A vagyonadótörvény másik arca


Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Oszkó Péter pénzügyminiszter a „Válságkezelés és vagyonadó-szappanopera” című cikkében a Népszabadság hasábjain tette fel a következő kérdést, amelyet nyomban meg is válaszolt: „Miként lehetséges, hogy számtalan fájdalmas intézkedés bevezetésekor a legharsogóbb vita mégis a vagyonadóról folyt, illetve folyik? Talán éppen azért, mert az általa érintett réteg bír a legnagyobb hatással a véleményformálásra, vagy esetleg ebben a körben a legalacsonyabb az alkalmazkodási hajlandóság.” Abban a miniszter úrnak mindenképpen igaza van, hogy a vagyonadó körüli hercehurcát szappanopera jelzővel illette. Aminek a szövegkönyvét…

Oszkó Péter pénzügyminiszter a „Válságkezelés és vagyonadó-szappanopera” című cikkében a Népszabadság hasábjain tette fel a következő kérdést, amelyet nyomban meg is válaszolt: „Miként lehetséges, hogy számtalan fájdalmas intézkedés bevezetésekor a legharsogóbb vita mégis a vagyonadóról folyt, illetve folyik? Talán éppen azért, mert az általa érintett réteg bír a legnagyobb hatással a véleményformálásra, vagy esetleg ebben a körben a legalacsonyabb az alkalmazkodási hajlandóság.”

Abban a miniszter úrnak mindenképpen igaza van, hogy a vagyonadó körüli hercehurcát szappanopera jelzővel illette. Aminek a szövegkönyvét pont az általa vezetett minisztérium tisztségviselői csapták össze. Arra valószínű nem gondol, hogy egyeseknek esetleg nem magával a vagyonadóval, mint adónemtípussal van gondja, hanem az átgondolatlan, nem kellően kidolgozott jogszabállyal, amellyel jóval többet ártanak a válságpolitikai intézkedések széleskörűbb elfogadásának, mint amennyi anyagi hozadékkal jár az ilyen formában történő bevezetése.

Itt nem is elsősorban az ingatlanadóról van szó, az adónemnek az igazságtalanság határát súroló sematikus értékbesorolási szabályait elegen szétszedték már. Az ingatlanadó ötletével már pár éve bepróbálkozott a pénzügyi kormányzat. Jól emlékszem arra a sajtóperre, amelyben egy politikus azt nehezményezte, hogy egy cikk a vagyonbevallások alapján megpróbálta kisakkozni, melyik parlamenti képviselő esik majd a törvény hatálya alá, és ő is felkerült a listára, mert véletlenül az újságíró a hegyvidéki villa teraszát teljes négyzetméterárral számolta. Mondjuk a perelő képviselőnek az is fájt, hogy a lista legelejére került, bár „A” kezdőbetűjű vezetéknévvel nem nehéz egy ábécé-sorrendben felállított névsort vezetni. A pert a lap elvesztette, és itt is nyilvánvaló volt, hogy egy ingatlan értékét szinte lehetetlen jogszabályi módszerrel meghatározni.

Rátérnék a jogszabály azon szakaszaira, amelyek igencsak megkérdőjelezik a jogalkotó valóságismeretét, igaz, ez lenne a kisebbik baj, mert ha a jogszabály megszövegezése során tisztában voltak a leírtak valódi jelentéstartalmával, akkor az már megbocsáthatatlan cinizmusról tenne tanúbizonyságot. Ugyanis – nem lehetetlen, hogy az ingatlanadóval felhergelt réteg megnyugtatása céljából, némi irigységre is alapozva – olyan dolgokat is a vagyonadó alá lapátoltak, amelyeknek köze sincs a nagy értékű vagyontárgyakhoz.

Gondolok például arra az éles eszű meglátásra, hogy akinek hajója van, az csak milliárdos lehet, de minimum többszörösen tízmilliós vagyonnal kell rendelkeznie. Sejtésem szerint az ötlet kiagyalója esti sörözés közben valamelyik bulvárlapban olvashatta, hogy bizonyos körökben most már nem a luxusautó a sikk, hanem minél hatalmasabb és drágább hajóval kell villogni, lehetőleg az Adrián, vagy a Földközi-tengeren, de a Duna is megteszi. Mindamellett, hogy ebben van némi igazság, hiszen a Dunán is számos tengerre gyártott luxus-motorcsónakot látni nap mint nap, és teljes joggal elvárható a megadóztatásuk, nem ez a jellemző. Aki járt már a Tiszán és a Kőrösökön, és látta a horgászatra összeeszkábált bungalós motoros lélekvesztőket, akkor minden eszébe jut, csak az nem, hogy ezek gyorsan értékesíthető, nagy értékű vagyontárgyak lennének. Pedig adott esetben simán az adó hatálya alá kerülhetnek, mert a jogalkotó a motor teljesítményét veszi alapul. Azon felül, hogy párszázezer forintért lehet építtetni egy ilyen hajót, és százezer forint alatt már kapható hozzá egy öregebb, nagy teljesítményű, buherált csónakmotor, a jogszabály kiagyalója arról az egyszerű, és egyértelműnek tűnő tényről sem vett tudomást, hogy ezen járművek általában külmotorosak, és nagyon ritkán azonos évjáratú a hajótest és a rácsavarozott hajtómű. Ehhez képest a kedvezőbb sávhatárokat a hajó korától (vízi jármű gyártási évétől) teszi függővé, míg az adó mértékét a motor teljesítményétől. De itt legalább felvillan valami életszerűségre utaló elem a jogszabályban, hogy mégsem azonos értékű egy új Volvo-penta motoros tengeri luxusjacht, mint egy öreg Vihar külmotoros bádogladik, de mire a gépjárművekre vonatkozó szakasz megírásához eljutottak, ez a logika is elkopott.

A személygépjárművek esetében csak a teljesítményt veszik alapul, a kortól függetlenül. Valószínűleg azért, mert ez tűnt a legegyszerűbbnek, így adott esetben ugyanolyan kategóriába esik egy pár milliót érő, de biztonságos, és még megbízhatóan üzemképes, de csaknem eladhatatlan 10 év körüli családi Volvo, vagy Opel Omega, mint egy új Lexus, vagy Mercedes. Ezzel az adófajtával azokat a nem túl gazdag réteget is büntetik, akik a családjuk védelme érdekében inkább egy öregen is biztonságos svéd autót vesznek, nem ritkán hitelre, és nem az ugyanennyi pénzért egy a törésteszten éppen hogy csak átment új papírcsodát. És az sem elhanyagolható, hogy ezeknél az autóknál a teljesítmény is a biztonságot, és nem a gyorsulási versenyen való plusz erőt szolgálja, hiszen egy nagy tömegű, biztonságos karosszériával csak így lehet belekezdeni megnyugtatóan egy előzésbe. Nyilvánvaló, hogy egy személygépjármű értéke rendkívül sok tényezőtől függ, kortól, futásteljesítménytől, műszaki állapottól, és a motor teljesítménye is folyamatosan csökken a használat során. Az kizárható, hogy a PM-ben ne tudnának a vámhivatal és a biztosítók által is értékmeghatározásra használt Eurotax-rendszerről, ami a legigazságosabb módja lenne egy gépjármű értékének meghatározására. De ha ez túl bonyolultnak tűnik, akkor is törekedhettek volna az igazságosság látszatára egy kortól függő sávmérték kidolgozásával.

A hajókhoz hasonló mellényúlás – ami megint feltételez valami irigységet – a légi járművek ebben a formában történő megadóztatása. Valószínű az ötlet azon a tévhiten alapul, hogy akinek repülője van, az hatványozottan vagyonosabb, mint a hajókkal villogó újgazdagok. A repülés csak úri huncutság lehet. Ha valaki kezébe vesz egy katalógust, kiderül, hogy egy átlagos középkategóriájú autó áráért már lehet egy üzembiztos, többszemélyes motoros repülőt venni.

Persze az üzembentartás már némi jövedelmet feltételez, de nem költségesebb hobbi, mint mondjuk lovat tartani. Nem tudom, mi alapján választotta ki a jogalkotó adóalapnak a legnagyobb felszálló tömeget, ennyi erővel bázis lehetett volna a legnagyobb sebességhatáron alapuló kategorizálás, ez is a típusleírás része. Arról nem is beszélve, hogy a legtöbben, kispénzű fanatikusként az MHSZ utódklubokban repülnek, ahol viszonylag kis költséggel, de a reggeli hangárpakolástól az esti hangárzárásig tart az üzem, a tagság egyben egymást segítő kiszolgáló személyzet, és rendkívül rossz néven veszik, ha valaki napközben meglóg. Igaz, a sportegyesületek mentesek a vagyonadó alól, de az ilyen klubokban, mivel a gépkiosztásnál figyelembe kell venni a létszámot, és megesik, hogy a pilóta nem optimális időben jut repülőhöz, nem ritka, hogy több tag összeáll, és vesz egy öreg vitorlázórepülőt párszázezer forintért, összedobva a tárolási költséget. Valószínű, hogy egy ilyen repülőgép láttán korántsem a törvény címében rejlő „nagy értékű tárgy” jutna a jogalkotó eszébe, hanem az, hogy ki mer ebbe a szerkezetbe beleülni.

Egyébként szegény, magyar fejlesztésű Góbé-tulajdonosok e szerint a számítás szerint rosszabbul járnak, mint egy nagyteljesítményű műanyag versenygép birtoklói.

Az úgynevezett vagyonadó törvény egy jogtudatos országban nemcsak a szakmaiság, hanem a józan paraszti ész próbáját sem állná ki. Értelmezhetetlen gondolatmenet alapján, látványosan kipécéz néhány tárgyat, sporteszközt, ami a luxust hivatott demonstrálni, minimális valóságérzet és előzetes hatástanulmány nélkül. Ennyi erővel a horgászbot-tulajdonosokat is meg lehetne adóztatni a zsinór szakítószilárdsága alapján, vagy a tigrispiton-tartókat a kígyó hosszát bázisként használva, a vadászpuskákat kaliberenként, vagy a műmellplasztikákat megnövelt köbcentinként. És egy pénzügyminiszter ne csodálkozzon, hogy egy alapvetően demagógiára épülő, rosszul előkészített, és betarthatatlan adójogszabályt az ellenfelei demagóg módon támadnak. Inkább örüljön, hogy nem szakmai szemmel szedik szét.

dr. Bodolai László


Kapcsolódó cikkek

2023. január 27.

Egy asztalnál Bálint Andrással és Jordán Tamással

Mintha együtt ülnénk a Rózsavölgyi Szalon kávéházi asztalánál a két színészóriással, úgy telik el másfél óra, ahogy hallgatjuk őket a mindennapokról, a művészetről – az életről.

2023. január 25.

Mit tehetünk, ha kikerül rólunk egy nem kívánt kép a netre?

A gyakorlatban még mindig kevesen tudják, milyen következményekkel jár másokról fotót készíteni vagy megosztani azt az interneten. Általános vélemény, hogy a saját magunk által készített fotóval azt csinálunk, amit akarunk. Ez azonban nem is lehetne messzebb az igazságtól – mondja a szakértő, aki szerint a felnőtteket és a gyerekeket egyaránt edukálni szükséges a fényképekhez fűződő jogaikról és kötelességeikről.