányában rögzül a bizonyítási eljárás kerete, a védelmi taktika iránya.

A szabályozásból egyértelműen kitűnik, hogy az elsődleges együttműködési formaként meghatározott első típusú egyezség hiánya esetén is a jogalkotó beismerésre akarja ösztönözni a terhelteket, ugyanis a vádirat esetleges tartalmi elemeként egy feltételes indítványt határoz meg az új Be., amelyben a büntetés vagy intézkedés mértékére vagy tartamára szól abban az esetben, ha a terhelt az előkészítő ülésen beismeri a bűncselekmény elkövetését (422. § (3) bek.). Ezáltal a vádlott már a vádirat kézhezvételekor megtudja, hogy milyen szankcióval elégedne meg az ügyészség és mérlegelheti a bűnösség beismerését egy gyorsabb eljárás érdekében. Ezt követően egyéb figyelmeztetések mellet az előkészítő ülésre szóló idézésben újra figyelmezteti a bíró. A figyelmeztetés tartalmazza, hogy az előkészítő ülésen beismerheti a bűnösségét a vád tárgyává tett bűncselekményben és ebben a körben lemondhat a tárgyaláshoz való jogáról, amely nyilatkozata elfogadása esetén azzal jár, hogy a bíróság nem vizsgálja a vádirati tényállás megalapozottságát és a bűnösség kérdését (500. § (2) bek.).

Az előkészítő ülés elején az ügyész nem kötelező jelleggel indítványt tehet a büntetés vagy intézkedés mértékére, illetve tartamára is arra az esetre, ha a terhelt az előkészítő ülésen a bűncselekmény elkövetését beismeri (502. § (1) bek.). Tehát az ügyész akkor is megteheti a konkrét szankcióra vonatkozó indítványát az előkészítő ülésen, ha a vádiratban ezt nem tette meg. Az indítvány nem kötelező kellék, hiányának egyetlen következménye az, hogy vádlotti beismerés esetén az ügyészség elesik annak lehetőségétől, hogy a döntés meghozatala előtt törvényes módon befolyásolja a bíróság büntetéskiszabási tevékenységét. Az előkészítő ülés a vádlott kihallgatásával folytatódik. Amennyiben a bűnösség beismerése megtörténik, a vádlott a tárgyalás tartásához való jogáról lemond, akkor a bíróság megvizsgálja a nyilatkozat elfogadhatóságának feltételeit. A feltételek fennállása esetén a bíróság ennél a típusnál is fellebbezéssel meg nem támadható végzéssel fogadja el a terhelti nyilatkozatot.

Ha nincs akadálya az ügy előkészítő ülésen való elintézésének, a bíróság előkészítő ülésen bizonyítási eljárás lefolytatása nélkül ítéletet hoz. Álláspontom szerint sem a törvény, sem a jogalkotói indokolás nem határozza meg expressis verbis az előkészítő eljárás szabályainál, hogy a minősítésre és a jogkövetkezményre nézve korlátozott-e és ha igen milyen keretek között a bírói mérlegelés. Ez azért is szokatlan, mivel az első típusú együttműködésnél az új Be. 736. § (3) bekezdése taxatíve felsorolja, hogy a vád szerinti tényállástól, minősítéstől, az egyezség szerinti szankciótól és egyéb jogkövetkezménytől nem térhet el. Erre nézve az elsőfokú bírósági tárgyalás részben a bűnösséget megállapító ítéletre vonatkozó rendelkezések között találunk iránymutatást, ugyanis az 565. § (1) bekezdése mondja ki, hogy ebben az esetben a vádlott bűnösségét a bűnösség beismerésére, a bűnösséget beismerő nyilatkozat elfogadására és az eljárás ügyirataira alapítja, míg a (2) bekezdés kimondja, hogy a szankció nemére, mértékére vagy tartamára kiterjedő ügyészi indítvány esetén a bíró nem szabhat ki ennél hátrányosabb büntetést, illetve nem alkalmazhat ennél hátrányosabb intézkedést. Ez tehát azt jelenti, hogy az ügyészségi indítvány a büntetéskiszabás során maximálja a szankciót és ezáltal megállapítja a bírói mérlegelés kereteinek felső határát. Természetesen csak akkor, ha egyáltalán van ilyen indítvány, hiszen nem kötelező kelléke az eljárásnak.

Az érintett rendelkezés azonban még mindig nem szólt a jogi minősítésről. E tekintetben a Fellebbezés fejezetben (LXXXI.) a fellebbezés korlátainál deklarálja a törvény, hogy a bűnösséget beismerő nyilatkozat elfogadása esetén nincs helye fellebbezésnek a bűnösség megállapítása, illetve a váddal egyező tényállás és minősítés miatt (580. § (2) bek.). Álláspontom szerint ez a rendelkezés önmagában nem zárja ki, hogy a bíró eltérjen a vádirati minősítéstől, hiszen ez konkrétan azt jelenti, hogy ha az ítéleti minősítés megegyezik a vádirati minősítéssel, akkor a minősítés fellebbezéssel nem támadható. Semmi nem indokolja, hogy a jogalkotó miért tért volna el az első egyezségnél alkalmazott azon jogtechnikai megoldástól, hogy az ítélethozatalra vonatkozó rendelkezések között taxatíve felsorolja azokat a tényezőket, amelytől a bíró nem térhet el. Álláspontom szerint az a tény is ezen értelmezés irányába mutat, hogy a terhelti nyilatkozat elfogadásának nem feltétele az eltérő minősítés lehetőségének hiánya. A bíró számára kötelező minősítés ellentmondásos lenne, mivel az elviekben gyorsabb és több kedvezményt biztosító első típusú egyezségnél van lehetősége a bírónak eltérni a vád szerinti minősítéstől az egyezség jóváhagyásának megtagadása révén, míg az eljárás későbbi szakaszában másodlagosnak szánt együttműködés esetén ilyenre nincs lehetősége, a szankcióban köti az ügyészség által esetlegesen indítványozott maximum és a terheltnek a szankció mértékére vonatkozó fellebbezési joga sem kizárt. Ugyanakkor ezzel az értelmezéssel is egy aggályos ellentmondáshoz érkezünk, amely az, hogy egy megváltozott minősítés mellett is köti a bírót a szankció maximuma tekintetében az ügyészi indítvány. Ez azért is problematikus lehet, mert egy enyhébb minősítés esetén a büntetési tétel felső határát is meghaladhatja az ügyészi indítvány, azaz ennek akár a büntetési tétel maximuma is megfelel.

Az új Be. a szankcióra vonatkozó ügyészi indítvány mellett is lehetővé teszi a terhelt enyhítés iránti fellebbezését, amely az eljárás gyorsításának céljával ellentétes. Mindezeken túl az ügyész fellebbezési joga is érdekesen alakul, hiszen az indítványához képest túl enyhe szankció esetén nem tiltja a törvény a súlyosítás iránti fellebbezést, de arról nem rendelkezik a másodfokú eljárás szabályainál, hogy ilyen indítványt tehet-e, és ha igen, milyen tartalommal. Mivel a másodfokú bíróság szabályainál a kódex eltérő rendelkezés hiányában irányadónak tekinti az elsőfokú eljárás szabályait, úgy vélem, hogy az ügyész itt is indítványt tehet, de az nem lehet súlyosabb a korábbi indítványánál, mivel a Be. 542. § (3) bekezdése alapján a perbeszédben nem változtathatja meg a vádlott terhére.

A fentiekben kifejtett aggályaim alapján ellentmondásosnak és több ponton hiányosnak tartom a szabályozást, amely egy kellőképpen egzakt jogalkotói indokolás nélkül anomáliákhoz vezethet a gyakorlatban. A második típusú együttműködéssel kapcsolatban legfőbb problémának a szabályzás elszórt, kevésbé strukturált jellegét tartom. Álláspontom szerint az új Be. módosítása elengedhetetlen a jogalkalmazásban jelentkező jövőbeli anomáliák megelőzése érdekében. Az előkészítő ülésről szóló fejezetben az eljárás bűnösség beismerése cím alatt szabályoznám egységesen az együttműködés ezen formáját. Itt helyezném el a konkrét szankcióra vonatkozó ügyészi indítvány kötelező jellegének deklarálását a bíróra nézve, az ítélet meghozatalára és a jogorvoslatra vonatkozó rendelkezéseket is. A terhelti nyilatkozat feltételrendszerébe negatív feltételként beépíteném az eltérő minősítés lehetőségét. Az ítélethozatal vonatkozásában az első típusú eljárás mintájára expressis verbis meghatároznám, hogy a bíró az ítéletben nem térhet el a vád szerinti tényállástól, minősítéstől, és amennyiben az ügyész indítványt tett rá, a büntetés, illetve intézkedés nemétől, mértékétől vagy tartamától, továbbá az egyéb jogkövetkezményektől sem.

Álláspontom szerint azokban az esetekben, amikor az ügyészség nem tesz konkrét szankcióra indítványt vagy éppen a büntetési tétel felső határához közeli indítványt tesz, egyáltalán nem kap biztos kedvezményt a terhelt. Ez könnyen ahhoz vezethet, hogy a jogintézmény elméleti kategória marad, hiszen ezekben az esetekben annyi kedvezményt sem nyújt, mint a tárgyalásról lemondás. Ennek elkerülése érdekében a fakultatív jellegű ügyészi indítvány mellett a Btk.-ban meghatározott anyagi jogi kedvezményt is beépítenék a terhelti együttműködés rendszerébe a második típus esetén. A Btk. büntetéskiszabásról szóló rendelkezései között a büntetés maximumára vonatkozóan olyan kedvezményt látok célravezetőnek, mint a tárgyalásról lemondásnál az együttműködő terhelt esetén. A konkrét szankcióra vonatkozó ügyészségi indítvány hiánya esetén önmagában ez a kedvezményrendszer jelentene a bírói mérlegelésben korlátot és egyben biztos zsinórmértéket is a terhelti beismerés értékelése kapcsán. Ez a megoldás a szerteágazó bírói gyakorlat kialakulásának veszélyét sem hordozná magában. Az ügyészség számára kötelezővé tenném, hogy a konkrét szankcióra vonatkozó indítványában kizárólag a vádlott javára térhet el a Btk.-ban meghatározott anyagi jogi rendelkezésektől. Ilyen esetben a kedvezőbb ügyészi indítvány jelentené a bírói mérlegelés egyetlen korlátját. Egy ilyen szabályozás mellett a terhelt biztos kedvezménnyel számolhat, amely nagy hatással lehet a jogintézmény gyakorlati előfordulására. Szintén a terhelti jogokat szem előtt tartva a másodfokú eljárás szabályainál garanciális okokból külön nevesíteném, hogy az elsőfokon eljáró ügyész(ség)nek a szankcióra vonatkozó indítványa a másodfokon eljáró ügyészség és a bíróság számára is kötelező erejű.

A terhelti együttműködés rendszerének megalkotása vitathatatlanul a hatékonyság, gyorsaság, egyszerűsítés és célszerűség szolgálatában áll. Mint minden új jogintézménnyel szemben a terhelti együttműködés két típusával szemben is megfogalmazódnak pozitív értékítéletek és kritikai meglátások egyaránt. Az előkészítő üléshez kapcsolódó második típusú együttműködés szabályozása számos kétséget hordoz magban, amely megkérdőjelezi a jogintézmény sikerét. Bízom benne, hogy aggályaimmal nem vagyok egyedül, és az általam kritikával illetett rendelkezéseket a jogalkotó újragondolja a jövő jogalkalmazásában fellépő anomáliák elkerülése érdekében.

Források, felhasznált irodalom:

Fantoly Zsanett: A büntető tárgyalási rendszerek sajátosságai és a büntetőeljárás hatékonysága, HVG-ORAC, Bp., 2012.

Ficsór Gabriella: A készülő új büntetőeljárási kódex margójára. Büntetőjogi Szemle, 2015/1-2. 23-41.o.

Gácsi Anett Erzsébet: A terhelti együttműködés rendszere az új büntetőeljárási törvényben. In: Karsai Krisztina – Fantoly Zsanett – Juhász Zsuzsanna – Szomora Zsolt – Gál Andor (szerk.): Ünnepi Kötet dr. Nagy Ferenc egyetemi tanár 70. születésnapjára. Acta Universitatis Segediensis, Szeged, 2018. 273-286. o.

Herke Csongor: Megállapodások a büntetőperben, Pécs, 2008.

Márki Zoltán: A büntetőeljárás megújulásának lehetőségei, Ügyvédek Lapja: A Magyar Ügyvédi Kamara folyóirata, 2014/4. 2-8.o.

Miskolczi Barna: Az új büntetőeljárás kodifikációs irányelvei. In: Elek Balázs – Miskolczi Barna (szerk.): Úton a bírói meggyőződés felé, Printart-Press, 2015. 30-42. o.

PÁPAI-TARR 2012 = Pápai-Tarr Ágnes: A büntetőeljárás gyorsításáról, Gondolat Kiadó Kör Kft., 2012.

A cikk az Arsboni, a Bird & Bird és a Wolters Kluwer 2018-as cikkíró-pályázatára készült, a szakmai zsűri által kiváló írás minősítéssel díjazott pályamű szerkesztett változata. Sorozatunkban a díjazott pályaművek közül válogatunk.

Kapcsolódó cikkek:


Innováció, avagy tollal írt jogászforradalom
2018. szeptember 6.

Innováció, avagy tollal írt jogászforradalom

A nagyszámú minőségi dolgozatot elismerendő, első alkalommal, a kiváló írásokat elismerő kategóriával bővült az Arsboni 2018-as cikkíró-pályázata, melynek ünnepélyes díjátadója szimbolikus helyszínen, a Kossuth Klubban volt, ahonnan sok korabeli változás indult.