Csak kapkodjuk a fejünket!

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Csak kapkodjuk a fejünket azok „hallatán”, amiket olvasunk, látunk, hallunk. Talán még olykor-olykor azt is érezzük, hogy igen, értjük mi mindazt, ami itt történik, de mit gondol az, aki pechére pénzügyi szakember, és látja a megjelent információk mögötti valóságos helyzetet. Ezért a közgazdász és pénzügyi szakember Paksy Katalint most arról kérdezzük, hogy dilettáns intézkedésekről van-e itt szó, vagy éppen ellenkezőleg, alaposan végiggondolt tudatos döntések sorozatáról. Esetleg mindkettőről, hol erről, hol arról?

Paksy Katalin
A MKKE-n 1985-ben végzett pénzügy szakos közgazda, üzemgazdász, könyvvizsgáló és adószakértő, Regisztrált Pénzügyi Tervező. Jelenlegi szakterülete: magáncélú befektetések.

„Aki ügyes, az kijátssza, aki balek, azt elkapják.”

 

Annyi mindenesetre kiderül az érdeklődő számára is az európai közleményekből (és nem az elfogult hazai médiahírekből), hogy itt nemcsak az IMF-fel gyűlt meg a bajunk, hanem az EU-n belül az Európai Bizottsággal is. Ugyanis, már az unióba való belépésünkkor tudtuk, mert a tagság feltétele volt, hogy nem léphetjük át az előírt deficithatárt. És ezt az EU nem mint hitelező írta elő. Mivel az ígéretünk ellenére éppen hat éve szegjük meg a korábbi megállapodást, ezért ennek az lehet a következménye, hogy megvonják tőlünk, vagy csak zárolják a felzárkózásunkat segítő kohéziós alapokból való részesedést. Persze lehet erre az is válasz, hogy kilépünk az EU-ból, de azzal mindenki tisztában van, hogy a tagság megszüntetése más (gazdasági és politikai) következményekkel is jár. De erről ne is essen most szó, mert ezt józan gondolkodású ember nem akarhatja, és úgy tűnik, hogy igyekszünk – ha nem is mindent – megtenni azért, hogy az EU-tól megkapjuk az igényelt támogatást. Csak hát nem akarunk többet nyújtani, mint amit feltétlenül kell. Ha ennek fényében nézzük a mostani helyzetet, akkor sok minden érthetőbbé válik.

Mielőtt azonban átadjuk a szót riportalanyunknak, szedjük pontokba az Európai Központi Bank véleményét a pénzügyi egyensúlyhiány csökkentését célzó különböző törvénymódosításokról.

1.) Az Országgyűlés azelőtt tárgyalta és fogadta el a T/581. sz. törvényjavaslatot, mielőtt azt az EKB véleményezhette volna, annak ellenére, hogy az EKB a hazai Nemzetgazdasági Minisztériumtól kapott a véleményezésre felkérést, és az ennek elkészítésére nyitva álló idő még nem telt el. (Július 5-én kérték fel, az EKB 30 napon belül ígérte a véleményt, a parlament pedig, már 22-én megszavazta, több ponton is eltérve a javaslattól.) Ezzel megsértettük az EU 98/415/EK hat. 3. cikkének (4) bekezdését, amelynek értelmében Magyarországnak fel kellett volna függesztenie a törvényjavaslat elfogadását. A nemzeti hatóságok különleges sürgősség esetében sem mentesülnek az EKB-val folytatott konzultáció kötelezettsége alól. Ráadásul a javaslat minden egyes módosítását meg kellett volna küldenünk a banknak.

2.) A devizaalapú jelzáloghitelre vonatkozó korlátozások kapcsán az EKB egyrészről üdvözli hazánk azon célkitűzését, miszerint korlátozza a további makropénzügyi egyensúlytalanságok felléptét. Másrészről viszont arra is figyelmeztet, hogy a magánszemélyek számára a devizaalapú hitelek ingatlanjelzáloggal való biztosításának a teljes megtiltása beleütközhet a tőke és fizetések szabad áramlását előíró rendelkezésekbe, amennyiben ez határon is átnyúló hatásokkal jár (Szerződés 63. cikk).

3.) A pénzügyi intézményekre kirótt különadó vonatkozásában az EKB több megjegyzést is tesz: A.) a pénzügyi szektor tőkefelhalmozási képességének jelentős romlása gyengítheti a tőkemegfelelési helyzetét. Ez pedig azzal a következménnyel jár, hogy sebezhetővé válik a pénzügyi rendszer az esetleges későbbi sokkhatásokkal szemben. B.) Az adó visszavetheti a nem pénzügyi magánszektornak való banki hitelezést, illetve ezzel azt érjük el, hogy a bankok az ügyfeleknek többletköltséget fognak felszámolni. Ez viszont még lanyhább belső keresetnövekedést eredményez, amely hosszú távon megakadályozza a magyar gazdaság talpra állását. C.) Bizonytalanságot kelthet a jogszabály az üzleti vállalkozásokban, és az egyes pénzintézetek mellett más üzletemberek is visszafoghatják magyarországi tevékenységüket.

Mielőtt az EKB véleményét elemeznénk, menjünk vissza a kezdetekhez, az IMF-fel való összeveszésünkhöz.

Első kérdésünk Paksy Katalinhoz, hogy mi állt a mindenki által ismert Kósa-nyilatkozat hátterében?

Paksy Katalin: A nyilatkozat abban a „csontvázas” hangulatban született, amit még az ellenzéki szerepben megszokott reflexek tematizáltak. Látszólag a belföldi közönségnek szólt, de nem lehetett nem észre venni, hogy éppen akkor hangzott el, amikor az új kormányfő deficit engedményekért utazott Brüsszelbe. Nem egészen két hónappal korábban még a magyar gazdasági csodáról szóltak a cikkek, miszerint Magyarország példa értékű teljesítménnyel kezelte a világ pénzügyi összeomlása okozta bajokat. Hetek óta azonban az a görög válság borzolta a kedélyeket a pénzpiacokon, EU-s és nem EU-s körökben is, amelyeknek az egyik fontos momentuma volt az adatszolgáltatások valótlansága. Ekkor jött Debrecen polgármestere, és megelőlegezve a Varga-féle feltáró bizottság jelentését, azt nyilatkozta, hogy Magyarország csőd közeli helyzetbe került, többek között köszönhetően az eltitkolt számoknak, folyamatoknak.

Brüsszelben ez a nyilatkozat olaj volt a tűzre, és hallani sem akartak engedményekről, sőt nagyon komoly retorziókat helyeztek kilátásba. Két napon belül a magyar kormányból mindenki, aki csak számított, azt nyilatkozta, hogy beállunk a sorba, és tartjuk a deficit számokat.

A nyilatkozat rövid távú következményeit – így 2 hónap távlatából – már akár el is bagatellizálhatjuk, ha csak a Ft árfolyamát nézem. A Ft gyengült 6%-ot, majd egy hét alatt már a helyén volt, a 280-as szint körül, amit a választások után a piac belőtt neki. Azonban a Magyarországot finanszírozó hitelek biztosítási felára (CDS) drámai módon megugrott: a 2009-es februári csúcson, 535 bázispont körül tetőzött, majd a sikeres (és fájdalmas) beavatkozások hatására már 180-ra esett vissza a választások előtt. A Kósa-nyilatkozat – és tegyük hozzá, a kísérő nemzetközi purparlé – hatására egyetlen nap alatt 440-re ugrott. Július végére 300 körüli értéken állt.

Hétköznapi nyelvre lefordítva, mit jelent a CDS, a törlesztéskockázatra köthető biztosítás?

A CDS egy olyan mérőszám, amely azt fejezi ki, hogy egy bizonyos hitel mennyire kockázatos. A pénzpiacokon a hitelekre biztosításokat lehet kötni, ezeknek a biztosításoknak az ára, vagy annak változása sokat elmond a hitel, a hitel felvevőjének kockázatáról. Amikor ez a bázispontban mért mutató 300-on áll, akkor minden 10 millió euró adósság évi 300 ezer euró többletköltséggel jár. Röviden: jelentősen és tartósnak bizonyuló módon megugrott az országot finanszírozó hitelek ára.

A forintesés önmagában még nem lett volna tragikus, mert eddig is előfordult ekkora mozgás, csak a média fújta ezt nagyra, de a CDS növekedése tényleg gondot jelent.

Miért?

Azért, mert Magyarország gazdasága folyamatosan hitelekre szorul, ezt jó 30 éve tudjuk. Ezeknek a hiteleknek az ára nőtt meg. Talán nem kell sokat magyarázni, hogy mindezt eddig is az agyonnyomott adófizetők pénzéből tudtuk csak teljesíteni.

Mit próbál ebben a helyzetben racionálisan tenni az új kormány?

Amikor az államfő elköszönt az IMF-től, akkor ezt követően új hangnemet próbált megütni Brüsszellel. A mostani elit is érzi, hogy egyáltalán nem kifizetődő az EU-val szembeni lázadás, még akkor sem, ha a jobboldali és néhány külföldi média is szabadságharcként értékelte ezt.

Az említett új hangnem következtében változott-e Brüsszel velünk szembeni megítélése?

Ezt még pontosan nem tudjuk, mert uborkaszezon van Brüsszelben is. Mindenki a szabadságát tölti, és csak augusztus végén, szeptember elején fog kiderülni, hogy az EU, az IMF és egyáltalán a nemzetközi pénzügyi piac hogyan értékeli a fülkeforradalomból kinőtt IMF elleni szabadságharcot, s ezzel párhuzamosan az EU felé történő kacsintgatást. Az IMF konfliktus alapját ugyanazok az elvárások (deficit mértéke) generálják. Ezekre az első brüsszeli pofon után még jó gyerekként reagáltunk, majd később durcásan az IMF-nek már nemet mondtunk.

Nevezhetjük-e ezt „visszakozásnak”?

Ide-oda kapkodunk, az a benyomásom. Valószínűleg a végén nem a gesztusok és a látszólag bátor nyilatkozatok vagy az érzelmek diktálta retorika dönt majd, hanem a gazdasági folyamatok rideg 2×2 valósága. Kell egy kis idő, amíg szembesül vele a hatalom – azt gondolom, hogy ez nem magyar sajátosság.

Mi a tulajdonképpeni tét?

Az, hogy miből és mennyiért finanszírozza Magyarország a hiteligényét.

Mi várható?

Véleményem szerint az állam fizetőképességét mindenképpen fenn akarjuk majd tartani, mert nem lehet földindulás-szerű belpolitikai következmények nélkül bevállalni az államcsődöt és következményeit (mondjuk a 400 Ft-os euró árfolyamot, kezelhetetlen inflációt és társait. A konvergencia programok megvalósulásában pedig egy emberként érdekelt a politikus is és a tőkés is hazánkban. Ha tehát finanszírozni mindenképp kell, akkor még azt is el tudom képzelni, hogy az IMF-nek is tudunk majd (1–2 éven belül) barátságosabb arcot mutatni, amit persze meg fog előzni egy újabb EU-s kiképzés makroökonómiából.

A gyors konszolidációnkat követheti egy szolid forinterősödés. Egyértelmű és nyilvánvaló jelei vannak, hogy mind az USA, mind az EU kezd kilábalni a gazdasági válságból, ez természetesen kihat ránk is. Mert ha ezt az egészet a forint vonatkozásában nézzük, akkor ez a pozitív hangulat a forintra is kedvezően hat.

Ez mit jelent?

Azt, hogy a forint (és a régió más devizáinak) árfolyama együtt mozog a nemzetközi pénzpiaci hangulattal. Amikor javulnak a tőzsdei, pénzpiaci kilátások, általában élénkül a devizáink iránti kereslet, ez erősödést hozhat majd magával.

A második negyedéves GDP-adatok szerint elmaradunk mind a régiónk, mind az EU, mind az USA számaitól, miért?

A GDP a hazai összterméket jelenti. Ebben megjelenik a mezőgazdaság teljesítménye is. Az árvizek és viharkárok sokat csökkentettek a meglódulni látszó ipari teljesítmény hatásán a GDP-ben. Az ipar már 10% körüli exportnövekedést mutat.(!)

Sokat hallunk arról, hogy további gondot jelent, miszerint az itt megtermelt tőke külföldön kerül befektetésre, illetve a külföldi tőke az átláthatatlan jogi szabályozás miatt nem jön ide, pedig az olcsó munkaerő igen vonzó számukra.

A tőkének nincsenek érzelmei! Amikor hazánkban olyan offshore infrastruktúra épült ki, amelyik órák alatt produkált szükség esetén cégeket, cégvezetőket a Csendes óceán szigeteitől Máltáig, akkor nincs értelme kétségbe vonni, hogy a profit tömegesen valahol nem itthon realizálódik. Amikor a jelenség tömeges méreteket ölt, szintén értelmetlen bűnbakokat keresni, tiltással, megfélemlítéssel operálni. Egyetlen szalonképes lehetőség van a tőke Magyarországon tartására: drasztikus adójogi egyszerűsítések és a sokat emlegetett adóéknek a régiónk szintjére történő mérséklése.

További gondot okoz szerintem, hogy a legendás „szürke állományunk” is külföldre menekül hosszú évek óta.

A bevezető megjegyzésekből is kiderült, hogy nagyon aktuális kérdés a devizahitelek helyzete. Mivel 30–40%-kal nőttek a részletek, ezért jó megoldásnak tartja, a futamidő meghosszabbításával a forint alapúra történő áttérést?

Azzal egyáltalán nem értek egyet, hogy forint alapúra történjen a változtatás, különösen nem gyenge forint pozícióban, hiszen ezzel véglegessé tennénk az aktuálisan gyenge forint okozta károkat, esélyt sem adva a forint erősödését segítő folyamatoknak.

Azt sem szabadna elfelejteni, hogy Magyarország egyszer csak belép az Euró övezetbe, még a most átlagosan 15–18 éves futamidejű hitelek életében, s ekkor ismét devizára váltódik majd a jobb sorsra érdemes adósok tartozása.

Milyen megoldást tartana jónak?

A megoldást én abban látom, hogy meg kell hagyni a devizaalapú hiteleket, és lehetőleg eurós irányba terelni őket. A napokban jelent meg a hír, miszerint a svájci nemzeti bank a magyar GDP 8%-ának megfelelő nagyságrendű veszteséget könyvelt el egyetlen év alatt csak azért, hogy mesterségesen gyengítse a Frankot. Nem hiszem, hogy ezt sokáig folytatják majd. A CHF-hiteleseink már így is rettenetesen erősnek érzik ezt a gyengén tartott Frankot. A baj az, hogy a laikus adósok nem kapnak a bankjaiktól érdekmentes, az Ő személyes helyzetüknek megfelelő tanácsot. Az erre hivatott közvetítő szervezetek pedig szintén forgalomérdekeltek, jó mélyen benne vannak a kialakult helyzetben. Nem volt ez másként Amerikában sem, így ez sem hazai sajátosság.

A százezresre duzzadt bajban lévők tábora egyértelműen központi segítségért kiált. Ezt a segítséget meg is kellene adni, de üzleti alapon. Nagyságrendekkel meghosszabbított futamidővel, esetleges türelmi idővel, hitelbiztosításokkal, visszabérlési lehetőséggel. A banki döntések az elmúlt 10–15 évben sematizálódtak, köszönhetően a számítógépek – szerintem – tévesen értelmezett szerepének. Most bizony felelős, mérlegelni, elemezni, dönteni képes embereknek kellene átvenni a szerepet a szoftverek helyett.

Milyen reformokra lenne Ön szerint szükség a közeljövőben?

Mindenképpen meg kell reformálnunk az adórendszerünket ahhoz, hogy „beinduljon” a gazdaság. A jelenlegi bonyolult és éppen ezért átláthatatlan jogszabályok miatt senki sem tudja, hogy hol a legalitás határa. Ez pedig azt jelenti, hogy szinte bárkit, bármikor elővehetnek, és adócsalás miatt megbüntethetnek. Sajnos, még a 80-as években erre szocializálódtunk, úgy össznépileg: „aki ügyes, az kijátssza, aki balek, azt elkapják”. Az ilyen szemléletű adórendszer iszonyatos erejű fékként nehezedik a gazdaságra. Az adórendszer reformja katalizátora lehetne a költségvetés átstrukturálódásának, alapja lehetne a közigazgatási-egészségügyi finanszírozási reformoknak.

Ha jól tudom, Ön nagyon sokáig külföldön, Ausztráliában dolgozott. Ott pl. mit tesznek másképpen?

Úgy nagyjából mindent! De az adózási kérdéseknél lehorgonyozva: Ausztráliában más a mentalitás. Az ottani „APEH” (ATO) nem megfélemlítő hatóságként viselkedik, a közszolgák tisztában vannak vele, hogy a fizetésüket az adózók pénzéből kapják, s e szerint is viselkednek. Az emberek jó részének fejében meg sem fordul a kijátszás gondolata, vagy ha igen, a cinkos összekacsintás helyett a rosszalló társadalmi megítélésre számíthatnak. Éppen ott éltem, amikor az áfát 2000-ben bevezették. 2,5 év után történt meg először, hogy valaki felajánlotta nekem, hogy számla nélkül olcsóbb lenne a szolgáltatása – alig beszélt angolul, frissen érkezett kelet-európai emigráns volt az illető.

Meggyőződésem, ha úgy tetszik élettapasztalatom, hogy a hatalom (és nem konkrétan csak a mostanira gondolok) direkt kommunikációjának tekinthetjük az adózás témakörét. Hangozzék el bármi politikai nyilatkozatként a legerősebb médiában, messze nincs olyan hatása, mint amikor az állampolgár azzal szembesül, hogy a hatalom (amelyet ő választott) miként bánik vele a megkeresett jövedelme kapcsán. Mennyit vesz el belőle, mennyire türelmes, avagy „szíre-szóra” ezer követhetetlen részszabály megszegésért is nagyságrendekkel büntet, az erő pozíciójából diktál. Csak annyit kellene belátni, hogy ez a hatalmi kommunikáció a felelős itthon az adózás körül kialakult morális helyzetért, az elviselhetetlenül magas adóékért, következésképpen (mivel az embereket nem lehet leváltani), a hatalomnak kell megváltoztatnia az eszközrendszerét és a kommunikációját.

Dr. Kiss Anna

---