Chagall kontra Ámos – kettős kiállítás a Várban


Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Ez a kettős kiállítás Budapesten leginkább az ellenpontok kiállítása, sorsok és festői szemléletek ellentétei személhetők itt, lengőajtóval elválasztva, sötét, nyomasztó légópince-hangulattal összekapcsolva, na meg a két keleteurópai zsidó és a bibliai témahasználat vékonyka fonalával összecsomózva.


Vézna, dadogós, csendes zsidógyerek, nyolc hangos kistestvérrel. Szívesen üldögél félreesőhelyeken, hátát a falnak veti, nézelődik. Vityebszk kormányzósági székhely, zajos, eleven, szegényés színes, zsidó nagyváros a stetlben. Mi lesz itt Mojsével? Gyenge és ügyetlen. Az apja erős, a tenyere kérges, hordókat görget és emel, tele heringgel. Az anyja kemény és határozott karakter, kilenc gyereket fegyelmez, a nagyapja sakter. Szereti az öreget. Legyen sakter? Vagy fűszeres, mint anyja, kicsi bolttal, könnyű súlyokkal? Mojse tizenhárom éves, amikor először lát rajzot életében. Addig sose, a stetlben ritka a liberális neológ, a család ortodox, alszik, eszik, szeret, imádkozik, de nem rajzol senki semmit, egészen addig, amíg az orosz iskolában egy fiú elővesz egy újságot és abból valamit lemásol. Mojse is. Hazaviszi a rajzait. Kitűzi mind. Zégallék nem szólnak semmit, pedig képmás a ház falán, amit a Talmud kizár. Talán ennek köszönhetjük, hogy most hatvan képe lóg Marc Chagallnak más falakon, fekete alapon, túlfűtött, szűkreszabott, nyomasztóan sötét térben, remek képek, Budán, a Várban, a Nemzeti Galériában.

Marc Chagall: La Vie

 

Mojse már húsz éves, ágybérlő Szentpéterváron, egyik tanártól a másikig jár, keres, de nem talál, cégtáblát fest és börtönben ül lejárt tartózkodási engedélye miatt, amikor ezerkétszáz kilométerrel nyugatabbra, Rebe Reb Taub, a kuruckori csodarabbi legendás falujában, Nagykállón, megszületik Ungárék Imre nevű fia. Polgári jólétben, de beteg húgocskával, korán elhalt apával, de meleg, vallásos otthonban, ahol Galamb rabbi csodatételei a mindennapi szellemi táplálék szokott részei. Mire a szelíd, zárkózott, hallgatag fiú maga is húsz éves lesz, már érvényben a numerus clausus, ennek ellenére felveszik a Műegyetemre, ahol, ki tudja, miért, általános mérnöki szakra jár, amíg ott nem hagyja hirtelen három év után és felvételi vizsgára jelentkezik a Képzőművészeti Főiskolán. Felveszik. Rudnay tanítványa lesz.

Mestere az egyenes, precíz, korrekt és elismert festő, az egykori nagybányai, nemzetközi hírnévvel, levegős, finom tájképekkel, nosztalgikus történelmi tablókkal, fegyelmezett posztimpresszionizmussal és higgadt távolságtartással az avantgarde zaklató kihívásaival szemben. Ebből majd a tanítvány semmit nem mutat. Visszafogott képekkel és szelíd rajzokkal arat (átmeneti) sikereket főiskolásként, de ezekben nyoma sincs Rudnay dús színvilágának, romantikus tematikájának és gazdag realizmusának. A tanítvány, immár Ámos Imre, inkább bágyadt, szomorkás és sejtelmes, nem a dolgokat akarja lefesteni, hanem a lelki képüket, a dolgok lelki képe benne pedig ilyen, csupa szomorkás sejtelem, amiből lesz azután majd rémület és iszonyat bőven, alig pár év múlva csak. Asszociatív expresszionizmusnak nevezi, amit csinál: megfesteni azt a légkört, azokat az emlékképeket és víziókat, amiket a tárgyak felidéznek. Ahogy ezek gyarapodnak, úgy fogy el a siker. A főiskola után ingyenkonyhán eszik, használt ruhákban jár, képet ad cserébe, amiként festékért és vászonért is. A Nemzeti Galériában ezekből negyvenötöt most együtt mutatnak be a Chagall-kiállítással. Egyik nyomasztó, sötét, zegzugos térből lengőajtó enged át a másikba, ahol Ámos képei és rajzai láthatók. Ámos Imre ugyanis “a magyar Chagall”.

Egyszer találkoztak életükben. Egy-két órát beszélgettek.

Chagallnak nem nagyon tetszett, amit Ámos festett, se a színek, se a képszerkezet.

Ámos lelkesedett.

Más világokat festettek, mást láttak és máshogyan. Másként élték meg. Vagy éppen nem.

Ámos 1937-ben egy sikeres képeladás után három hónapot töltött Párizsban. Ekkor járt a már világhírű Chagall műtermében, és látott eredeti Picassókat is. Lehetne a “magyar Picasso” is, ezen a szerény alapon. Tény, hogy a zsidó identitás, a vallás, a mítoszok és a jelképek használata Chagallal közös fonalnak tűnik, amelyet követve azután egészen bizonyosan eltévedünk, szemben azzal, amit Ariadné gombolyít.

Ég és föld választja el Ámos Imrét, attól, akinek magyar változataként aposztrofálják ezen kiállítás alcímei között. Alcím ugyanis kettő is van. Háború és béke között (Chagall). “A magyar Chagall” – a háború örvényében1937-1944 (Ámos). Kettős kiállítás, két alcím dukál.

Chagall derűs, könnyed, játékos festő, aki egy tűzvészt is úgy fest meg, hogy bohóc pihen az előtérben, és bolygó zsidó indul a tetőn vándorútra, a gyermekrajzok melengető bája, és gazdag, erőteljes, olykor harsány ellentétekre épülő kolorit árad szét levegős és lebegően álomszerű képein, ahol a szeretett nő hatalmas kakason lovagol, a szerelmes férfi bakkecske fejét viseli. Játék zajlik minden képen, jelképekkel, terekkel, idővel, érzelmekkel.

Ámos tompa, nyomott, búskomor, és lidérces, halálfej, földbemarkoló csontkéz gyakran szerepel, a horror filmes virágkorát messze megelőzve, de azért a német expresszionista mozi nagy korszaka után, a misztikus rémület eszközeit bőséggel alkalmazva fest zsúfolt, nehéz, földszínű képeket, nem álmokat, hanem apokaliptikus víziókat, rögközelben. Játék itten semmi nincsen. Pusztulás van és halálos fenyegetés, kikerülhetetlen.

Chagall leveszi a töviskoronát a keresztre feszített Krisztusról, és imaszíjat tesz a fejére, ágyékkötő helyett imakendőt teker rá, zsidó Jézust csinál a keresztény megváltóból, épp, ahogy a gyerek játszik a jelekkel, szeretettel és szabadon. Chagall éppúgy tervezett üvegablakot jeruzsálemi kórházba és az izraeli parlamentbe, mint a reimsi vagy a kenti katedrálisba, zsidó identitása egy hívő lélek kulturálisan egyetemes jelkészlete, nem sors, és nem végzet, mint Ámos esetében. Csak hát ugye Chagall kevés híján száz évet élt meg, Ámos csak harminchetet, és amikor megkezdte munkaszolgálatát, rövidre rá Chagall egy új földrész meghódítását kezdi meg Amerikában, és amikor Ámos élete vélhetően véget ért valahol Európában, Chagall új viszonyba kezd vigaszképpen imádott felesége halála után, amiből majd fia születik, bár második felesége nem ennek a fiúnak az anyja lesz.

Chagall túlélt mindent, Ámos nem élt túl semmit, amit túl kellett volna élnie.

Lehetne viszont mondani, hogy közös szál a szürrealista stíl, már ha ez közös szál lehetne. Maga a szürealizmus, mely szót ugyebár Apollinaire találta fel, szemben a legendákkal, messze azelőtt, hogy Chagall képeit látta volna (egy drámája műfaji megjelölésére alkalmazta a surréaliste kifejezést eredetileg) a tisztán pszichikai automatizmusok (Breton) előtti hódolat irányzata. Szabad asszociációk, kötetlen ötletek, semmi racionális, tapasztalati és rendezett, minden véletlenszerű, esetleges és szubjektíve önkényes. Csakhogy épp emiatt, ahány szürrealista festő, annyiféle szürrealizmus. Az egyéni vízió értelmezési kockázatainak csökkentésére szükségképpen jelennek meg közkeletű szimbolilus jelek, mint Dali órája, vagy a kereszt, önként adódik, hogy a vízió kontextusa az álom lesz, de mindezen mankók ellenére, szürrealistákat ez a név inkább elválaszt, mint összekapcsol, Dalí, Tanguy, Picasso egymáshoz sincs közelebb, mint mindhárman Chagallhoz. Chagall meg Ámoshoz és viszont. Alighanem érdemesebb Ámosra hallgatni, aki inkább az expresszionizmushoz vélte magát közelebb állhatni, mint a szürrealistákhoz.

Lehetne még mondani azt is, hogy Chagall is két dimenzóban lát, mint Ámos, a térérzékelésük nem fejlődött még a perspektíva felfedezéséig, de Chagall tere jellemzően a levegő, ahol minden lebeg, Ámosé meg a föld, amiben minden elmerül. Lehetne mondani, hogy mindketten álmokat festenek, de elvi különbséget jelent, hogy Chagall a valóság részének, Ámos meg az ellentétének festi meg az álmot vagy víziót. Lehetne mondani, hogy különbözés több van, mint kapocs. Bár tény, hogy csodarabbi Vityebszkben is volt, Menáchem Mendel (a 18. században).

Ez a kettős kiállítás Budapesten leginkább az ellenpontok kiállítása, sorsok és festői szemléletek ellentétei személhetők itt, lengőajtóval elválasztva, sötét, nyomasztó légópince-hangulattal összekapcsolva, na meg a két keleteurópai zsidó és a bibliai témahasználat vékonyka fonalával összecsomózva. Chagalltól viszont mi sem áll távolabb, mint a légópince-hangulat. Ezt a kiállításrendezési koncepciót akkor értjük meg, ha nem is fogadjuk el, amikor már túljutottunk a lengőajtón és Ámos képeinek is a javán (a mennyiségileg nagyobb részt értve ezalatt), akkor egyszerre derengő, kékes fényben végre megvilágosul, ezidáig miért is fulladoztunk indokolatlanul. Ámos zseniális rajzai miatt.

Kivetítőn látjuk annak a füzetnek a lapjait, amelyet 1944 októberében még módja volt átadni rajongva szeretett feleségének, a szép és tehetséges Anna Margitnak. A füzet így megmaradt. Aki telerajzolta, meghalt. Ezért a füzetért és a kivetítőért, ami az egész kiállítás installációs csúcspontja, meg kell a nyomasztó, mélysötét rendezést érteni és magunknak a fulladozást utólag bocsátani. Fekete vagy kék, tintaceruzás rajzok, hajszálvékony vonalak, gyorsak, kontúrosak, semmi zsúfoltság, nyomott kolorit, van levegő, tér, csak ami benne van, az ragadja torkon a nézőt, keményebben és szorosabban, mint az agyontömött vásznak, ezek az egyszerű, vázlatnak is kevés, félperces pillanatképek, arcok, fák, levéltelenek, a megfeszített felülnézetben, a fuvolás, akinek levágott feje mellette hever, a bomló test, ahogy felszívódik egy női alakot formáló fába, apró állatka kalitkából csodálja az égbenyúló zászlórudat, amelyen ki tudja, miféle zászló van. Egyszerűen, gyorsan, minden két-három vonallal. Ámos ezeken a rajzokon már siet, már megengedi siettében a nézőnek, hogy amit lát, maga értelmezze és egészítse ki kedve szerint, mindazzal, ami a rajzról hiányzik.

Itt értjük meg, nem az olajképeken, hogy Ámos Imre joggal szerepelhet a 20. század egyik legnagyobb festője mellett, épp csak egy lengőajtóval leválasztott közös térben. Nincs benne túlzás.

A várbeli kiállítás Chagall-szakasza, innen a lengőajtón, a Luxembourg Múzeum anyagából készült válogatás, amely az 1914-23 közötti oroszországi, majd az 1923-41 közötti párizsi évek festői termését foglalja össze, ideértve könyvillusztrációkat is, néhány képpel szerepelnek az amerikai évek, majd a Cote d’Azur, ahol 1949-től haláláig, 1985-ig él és dolgozott, többek között Biblia-illusztrációkon, meg a nagy, 1964-es összefoglaló képén (La Vie, Az élet), amely egyébként most először szerepel Franciaország határain kívül, még a párizsi kiállításon sem volt ott. Csak itt, Budapesten, ami önmagában kiállítási szenzáció. A hatalmas vásznon nyolcvan figura, nem marad le a művész leányának barátnője sem, akit 1952-ben, öreg napjai nélkülözhetetlen társaként feleségül vett.

Monumentális vászon, monumentális élet. Életmű azonképpen.

Ámos Imre jóval rövidebb és kevesebb derűvel telt élete önarcképekben, Anna Margittal ábrázolt kettős portrékban, a nagykálló zsidó világ emlékképeiben, és a harmincas évek második felében készült apokaliptikus látomásokban ölt testet, a “Szolnoki vázlatkönyv” rajzai mellett, vagy méginkább azok háttereként. Ha a francia szekció szenzációja, hogy a hatalmas méretű összegző műkilépett a francia határok mögül, a magyaré az a rajzfüzet. Kicsi, megsárgult, töredezett, lapjai a kivetítőn, a sötétben, hihetetlen drámai erővel. Azt látni kell.

A kiállítás 2014 január 4-ig tart nyitva, addig lehet oda venni méregdrága jegyet.


Kapcsolódó cikkek

2024. április 18.

A segédmotoros kerékpárra is kell kötelező gépjármű-felelősségbiztosítást kötni

A robogótulajdonosok jelentős része továbbra sincs tisztában azzal, hogy biztosítási kötelezettség nem csupán a rendszámmal ellátott járművekre, hanem minden olyan segédmotoros kerékpárra is kiterjed, amely részt vesz a közúti forgalomban – hívta fel a figyelmet a Független Biztosítási Alkuszok Magyarországi Szövetsége (FBAMSZ) csütörtökön.