A politikus, akinek az ügyvédség a hivatása


Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

„Polgármester Úr! Ha Ön megnyitja az utcákat, én egy amerikai tankot állíttatok fel a követség biztosítására” – ezzel reagált az amerikai nagykövet Steiner Pálnak arra a felvetésére, hogy az ott lakóknak biztosítandó a szabad mozgás lehetőségét, megszüntette volna a Hold utca védettségét. Az ilyen konfliktusok mellett is „a legjobb, legszebb időszakának tartja négyéves belvárosi polgármesterségét Steiner Pál, aki 2002-től volt a szocialisták aktív közéleti személyisége, egyik meghatározó fővárosi szereplője, jelenleg is parlamenti képviselője. Ahogy mondja, mindig is az ügyvédséget tekintette fő hivatásának, melyet a törvényi összeférhetetlenség miatt csupán négy évre kellett szüneteltetnie. Vendégeitől, tárgyalópartnereitől többet tanult négyévnyi polgármesterkedés alatt, mint bárhol másutt egy évtized után. Mint jogászt, s mint az alkotmányügyi bizottság tagját, aggasztja az a mód, ahogy az új alaptörvényt ráerőszakolnák az országra, ráadásul népszavazás nélkül. Egykori fővárosi frakcióvezetőként, s polgármesterként is a kompromisszumok híve volt, a partnerség tiszteletét jelzi, hogy kiváló teniszedzője amúgy meggyőződéses Fidesz-szavazó. Steiner Pállal a Parlamenttel átellenben lévő, Margit körúti irodájában beszélgettünk.

Ön 2002-ben vált ismertté, s lett azonnal szinte országos hírű politikus: 2002-ben a Magyar Szocialista Párt színeiben Belváros-Lipótváros polgármestere lett, országgyűlési képviselő, még inkább növelte az ismertségét, hogy 2006-tól a fővárosi MSZP frakcióvezetője lett. Ma pedig, jóllehet továbbra is országgyűlési képviselő, elsősorban újra ügyvéd. Hogyan éli meg, hogy kormánypárti politikusból, hirtelen egy viszonylag kis ellenzéki párt képviselőjeként ül a parlamenti patkóban? Egyáltalán, a közéleti hovatartozása, ha tetszik „múltja” érződik-e az ügyfelei hozzáállásán, többen vagy kevesebben keresik-e?

Ez összetett kérdés. Az sem rázna meg, ha 2014-től már semmilyen politikai tisztségre nem választatának meg. Több okból sem: 58 évesen az ember életében már más dimenziók fontosak. Két felnőtt gyermekem van, s hamarosan érkezik az első unokám. A velük való együttlét mindennél fontosabb és többet ér. Persze aktív emberként ez nem jelenti az alkonyra készülést. Az igaz, hogy nem jelent örömet az MSZP választási kudarca, de most ez a feladat jutott nekünk. Viszont ne feledjük, a Fidesz kétharmada csak a választás napján volt kétharmad, a politikai közhangulat ugyanis nem más, mint egy nagyon mobil választói akarat. Tehát 2014-ben akár újra fordulhat a kormányzati kocka. Ellenzéki képviselőként nekünk egyetlen lehetőségünk van: vagy vállaljuk, hogy így csináljuk, vagy kiszállunk. Nekem személy szerint nincs dilemmám, mivel mindig is az ügyvédséget tekintettem fő hivatásomnak, a politikát soha, hiszen egészen más a választók akaratából ellátott közszolgálat. Most tehát az országgyűlési képviselőség mellett teljes erőbedobással az ügyvédi munkámat végzem. Ezt csupán négy évig kellett szüneteltetnem, amikor Belváros–Lipótváros polgármesterévé választottak 2002-ben. A törvény szerint ugyanis e két tisztség összeférhetetlen. Mivel már nem vagyok tagja a Fővárosi Közgyűlésnek, a parlamenti munkát sokkal könnyebben össze tudom hangolni az ügyvédi feladataimmal. Ez utóbbit több évtizede űzöm, s ha nem lenne más feladatom, akkor is teljes embernek érezném magam. Ami pedig a megítélésemet illeti, aki az én irodámat keresi meg, tudja, hogy kihez jön. De mivel az egyik specialitásom az építőipari jog, gondolom a politikai alapú választás nem elsődleges ügyféli szempont. A legfontosabb a bizalom, ha az kialakul a megbízóm és köztem, akkor másodlagos, harmadlagos kérdés a közéleti tevékenységem. Azt azért tudom, hisz annyira azért nem vagyok naiv, hogy egy fideszes vezetésű önkormányzatnál valószínűleg nem én kapnám elsőként az adott megbízást.

Ha már említette a családot, a gyermekei is követik a közéletben vagy a jogászkodásban?

A közéletben semmiképp. A lányom egész más területet választott, a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskolát végezte el, de most, 29 évesen főállású anya lesz: már nagyon várjuk a gyermekét, az unokát. A jogi pályát a most 26 éves fiam választotta, jelenleg még egyetemre jár. A feleségemmel 1981 óta élek együtt, szerencsére régóta megadatott nekünk, hogy ő csak a családra koncentrálhat. Ő a mi igazi hátországunk, bázisunk. Fontos még számomra a tenisz, amit 45 évesen, orvosi tanácsra kezdtem el, s beleszerettem. Heti háromszor játszom, fizikailag és szellemileg is teljesen felold. És felold más, esetleges ellentmondásokat, helyzeteket, attitűdöket. Segít a partneri kapcsolatokban is, több fideszes honatyával is remek labdajátékokat tudunk űzni, de a legjobb példa a teniszoktatóm: nagyon jó szakember, emellett pedig meggyőződéses Fidesz-szavazó. A tanításból még sem „csal le” fogásokat vagy perceket, csak mert az vagyok, aki.

Azt mondta, mindig is az ügyvédséget tekintette fő hivatásának, mégis elcsábította a politika. Könnyen hagyta magát táncba vinni?

Szerintem nincs olyan jogász, aki ne foglalkozna politikával, hiszen állam- és jogtudományt tanulunk. Kizárt, hogy létezne apolitikus ügyvéd, az más kérdés, hogy nem mindegyikük vesz részt aktívan a közéletben. Amikor 1989-ben elvállaltam az akkori MSZMP kulturális reformkörének vezetését az V. kerületben, már magától értetődő volt, hogy részt veszek az MSZP megalapításában. Valójában akkor sem gondoltam komolyan a pályamódosításra, amikor 1998-ban – többek közt Vitányi Iván és Veress Mariann ösztönzésére – elvállaltam az V. kerületi polgármester-jelöltséget. Jóllehet, a fideszes Karsai Károly lett a befutó, ám már előzőleg, 1994-től a belvárosi képviselő-testület szocialista frakciójának vezetője voltam. De ismétlem, sosem akartam semmilyen választott tisztséget, nem ezért szálltam ringbe, hanem a feladatok és a kihívások vonzottak. Én egyébként mindig is azon a véleményen voltam, aki csak a tisztségekért kezd el politizálni, s nem a feladatért, az inkább bele se vágjon. És ezt természetesen magamra is vonatkoztatom. Valószínűleg ezért tudtam korrekt módon együttműködni az ellenfeleimmel is, így például frakcióvezetőként Karsai Károllyal, majd fővárosi képviselőként későbbi utódommal, Rogán Antallal is. A politika alapvetése ugyanis az együttműködés, leginkább akkor, ha szakmai kérdésekről van szó. Az V. kerületben az én ciklusomban elválasztottuk a városműködtetés, a fejlesztés kérdéseit a politikától. Így indulhatott el az én időmben a Belváros Főutcája és az ahhoz szorosan kapcsolódó Budapest Szíve program, melyet Rogán Antal folytatott. A fővárosi frakcióvezetés már egy nehezebb ügy volt, hiszen ott nem szakmai, hanem politikai irányító voltam, de részt venni egy ilyen méretű város irányításában, mindenképp nagy kihívás volt. Sok kudarccal, de sok örömmel együtt.

Szakmailag tehát vállalható, jó döntésnek bizonyultak azok a forgalmi változások, korlátozások, melyek a belvárosban történtek? Sokan ugyanis elhibázottnak tartják, pláne, hogy az érintett területeken úgy oldotta meg a közlekedési problémát, hogy máshol újabbakat generált. Azaz: az egyik utcából a másikba terelte a csúcsforgalmat, miközben több nevetséges, értelmetlen megoldás is született. Például a süllyedőbólya a polgármesteri hivatal előtti sarkon, az Angol Nagykövetségnél, amit egy trükkös kanyarral lényegében kikerülnek az autósok. Sok helyre pedig a teherszállítók sem jutnak be.

A Budapest Szíve program egy európai léptékű fejlesztés, elindítójaként és aktív részeseként annak minden elemét vállalom. Azzal persze magam is egyet értek, hogy ha végéhez ér a beruházás, újra kell gondolni néhány forgalomtechnikai elemét. Azt azonban biztosan állíthatom: a szűken vett belvárosban nincs hely autóknak, oda csak az ott élők hajthatnak be. Sajnos a közlekedésigazgatás nem mindig esik egybe más urbanisztikai igényekkel, de épp ezért a nagyobb léptékű korlátozásokhoz elengedhetetlen a külső infrastruktúra, mint például a tömegközlekedés vagy a mélygarázsok fejlesztése.

A belvárosi önkormányzat egyik fontos elemének tartja tehát a folytonosságot. Mi a véleménye utódja, Rogán Antal azon első intézkedéséről, mellyel fizetésre kényszeríttette a közhivatalokat, elsősorban az Országgyűlést és néhány minisztériumot a közterületi parkolók elfoglalásáért. Önnek polgármesterként nem jutott eszébe egy ilyen ésszerű és népszerű intézkedés?

Dehogynem, sőt: Rogán Antal nem tett mást, mint befejezte az általam elindított ügyet. Ez ugyanis logikus és igazságos igénye, illetve döntése volt az önkormányzatnak, amelyre természetesen a jogalapja is megvolt. Ha közterületei használatáért fizetési kötelezettséget ír elő, akkor az mindenkire vonatkozik. De hadd mondjam el, ezt a folyamatot én indítottam el 2002 és 2006 között, alapos és eredményes tárgyalásokat folytatva több minisztériummal, s közintézménnyel. Rogán Antal egy ponton túl már nem ment tovább. Hiszen számos olyan közintézmény található még a kerületben, melyeknek a mai napig rendezetlen az általuk lezárt közterületek helyzete, vagy nem fizetnek azok használatáért. Gondoljon például csak az USA nagykövetségére. Amikor Nancy Brinkmann akkori amerikai nagykövetasszonynak azt fejtegettem, kénytelen leszek mindenki számára átjárhatóvá tenni a követség melletti utcákat, ő közölte velem: Polgármester Úr! Ha Ön megnyitja az utcákat, én egy amerikai tankot állíttatok fel a Hold utcai csarnokkal szemben. A tárgyalások ezen a ponton megrekedtek, s bár szerettem volna folytatni, a választási eredmények ismeretében erre már nem volt felhatalmazásom. Rogán Antal lépése tehát jogilag teljesen korrekt, ám ahogy kommunikálta, az inkább tetszett népszerűséghajhász politikai felhajtásnak. Én, amellett, hogy az eredményesség érdekében a nyilvánosság kizárásával tárgyaltam ebben a kérdésben, biztosan nem álltam volna ki az Egészségügyi Minisztérium parkolójába azt kiáltva a kamerákba: a tárcától beszedett parkolási díjból fogom kifizetni a belvárosi polgárok vizitdíját. Ez demagógia volt. Ha Rogán Antal komolyan gondolta volna az önkormányzat érdekeit, megállapodott volna például a már említett nagykövetséggel.

Érez nosztalgiát a polgármesterség iránt?

Talán igen. De azt biztosan tudom, hogy az eddigi politikai pályafutásom legjobb, legszebb időszaka volt. Amellett, hogy fejlődési pályára állítottuk az V. kerületet, személy szerint az is sokat jelentett, hogy rengeteg érdekes emberrel találkoztam, akiktől egy-egy órányi beszélgetés alatt többet tanultam abban a négy évben, mint egy iskolában tíz év alatt. Bozsik, Spielberg, Habsburg Ottó, Finta György – mind kiváló személyiség. Habsburg Ottó – aki az V. kerület díszpolgára is – egy élő legenda, aki személyesen találkozott például Masarykkal. Elmesélte nekem, hogy európai képviselőként – jóllehet mi akkor a vasfüggöny mögé voltunk zárva – ő évente egyszer magyarul szólat fel az Európai Parlamentben, illetve elődintézményében, hogy legalább így hallatszódjék magyar szó Európában. Máig őrzöm azt a kitüntetést, melyet izraeli veteránoktól kaptam, amiért segítettem őket az itt tartózkodásuk idején, kalauzoltam őket a városban, szerveztem a programjaikat. Finta György pedig elmagyarázta nekem a műtárgyszerű épületstílus lényegét, ilyen valósul meg például a belvárosi Fashion Streeten és annak környékén. De nemcsak a polgármesterséget éltem meg sikerként, hiszen 1994-től képviselőként és frakcióvezetőként is jó volt dolgozni, érdekes időszak volt. Polgármesterként elindítottam a már említett Belváros Szíve programot, amely alapvetően új szemlélettel közelít a városmaghoz. Jelzi a kerülethez, az ottani munkához való vonzódásomat, hogy amikor 1998-ban fővárosi képviselő lettem, lemondtam a mandátumomról, s inkább maradtam a belvárosi képviselő-testületben. Nem akartam álláshalmozó lenni, teljesen lekötött a kerületi munka és természetesen az ügyvédség. Amint már említettem, a főváros más lépték. Amellett, hogy nagy kihívás részt venni az irányításában, összességében zajos négy év volt a most magam mögött hagyott ciklus. Voltak olyan ügyek, melyeket nehéz vagy lehetetlen volt kezelni. Viszont meggyőződésem, ahol egyszer már voltál polgármester, azaz első számú vezető, ott vesztesként nem szerencsés tovább folytatni a munkát, semmilyen tisztségben. Karsai Károly például a mai napig kerületi képviselő, én más alkat vagyok. Ezért is mondtam le 2010-ben az elnyert fővárosi mandátumomról is.

És most újra ügyvéd. De hogyan lett azzá?

Jogászi pályámat a Mélyépítő Vállalatnál kezdtem, miután 1989-ben megszereztem a diplomámat az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi karán. Jogi előadóként kezdtem, majd vezető jogtanácsos lettem. Csak érdekességként említem, emlékeim szerint a cégnél dolgozott Tarlós István főpolgármester is, osztályvezetőként pedig Szabó Iván egykori MDF-es miniszter. A Mélyépítő először átalakult, végül csődbe ment; 1994-ben a Mélyépítő Rt. Füredi úti székházában sikerült létrehoznom az első ügyvédi irodámat. Jól felépített praxis volt, hiszen a cégbeli tudásbázison működött. Elsősorban építőipari joggal (szavatosság, káresetek, kivitelezési szerződések) foglalkoztam, ez a speciális tudás ma is megvan, a kereslet is nagy rá. Polgármesterként egyébként nagy hasznát láttam ennek a tudásnak, amikor a szakrendeleteket, szabályozási terveket készítettük. De parlamenti képviselőként, azaz törvényalkotóként is jól jött ez a tudás. De visszatérve a praxisra: szerencsére mindig is jó segítőtársaim voltak, így a közéleti munka mellett zavartalanul elláthattuk ügyfeleink képviseletét. Büszke vagyok arra, hogy három ügyvédjelöltet is kineveltem. Mivel ma már kevesen engedhetik meg a szakosodást, az építőipari jog mellett mást is elvállalok, főleg polgári jogi területen. Amit kevésbé szeretek, az a család- és a büntetőjog. Arra viszont törekszem, alapelvem, hogy az ügyvédi szolgáltatás kifogástalan legyen.

Ma az egyik legnagyobb közéleti vita az alkotmányozást övezi. Jogászként és politikusként egyetért-e azzal a módszerrel, ahogyan ezt a kormányoldal teszi, s amelyet sokan vitatnak még a jobboldalon is, elég csak Sólyom László volt köztársasági elnökre gondolni. Azért is kérdezem ezt egy szocialista képviselőtől, mert a Horn-kormány idején is elindult egy új alaptörvény előkészítése, igaz, abból végül nem lett semmi. De alkotmányozási kényszer akkor sem volt, mint ahogy sok szakember szerint ma sincs. Ön hogyan látja a két időszak összefüggéseit?

Nos, 1994-ben én még nem voltam parlamenti képviselő, de természetesen emlékszem az akkor történtekre. Alkotmányozási kényszer szerintem akkor sem volt és most sincs. Ám lényeges különbség a két kormányzat között, hogy az MSZP–SZDSZ-kabinet a maga 72 százalékos többsége ellenére elfogadta, hogy az új Alkotmányt csak négyötödös, azaz 80 százalékos többséggel lehet elfogadni. Pedig az alaptörvény akkor is „csak” a kétharmadot írta elő. Az volt tehát az akkori jogfilozófiai felfogás, hogy a 72 százalék ellenére sem hagyható ki az ellenzék. Lehet, hogy politikai szempontból ügyetlenek voltak, amikor önmérsékletet tanúsítottak, de ez volt az egyetlen demokratikusan meghozható, korrekt döntés. Most viszont lényegében kiszorítják az ellenzéket a folyamatból, így félő, hogy mindössze egy pártalkotmány születik, semmi több. Az Alkotmány lényege ugyanis a legszélesebb konszenzus, csak így lehet össztársadalmi legitimációja. Ami tehát most folyik, az nem több operettnél. Színjáték az alkotmány-előkészítő bizottság is, hiszen ezzel a többség mindössze legitimálni szeretné a saját diktátumát.

Kálmán Attila


Kapcsolódó cikkek

2023. január 27.

Egy asztalnál Bálint Andrással és Jordán Tamással

Mintha együtt ülnénk a Rózsavölgyi Szalon kávéházi asztalánál a két színészóriással, úgy telik el másfél óra, ahogy hallgatjuk őket a mindennapokról, a művészetről – az életről.

2023. január 25.

Mit tehetünk, ha kikerül rólunk egy nem kívánt kép a netre?

A gyakorlatban még mindig kevesen tudják, milyen következményekkel jár másokról fotót készíteni vagy megosztani azt az interneten. Általános vélemény, hogy a saját magunk által készített fotóval azt csinálunk, amit akarunk. Ez azonban nem is lehetne messzebb az igazságtól – mondja a szakértő, aki szerint a felnőtteket és a gyerekeket egyaránt edukálni szükséges a fényképekhez fűződő jogaikról és kötelességeikről.