Nagyvárosi madárlesen

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Megannyi szépség, öröm és sokszor bosszúság forrásai az ember környezetében élő madarak. A városiasodás az utóbbi évszázadokban annyira átalakította egyes szárnyasok viselkedését, hogy olykor a szemünk láttára zajlik le az evolúció gyorsított folyamata. Az csak az első lépcsőfok, hogy egyes fajok élethűen utánozzák az autóriasztó vagy az ajtónyikorgás hangját.

A nagytelepülések zaja, zűrzavara, szenynyezett levegője a legkevésbé sem kedvez a madarak városi elterjedésének – gondolná az urbanizált ember. Nos, ezzel alaposan téved. A gyakran szélsőséges körülmények ugyanis sokszor nemhogy elriasztják közelünkből a szárnyasokat, de egyes fajaikat annyira megedzik, hogy „vígan és dalolva” élnek akár a legnagyobb metropolisz kellős közepén. Sőt, kutatók arra lettek figyelmesek, hogy az utóbbi időben világszerte mind több fajta madár ver előszeretettel tanyát a városi környezetben.

Fülsiketítő csicsergés

Az már régóta ismert jelenség, hogy az urbanizálódott szárnyasok különleges képességeket fejlesztenek ki magukban a túléléshez. Ezek közül is a legjellemzőbb az ének fokozatos megváltozása. A széncinegék vagy a fülemülék például úgy alkalmazkodtak az új körülményekhez, hogy a vadon élő társaiknál jóval gyorsabb, rövidebb, illetve magasabb frekvenciájú hangokból állítják össze repertoárjukat – hogy ezzel próbálják „túlharsogni” a nagyváros zaját. Egy Berlinben végzett nemrégi megfigyelés például kimutatta, hogy a város fülemüléi hajnali 5 és délelőtt 10 óra között akár 14 decibellel hangosabban dalolnak, mint erdei társaik: hangerejük reggelenként eléri az ember számára fülsiketítő 95 decibelt. Egyes fajok azonban képtelenek túlharsogni a város zaját; ilyenek azok az Észak-Angliában vizsgált vörösbegyek, amelyek közül többen egyszerűen felhagytak a fajukra jellemző hajnali énekléssel, hogy helyette az éjszaka közepén eresszék ki a hangjukat.

Az éneklésnek egyébként nagyon is praktikus oka van: a dalolás az állatok közötti kommunikáció egyik legfontosabb eszköze, s mint ilyen, a fajfenntartásban is kiemelt szerepe van. Az énekesmadarak körében ugyanis gyakran azok a hímek találnak könnyebben párt maguknak, amelyek a muzsika legszélesebb eszköztárát tudják felvonultatni. Egy seregély vagy a nagyon is beszédes nevű sokszavú poszáta például jól teszi, ha bármilyen új dallamot megtanulva próbálja kelletni magát a nőstények számára. És ebbe ugyanúgy beletartozik más fajok énekeinek, mint az olyan „természetellenes” városi hang, mint az autóriasztó vagy az ajtónyikorgás zajának elsajátítása.

E készségek kimunkálása az évszázadok alatt más szembeötlő viselkedésbeli változásokhoz is elvezetett. A városi verebek leleményessége például szinte nem ismer határokat; ennek csak egyik, ám annál látványosabb jele, hogy az étteremben játszi könnyedséggel megtanulják kinyitni a fotocellás ajtót, és a gyártelepeken fémdrótokból is képesek fészket rakni. A feketerigóról pedig feljegyezték, hogy két évszázada még rendkívül félénk faj volt, s ha embert látott, messze elkerülte – mára viszont szinte őshonos lett a nagyobb európai városok parkjaiban. Amint Dr. Bókony Veronika madárbiológus, a Pannon Egyetem Limnológiai Intézetének tudományos munkatársa egy korábbi interjúban felhívta a figyelmet, utóbbi populációk több tekintetben is különböznek erdei társaiktól. Például hosszabb ideig és nagyobb egyedsűrűségben fészkelnek, kisebb távolságokra vagy egyáltalán nem vándorolnak el telente.

Genetikai elváltozások

A viselkedésbeli változások aztán előbb-utóbb bizonyos genetikai elváltozást is okozhatnak egyes madaraknál. Nemrég ért véget például az a kutatás, amelyet svéd és spanyol ornitológusok végeztek 12 európai város szárnyasainak vizsgálatával. Az összegzésből kiderült, hogy a nagy településeken élő fajok viszonylag nagyobb aggyal rendelkeznek, mint vidéki rokonaik. A szakemberek szerint ez egyértelmű jele annak, hogy az állatok egymást követő nemzedékei ezzel a kapacitásbővüléssel igyekeznek megállni a helyüket a városi lét okozta kihívások közepette.

A feketerigók is hasonló jeleket produkálnak: a fent jelzett viselkedésbeli változásoknak egy része ugyanis genetikai elkülönülésre vezethető vissza. Ezt ornitológusok azzal a kísérlettel bizonyították, melynek során városi és erdei fészkekből származó rigófiókákat azonos körülmények között neveltek fel és tartottak laboratóriumban – és így is találtak köztük jelentős hormonális különbségeket. A városi madarak kevesebb stresszhormonnal reagáltak egy kísérletes stresszhelyzetre, ami összhangban áll azzal a megfigyeléssel, hogy a városi rigók „bátrabbak”. Márpedig a nagyobb stressztűrőképességgel rendelkező egyedek nagyobb eséllyel maradnak életben és szaporodnak a városban, így az ő génjeik fognak terjedni a populációban. „Ettől még nem tekintjük őket más fajnak, mint az erdei feketerigókat, de ezek és hasonló változások valóban jelenthetik a kezdetét egy evolúciós szétválási folyamatnak” – mondta Bókony Veronika.

A kérdés tehát az, hogy mennyiben spontán jelenséggel állunk szemben, illetve hogy mindez esetleg nem egy újabb, a szemünk láttára bekövetkező lépés-e az evolúció többmillió éves történetében. Utóbbi jelenséget a tudományban speciációnak, vagyis fajkeletkezésnek nevezik. Ennek során egy élőlény – az egymástól elszigetelten élő populációkra ható más és más környezeti nyomás következményeként – két vagy akár több fajra válik szét. Bár a kérdés egyértelmű megválaszolásához még nem áll rendelkezésre a kellő történelmi távlat, egyes kutatók szerint például a széncinegék és a feketerigók esetében több minden arra utal, hogy néhány nemzedéken belül bekövetkezhet a speciáció. És hogy mi lesz az egyértelmű jele annak, hogy új faj jött létre? Ez meglehetősen vitatott kérdés, mindenesetre a biológusok többsége az úgynevezett reproduktív izolációt tekinti annak, vagyis szerintük akkor lehet két faj elválását megállapítani, ha már nem képesek sikeresen szaporodni egymással, vagyis életképes utódot nemzeni.

Fogamzásgátló galamboknak

A városi madarak természetesen nem csupán a biológiai sokféleség védendő díszpéldányai, hanem számos bosszúság forrásai is. Minderre a legjobb példa a házi galamb – a Nyugat- és Észak-Európa tengerparti területein élő szirti galambnak több ezer éve a húsáért háziasított, majd visszavadult változata –, melynek költési időszaka a komfortos városi körülmények miatt csaknem folyamatos. Az ilyen formán rendkívül elterjedt szárnyas ellen sok helyen valósággal irtóvadászatot rendeltek el. Velencében néhány éve tiltották be a galambok etetését – a Szent Márk tér korábbi jellegzetességének számító állatok tízezrei ugyanis hatalmas károkat okoztak a város költségvetésének. A városközpontban megbecsült negyvenezer galamb kicsipkedte a történelmi épületek márványhomlokzatainak illesztéseit, megrongálták a burkolatot és a szobrokat – és akkor még nem szóltunk az évente tonnaszámra keletkező madárürülékről. Azon túl, hogy Európa több városában megtiltották az etetést, egyes épületektől pedig védőhálóval és a fészekrakást meghiúsító fémtüskékkel igyekeznek távol tartani a madarakat, Prágában azzal is vissza tudták fogni a szaporulatot, hogy a galambok tápszerébe fogamzásgátlót csempésztek.

Sajátos módon ugyanakkor egyes fajok a sok táplálékot és változatos fészkelési lehetőséget nyújtó városi lét ellenére kezdenek fogyatkozni. Ennek oka még nem egyértelmű, kutatók mindenesetre elsőrendűen a zajszennyezés növekedésére gyanakodnak. A hangzavarban ugyanis egyre nehezebb észlelni a hímek párcsalogató énekét – de ugyanígy, a szárnyasok kevésbé hallják meg a közeledő ragadozókat és az erre figyelmeztető füttyöket is. A házi veréb egyike az emiatt veszélyeztetett, ezért ma már védettséget élvező fajoknak.

A zaj mellett az is hozzájárulhat az állomány csökkenéséhez, hogy fejlett országokban az utcán egyre kevesebb a szemét, az épületeken egyre kevesebb a fészkelőhelynek alkalmas repedés, a rovartáplálékot biztosító zöldterületeket parkolókká alakítják, és a jóléti polgárok mind több házikedvencet tartanak, a macska pedig a verebek egyik legfőbb ragadozója. Akármi az ok, Bókony Veronika arra figyelmeztet: a házi veréb olyan, mint „a bányász kanárija”, vagyis azt jelzi, hogy valami nincs rendjén a városainkban – és idővel minket, embereket is érinthet.

Szőnyi Szilárd

 

Lassabban öregszik a zenészek agya

A zenészeknek hosszabban jobb a memóriájuk és a hallásuk, mint azoknak, akik nem muzsikálnak – állapították meg amerikai kutatók. A chicagói Northwestern Egyetem tudósai szerint annak az agya, aki hangszeren játszik, lassabban öregszik, jó ideig kijavítgatja az emlékezőtehetség romlását, és háttérzajban is könnyebben elkülöníti a beszédet. Mindezt 18 zenész és 19 nem zenélő alany összevetéséből szűrték le, valamennyien 45–65 közöttiek voltak. „A zenélés az idegrendszer finomhangolója” – idézte a kutatásról szóló tanulmány társszerzőjét, Nina Kraust a The Daily Telegraph című brit lap.

www.stop.hu

Napelemes repülőgép

Első nemzetközi útját tette meg Brüsszelbe május közepén a svájci Bertrand Piccard Solar Impulse napelemes repülője, mellyel hamarosan már a Földet akarják megkerülni. A Solar Impulse 64 méteres fesztávolságú szárnyain 12 ezer szilíciumcellát helyeztek el, azok gyűjtik be a Nap energiáját a négy, egyenként 10 lőerős villanymotor működtetésére. A gép súlya 1,6 tonna. A repülő korábbi tesztrepülésein jól teljesített, helyenként 8500 méterre emelkedve átszelte már Svájcot, és 24 órát töltött a levegőben.

MTI

Maori fejet kapott vissza Új-Zéland

Az új-zélandi Nemzeti Múzeum újabb tetovált fejet szerzett vissza az elmúlt évtizedek egyik legsikeresebb műkincs-visszaigénylési akciósorozatának köszönhetően. Egy 1875 óta a Roueni Múzeumban lévő maori harcosfejet szolgáltattak vissza a wellingtoni intézménynek. A roueni Tanács már 2007-ben határozatot hozott a fej visszaszolgáltatásáról, de ezt a francia kulturális minisztérium megtorpedózta. A minisztérium érvelése szerint a döntés alapjául szolgálhatott volna további műkincs-visszaigényléseknek. A fejen most genetikai vizsgálatokat végeznek majd, hogy megállapítsák eredetét, és a megfelelő törzsnél temethessék el.

A tetovált harcosfej, azaz mokomokai a maori kultúra fontos eleme. A maorik megőrizték a harcosok tetovált fejét mint harci trófeát, és speciális eljárással konzerválták azt. A mokomokai a XIX. században értékes kereskedelmi cikké vált a térségben, a nyugati kereskedők a fejekért cserébe fegyvert adtak. A törzsek ezért már egymástól is elvették ezen „trófeákat”, valamint bűnözők és rabszolgák fejéből is készítettek mokomokait, így számos mumifikálódott és tetovált emberi maradvány került európai és amerikai gyűjteményekbe.

www.mult-kor.hu

---