Hideg háború – A sarkvidék, mint a klímaváltozás és energiaválság kulcsa II.


Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Napjainkra az Északi-sark vált a globális felmelegedéssel és a föld energiaforrásainak apadásával szembesülő emberiség jövőjének egyik legfontosabb kérdőjelévé. Sorozatunk első részében a sarkköri jég elolvadásának következményeit vettük számba, most pedig a térség kiaknázatlan energiaforrásaiért vívott nemzetközi küzdelem állásáról számolunk be.

Kémkedő nyomtatók
Kémkedik utánunk a nyomtatónk, ismerte el az amerikai titkosszolgálat után több uniós tagállam hatósága. Egyes színes nyomtatók rejtett kódot helyeznek el a kiprintelt dokumentumokra a felhasználók tudta nélkül. A sárga pöttyökből álló, 0,1 milliméteres kódot nagyítóval és kék lámpával lehet észlelni. Jóri András adatvédelmi biztos megkereste az egyik magyarországi forgalmazó cég vezérigazgatóját, aki arról tájékoztatta, hogy egyes színes lézernyomtatóik valóban alkalmasak a kódok elhelyezésére. Az Electronic Frontier Foundation (EFF) jogvédő szervezet 2005-ben jelentette be, hogy megfejtette a sárga pöttyök titkát, amelyek a nyomtatás időpontját és a nyomtató gyártási számát tartalmazzák. Az EFF listáján azóta már több mint 140 nyomtató szerepel, köztük a legnagyobb cégeké. Ezek közül több elismerte, hogy trükköznek, mégpedig az amerikai titkosszolgálatokkal kötött megállapodás alapján. Németországban 2004-ben emiatt kapta a Canon a Nagy Testvér díjat. Igaz, rejtett kódok alapján buktattak le vonatjegy-hamisítókat Hollandiában, és több országban a bankjegyhamisítók felderítésében is hasznosnak bizonyulnak.
Népszabadság

2012-re eltűnnek a hagyományos izzók
Az Európai Bizottság „öko-dizájnért” felelős munkacsoportjának december eleji ülésén a tagállamok jóváhagyták azt a javaslatot, amely szerint 2009–2012 között kivonják a hagyományos izzókat a forgalomból. Az intézkedés eredményeként 40 terrawattórát (TWh) takaríthatnánk meg, ami körülbelül Románia vagy 11 millió európai háztartás éves energiafogyasztásának felel meg. A vásárlók számára a jövőben is adott lesz a választás lehetősége a megfelelő égő kiválasztásakor: dönthetnek a hosszú élettartamú kompakt fénycsövek mellett (amelyek 75 százalékkal kevesebb energiát igényelnek, mint a hagyományos változatok) vagy a hatékonyabb halogénlámpák mellett, amelyek fényminőségben tökéletesen megfelelnek az eddigi izzóknak, de 25–30 százalékkal kevesebb energiát használnak. Az alkalmazott körték számától függően egy átlagos háztartás az átállással (figyelembe véve az új égők árát is) mintegy 25–50 eurót takaríthat meg évente.
EurActiv

Mióta az emberiség államokba szerveződik, különös jelentősége van annak, hogy a még felfedezetlen vagy meghódítatlan területeken – legyenek azok a földön vagy éppen a Holdon – mely nemzetek helyezik el elsőként zászlaikat. Ezért is váltott ki nagy nemzetközi felhördülést, amikor tavaly egy orosz tengeralattjáró, tudósokkal a fedélzetén, az Északi-sark térségébe hajózott, és az ott 4200 méter mély tenger fenekén kitűzte az ország rozsdamentes titánium lobogóját. „Ez nem a XV. század, hogy az ember, körbejárván a Földet, leszúrja valahol a zászlaját, és azt mondja, én mostantól igényt tartok erre a területre” – méltatlankodott az eset után Peter McKay kanadai külügyminiszter. A politikus bosszankodása több mint érthető, hiszen országa is évek óta próbál szeletet hasítani a – jelenleg még nemzetközi területnek számító – sarkvidékből.

Az oroszok már a sarkon vannak

Az Arktisz meghatározó részére, benne az Északi-sarkra évek óta igényt formáló oroszok persze rögtön tudományos érvekkel indokolták akciójukat. Mivel az Arktisz – ellentétben az Antarktisznak nevezett Déli-sarkkal – nem szárazföld, hanem többé-kevésbé összefüggő jégtakaró, a hovatartozás kérdésében perdöntő tényező lehet, hogy a tengerfenék geológiai értelemben mely ország része. Moszkva azt állítja, hogy az Északi-sark alatt húzódó úgynevezett Lomonoszov-hátság az ő kontinentális talapzatának nyúlványa, ezért joggal formálhat igényt a területre. Ezt a vélekedést több, az ügyben szintén érdekelt ország, így Kanada, az Egyesült Államok, Norvégia és Dánia vitatja – az oroszok pedig 2012-ig kaptak határidőt, hogy feltevésüket bebizonyítsák a kérdés elbírálására hivatott nemzetközi bizottságnál. Közben mások sem tétlenkednek. Az Északi-sarkhoz legközelebbi szárazföldként a Dániához tartozó Grönland is magáénak szeretné tudni a sarkvidéket, Kanada pedig a közelmúltban bejelentette: igényt tartanak egy körülbelül 1,75 millió négyzetkilométer nagyságú – mintegy három Franciaországnyi – területre.

A földgolyó földterületének hatodát kitevő – több mint 30 millió négyzetkilométeres, nem kevesebb, mint 24 időzónát magában foglaló – sarkvidékkel határos államok vitája nem új keletű. A térség felértékelődését jelzi, hogy 1996-ban Kanada, Dánia, Finnország, Izland, Norvégia, Oroszország, Svédország, az Egyesült Államok, illetve a – harminc népcsoporthoz tartozó, összesen négymilliós lélekszámú – helyi közösségek képviselői létrehozták az Arktiszi Tanács nevű kormányközi testület. A brit durhami egyetem nemzetközi határügyekkel foglalkozó egysége pedig a közelmúltban elkészítette azt a térképet, melyen az Északi-sarkvidékre vonatkozó igények és a vitatott hovatartozású területek határai szerepelnek. A térképen bejelölték azokat a vidékeket is, amelyek – az 1982-es tengerjogi egyezmény értelmében, mely szerint a tengerfenék a parttól 200 mérföldes távolságig a parti állam tulajdona – az érintett országok kizárólagos gazdasági övezetei. (Néhány érintett állam már elérte ezen területének kiterjesztését 350 mérföldre, mondván, bizonyos szárazföldi területei mélyebben nyúlnak a tengerbe.)

Százmilliárd hordó olaj

És miért e nagy versengés az Arktiszért? Nos, azért, mert a tét gigantikus. Amint ugyanis a globális felmelegedés következtében egyre húzódik vissza a sarkvidéki jégtakaró, belátható közelségbe kerül az idő, amikor kiaknázhatóvá válhatnak a tengerfenék alatt évezredek óta rejtőző energiaforrások. Bár a jelenleg létező technikákkal sem pontosan felmérni, sem kitermelni nem lehet a föld méhében megbúvó kincset, a kutatók már most bizonyosan állítják: az eddig kiaknázott lelőhelyek kapacitásának csökkenésével felértékelődnek az Északi-sarkhoz hasonló alternatív helyszínek. A világméretű energiaválságra tehát alighanem az Arktisz jelent majd megoldást, és akinek sikerül „megvetnie a lábát” a térségben, hosszú távú, pazarul jövedelmező befektetést mondhat magáénak. A becslések szerint ugyanis az Északi-sark rejti a földgolyó kiaknázatlan olajkészleteinek legalább 15, a felfedezetlen természetes gáznak pedig a 30 százalékát. Egy minapi tudományos becslés szerint a jég alatt közel 100 milliárd hordónyi olaj fekszik, mely mennyiség jó pár évig fedezné az egész világ szükségleteit.

Nem véletlen, hogy Dmitrij Medvegyev orosz elnök a moszkvai parlament Nemzetbiztonsági Tanácsának ülésén tavaly leszögezte: a XXI. században az Északi-sark vidéke lesz országának fő nyersanyagforrása és energetikai biztonságának záloga. A térség már ma is stratégiai jelentőségű a számukra, hiszen a legjelentősebb orosz kőolaj- és földgáz-lelőhelyekből több ezen a területen található, és ott termelik meg a nemzeti jövedelem 20, az orosz exportnak pedig a 22 százalékát. És hogy még nagyobb nyomatékot adjanak igényeiknek, az oroszok 2008 júliusában olyasmit tettek, amire a Szovjetunió felbomlása óta nem volt példa: hadihajókat küldtek cirkálni az Északi tengerre.

A természet kizsákmányolása?

A nemzetközi helyzet fokozódásával mind gyakrabban fogalmazódik meg az igény, hogy a vitás kérdések tisztázására – az Antarktiszról szóló megállapodás mintájára – az általános érvényű tengerjogi egyezményen túl nemzetközi szerződésben kellene rögzíteni az Arktisz jogi státusát. „Bár a felvetés jól hangzik, egy ilyen szerződés szükségtelen és alkalmatlan eszköz a helyzet kezelésére. Az Arktisz és az Antarktisz ugyanis korántsem vethető össze. Az 1959-ben megkötött Antarkiszi Szerződés egy óceánokkal körülvett földrész életét szabályozza – egy olyan kontinensét, ahol a béke és a tudományos kutatás érdekében fel kellett függeszteni a fennhatóságra vonatkozó nemzetközi igényeket. Ezzel szemben az Arktisz egy földrészekkel körülvett óceán. Az óceán pedig már most a nemzetközi jog hatálya alá esik, beleértve a tengeri tudományos kutatást” – nyilatkozta nemrég a New York Timesban John B. Bellinger, a leköszönő Condoleezza Rice amerikai külügyminiszter tanácsadója.

Akárhogyan is, az Északi-sarkon található nyersanyag-lelőhelyek előnye, hogy míg sok más helyen politikai bizonytalanság vagy éppen háborúk akadályozzák a feltárást, illetve a normális üzletmenetet, itt, eltekintve a terület hovatartozása miatt folytatott nemzetközi vitáktól, viszonylagos béke honol, de legalábbis harci cselekmények, lázadások és egyéb erőszakos akciók nem akadályozzák a kutatást.

Ez a tény viszont a környezetvédők aggodalmát váltotta ki – alighanem teljes joggal. A zöldszervezetek ugyanis attól tartanak, hogy a lehetőség elérkeztével az érintett országok valósággal rárontanak a térségre, és oly mértékben kizsákmányolják a területet, hogy az végzetes következményekkel járhat a természetre. Ezzel a veszéllyel az Arktiszi Tanácsba tömörülő államok is tisztában vannak, ezért a témában megfogalmazott dokumentumaikban minduntalan fogadkoznak: az energiaforrások majdani kiaknázásakor a legmesszemenőbbekig figyelemmel lesznek a környezetvédelmi szempontokra. Erre csak egyet lehet mondani: úgy legyen.

Szőnyi Szilárd

 

Odafenn, Északon

Az Északi-sark körüli, Arktisznak nevezett területek legnagyobb része a Jeges-tenger területére esik, melyet állandó jégtakaró borít, de ide tartoznak Oroszország, Alaszka, Kanada, Norvégia, Grönland és Izland egyes szárazföldi részei is. Az Arktisznak pontos határa nincs, de általában a 10 °C alatti júliusi középhőmérséklettel rendelkező területeket nevezzük így. Más meghatározások az Északi-sarkkörtől vagy a hóhatártól (az a vonal, amitől északra már nincsenek fák) északra eső területet értik rajta.

A modern korban a felfedezők egyre inkább elérendő célnak tartották az Északi-sarkot, ám viszonylag későn, csak a XIX. században váltak rendszeressé az expedíciók. Egy William Edward Parry nevű férfi 1827-ben az északi szélesség 82° 45’-ig jutott el, s sokáig ez volt az „északi rekord”. 1895-ben Fridtjof Nansen megközelítette a 86° 14’-et, majd 1908-ban Frederick Albert Cook bejelentette, hogy elérte a sarkot – ám ezt sokan vitatták. Az első, általánosan elfogadott Északi-sark elérés az amerikai Robert Edwin Peary nevéhez fűződik. 1909. április 6-án Peary azt hitte, hogy elérte a célt, de a legújabb kutatások szerint legfeljebb 40 kilométerre közelítette meg azt. 1926-ban aztán a norvég Roald Amundsen Norge léghajójával minden kétséget kizáró módon felfedezte a sarkpontot, amikor az Északi-sarkon keresztül a Spitzbergákról Alaszkába repült. 1952-ben az amerikai légierő két tisztje repülővel szállt le a sarkponton, majd hat évre rá a Nautilus nevű amerikai tengeralattjáró a jég alatt haladt keresztül a sarkponton. 1968-ban Ralph Plaisted először jutott el légi segítség nélkül az Északi-sarkig, 1977-ben pedig az Arktika nevű szovjet atomjégtörő végrehajtotta az első felszíni hajós sarkpontelérést.

 

A sarkvidék, mint a klímaváltozás és energiaválság kulcsa I.


Kapcsolódó cikkek

2023. január 27.

Egy asztalnál Bálint Andrással és Jordán Tamással

Mintha együtt ülnénk a Rózsavölgyi Szalon kávéházi asztalánál a két színészóriással, úgy telik el másfél óra, ahogy hallgatjuk őket a mindennapokról, a művészetről – az életről.

2023. január 25.

Mit tehetünk, ha kikerül rólunk egy nem kívánt kép a netre?

A gyakorlatban még mindig kevesen tudják, milyen következményekkel jár másokról fotót készíteni vagy megosztani azt az interneten. Általános vélemény, hogy a saját magunk által készített fotóval azt csinálunk, amit akarunk. Ez azonban nem is lehetne messzebb az igazságtól – mondja a szakértő, aki szerint a felnőtteket és a gyerekeket egyaránt edukálni szükséges a fényképekhez fűződő jogaikról és kötelességeikről.