Magánvádak, közerkölcsök

Néhány, a közelmúltban nyilvánosságot kapott ügy újra rávilágított arra, miként lehet remekül visszaélni büntetőjogrendszerünk egyes elavult elemeivel. Sajnos a kívülállók számára korántsem egyértelmű, hogy a becsületsértés és rágalmazás büntetőjogi tényállások alapján megindított magánvádas büntetőeljárások kiválóan alkalmasak arra, hogy bosszúból, sértődöttségből, netán politikai célzattal kriminalizáljuk, és akár bizonyos pozíciókban ellehetetlenítsük polgártársainkat. Az új Btk. koncepció kapcsán ugyan felmerült néhány szakember részéről, hogy a becsületsértést és rágalmazást ki kellene emelni a bűncselekmények köréből, ugyanis a polgári jogi kártérítés és elégtétel lehetősége elvileg megfelelően kompenzálja az ilyen jellegű sérelmeket, de nem valószínű, hogy a jogalkotó ezt megteszi.

A jelenlegi gyakorlat szerint – persze ezzel a kollégáknak nem mondok újat –, ha valaki úgy érzi, hogy a becsületébe gázoltak, valami általa becsületsértőnek ítélt, vélt kijelentéssel, vagy valótlan tény híresztelésével megrágalmazták, csekély összegű illeték megfizetése mellett – harminc napon belül – magánvádas büntetőeljárást indíthat, gyakorlatilag minden szakmai kontroll nélkül, hiszen az eljárásjog nem ír elő ügyvédkényszert ezekben az esetekben. Ilyenkor az ügyész szerepét a magánvádló veszi át – ez persze nem zárja ki, hogy indokolt esetben az ügyész átvegye a vádat. A magánvádlót természetesen ügyvéd is képviselheti. Ha az első tárgyaláson – az úgynevezett személyes meghallgatás során – nem fogadja el a magánvádló a feljelentett bocsánatkérését, akkor a bíróság lefolytatja a büntetőeljárást. Persze így első olvasatra akár korrektnek is tűnhet a folyamat, de néhány megtörtént jogeset tükrében nézzük, hogy is néz ki ez valójában.

Azzal nem mondok újat, hogy az ilyen irányú büntetőeljárásoknak leginkább az újságírók a szenvedő alanyai. Mint például egyik közeli kollégám, néha ügyfelem, egy országos napilap neves publicistája, aki egy borvidéken ténykedő, volt állami borászat termékeit kritizálva azt merte írni, hogy a cég alacsony árkategóriába tartozó borai közül némelyik majdhogynem ihatatlan. Sőt, dohos hordószagú, és cukrozott. A borászat feljelentést tett az ügyben. A személyes meghallgatáson beismerte, hogy ő írta a cikket, mondjuk a neve is az írás alatt szerepelt. Vártuk az érdemi tárgyalás kitűzését, e helyett kaptunk egy ítéletet. A bíróság ügyészségi indítványra tárgyaláson kívül megrovásban részesítette. Az ügy még nem zárult le, tárgyalást kérő beadványunkra fél éve nem reagált a bíróság. De itt legalább még nem jogerős a marasztalás.

Megesett az is, hogy egy másik publicista egy nagy port vert ingatlanszövetkezeti csalás gyanúsítottját – akit szökés közben kaptak el, és bilincsbe verve hozták haza külföldről, azóta első fokon el is ítélték – azzal a jelzővel illette, hogy gazember. Ezt olyan súlyú becsületsértő kifejezésnek minősítette a bíróság, hogy a valóság bizonyításának nem adott helyt, erre a jogszabályok szerint lehetősége is van. Az újságírót bűnösnek mondta ki, és megrovásban részesítette.

Születnek persze felmentő ítéletek is. Egy szürkemarha–pusztulásról szóló riport kapcsán legalább nyolc tárgyaláson keresztül folyt a bizonyítási eljárás, nem egy négy órán át tartott. A jogi képviselő nélkül eljáró feljelentő talán még a szövegben elhelyezett pontosvesszőket is sérelmezte, időt és energiát nem spórolva majd 300 kilométert utazott minden tárgyalásra. A több éven keresztül elhúzódó per felmentéssel végződött, de a feljelentő, mint várható volt, megfellebbezte az ítéletet.

A helyi kispolitikában is jól alkalmazható ez az eszköz. Egy vidéki település polgármestere magánbeszélgetés során gerinctelennek nevezte az egyik intézményvezetőt. Az időközben sikkasztás gyanúja miatt elbocsátott intézményvezető feljelentette becsületsértésért a polgármestert, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy marasztaló ítélet esetén megszűnjön a polgármesteri megbízatása. Az ügy a második kört futja, jelenleg egy első fokú marasztaló ítéletnél tart.

Magánváddal régi, családi sérelmeket is meg lehet torolni, főleg, ha az egyik szereplő a fél életét az elvált házastársa tönkretételére teszi fel. A volt férj által indított, a közös gyermek körüli, ki tudja hányadik gyámhatósági eljárás során egy hivatalos beadványban az édesanya megírt egy, a gyermek által elpanaszolt esetet, miszerint az apja meglehetősen durván bánt vele az iskolában, amikor érte ment. Ebből is magánvádas ügy lett, persze az apa feljelentése alapján, az édesanya mellett csak a gyermek konzekvens tanúvallomása állt. Az ügy háromszor járt első fokon, kétszer született felmentő ítélet, de végül elmarasztalták az anyát, a gyermek tanúvallomását nem tartották elegendőnek a beadványban tett állítás igazolására. Az eljárás nem titkolt célja az volt, hogy a volt feleség közalkalmazotti jogviszonyára kihatással legyen a bűnösséget kimondó ítélet. Ezt a folyosón többször is odasziszegte a feljelentő a gyermeke anyjának.

A fenti esetek nem egyediek sajnos. Igaz, a bűnösség kimondása esetén többnyire nagyon enyhe marasztaló ítéletek születnek, de ezzel az eszközzel nagyon könnyű bárkit kriminalizálni. Senki sem gondolhatja komolyan józan ésszel, hogy büntetőjogi eszközökkel kellene sújtani újságírókat egy borkritikáért, vagy egy véleménycikkben elsütött, a mindennapi beszéd során gyakran használt jelző használatáért. Főleg, hogy egy megrovás is rákerül az ember pedigréjére, ami adott esetben később komoly kihatással is lehet egyes munkakörök betöltésére, vagy egy későbbi, közlekedési kihágás megítélésére is. Ha már a jogalkalmazók nem tudják helyén kezelni az ilyen ügyeket, legalább a jogalkotónak illene elgondolkodni azon, megéri-e az igazságszolgáltatást terhelni az efféle ügyekkel. De mint többször kimondták már, előzetes hatástanulmány készítése a jogalkotás során nem nagyon szokványos. De legalább néhány utólagost vennének végre figyelembe.

dr. Bodolai László