Szakértői bizonyítás az új polgári perrendtartásban

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Az egyes bizonyítási eszközök – például tanúk, okiratok – tekintetében az új polgári perrendtartás kevés újdonságot hoz, jórészt a korábbról ismert szabályokat ismétli meg. Az egyetlen, de annál fontosabb kivétel a szakértőkkel kapcsolatos szabályozás, melyet az új törvény jelentősen átalakít. A magánszakvélemény előtérbe helyezése azonban nem érvényesül korlátlanul az új Pp.-ben. Ha ugyanis a bíróság valamennyi magánszakértői véleményt aggályosnak tartja, második körben mégiscsak kirendelt szakértőt kell alkalmaznia. Az aggályosság törvényi meghatározása alapján nehéz megjósolni, hogy ez milyen gyakran fog előfordulni.

A szakértők igénybevétele régóta neuralgikus pontja a magyar igazságszolgáltatásnak. A szakértők elméletileg arra szolgálnak, hogy olyan, a tényállás megállapításához szükséges – elsősorban az ok-okozati összefüggések körébe tartozó – kérdéseket válaszoljanak meg, melyek megítéléséhez a bíróság nem rendelkezik megfelelő szaktudással. A szakértő felhasználásának klasszikus esete a kártérítési per: a bíróság általában meg tudja állapítani az alperesi magatartást és a kár bekövetkeztét, de a modern technika kontextusában komoly műszaki szakértelmet igényelhet annak eldöntése, hogy az alperesi magatartás ténylegesen összefüggésben áll-e a kárral. Ennek a kérdésnek a megválaszolása a szakértő feladata.

A szakértők igénybevételének fenti modellje azonban a gyakorlatban súlyos torzulásokat mutatott. A bíróságok egyrészt gyakran használták a szakértőket olyan kérdések megválaszolására, melyek nem tények és tények, hanem tények és jogszabályok közti összefüggésekre vonatkoztak. Más szóval: a szakértőre delegálták egyes tények jogi értékelésének feladatát. Sok bíró így próbált mentesülni egy-egy bonyolultabb megítélésű jogalkalmazási kérdés beható elemzésének feladatától.

Másrészt a szakértőket – az átlagember számára hozzáférhetetlennek tűnő szaktudásuk alapján – a bíróságok mintegy orákulumoknak tekintették. Nem a tények közti kapcsolat világos és közérthető bemutatását várták tőlük, hanem határozott válaszokat „a feltett kérdésekre”. E mögött végső soron az a modern meggyőződés húzódott meg, hogy a tudomány képes egyértelmű megoldást találni olyan problémákra, melyekkel kapcsolatban a laikusok – saját érdekeiknek megfelelően – szögesen ellentétes álláspontokat foglalnak el.

A joggyakorlatnak ezeket a káros tendenciáit erősítette, hogy a régi polgári perrendtartás alapján a perben csak a bíróság által kirendelt szakértő járhatott el, akinek vélt objektivitását intézményi helyzete is alátámasztotta. Összességében a szakértő úgy jelenhetett meg, mint aki tudományos felkészültsége és tárgyilagossága alapján mindenkinél alkalmasabb egy bonyolult jogalkalmazási kérdés eldöntésére. Ez a felfogás ahhoz vezetett, hogy a bírók túlzott mértékben hagyatkoztak döntéseik során szakértői véleményekre.

Pedig az igazságügyi szakvélemények objektivitása illúzió. Egy gyakorlati probléma technikai aspektusának valójában ugyanúgy nincs egyértelműen és vitathatatlanul helyes megoldása, ahogy jogi aspektusának sincs. A tudomány berkeiben semmivel sem kevésbé élesek a viták, mint egy tárgyalóteremben, az egyes álláspontok között pedig azok meggyőző ereje dönt. A bíróság elé terjesztett probléma lehetséges megoldásai közül pedig végső soron az alkotmányban erre felhatalmazott bíróságnak kell választania, és nem engedheti át a döntést egy alkotmányos kontrollt nélkülöző „szakértői” rétegnek.

Az új polgári perrendtartás (Pp.) fontos lépést tesz a fenti anomáliák orvoslása felé azzal, hogy – a bíróság által kirendelt és a más kapcsolódó eljárásban már eljárt szakértők mellett – magán-szakértők alkalmazását is megengedi. A magánszakértő a fél megbízásából jár el, szakvéleménye így természetszerűleg a fél álláspontjának alátámasztását szolgálja, és nem tart igényt a teljes objektivitás illúziójára. Magánszakértői vélemények benyújtására – elsősorban a kirendelt szakértő szakvéleményének cáfolata céljából – korábban is sor került. A kirendelt szakértők objektivitás-monopóliumának törvényi szentesítése miatt azonban a magánszakvélemény eddig nem számított a törvény értelmében vett szakértői véleménynek, és a bíróságok – a szabad bizonyítás körében – csak egyéb bizonyítékként vették figyelembe. A magánszakvélemény mostani legitimizálása annak részbeni elismerését jelenti, hogy egy technikai kérdésről – különböző megközelítések alapján – többféle, egyaránt szakmai vélemény formálható, melyek közül végső soron a bíróságnak kell választania.

Ellentétes következtetésekre jutó magánszakvéleményekkel szembesülvén a bírónak – miután meggyőződött róla, hogy mindkét magánszakértő a törvény előírásainak megfelelően járt el, és a felmerülő kérdésekre, illetve ellentétes álláspontokra reagált – azt kell vizsgálnia, hogy bármelyik szakvélemény hiányos, homályos, ellentmondásos, iratellenes vagy egyébként nyilvánvalóan helytelen-e

Magánszakvélemény benyújtására az új Pp. alapján akkor kerülhet sor, ha a fél ez irányú indítványának a bíróság helyt ad. A magánszakértő által vizsgálandó kérdéseket a bizonyító fél határozza meg, de a vizsgálat köréről a bizonyító fél ellenfelét is értesíteni kell, aki arra észrevételeket tehet. A magánszakértő köteles szakvéleményét az ellenfél észrevételeinek figyelembevételével elkészíteni. Az elkészült magánszakvéleményre vonatkozóan az ellenfél a magánszakértőhöz kérdéseket intézhet.

Magánszakvélemény benyújtására az ellenfél saját magánszakvélemény beterjesztésével is válaszolhat. Ha a két magánszakvélemény között szakkérdésben ellentét áll fenn, bármelyik fél indítványozhatja az általa benyújtott magánszakvélemény írásbeli vagy szóbeli kiegészítését. Ugyanilyen kiegészítés indítványozható, ha az a magánszakvélemény aggályosságának kiküszöbölése vagy az ellenfél arra vonatkozó kérdésének megválaszolása érdekében szükséges.

Fontos szabály, hogy kirendelt szakértő alkalmazása után – ugyanazon szakkérdés vonatkozásában – magánszakvélemény benyújtásának már nincs helye. Az új perrendtartásban tehát nem lehet a kirendelt szakértő kedvezőtlen szakvéleményét egy később benyújtott magánszakvéleménnyel ellensúlyozni. Ez nyilvánvalóan arra fogja ösztönözni a feleket, hogy elkerüljék a kirendelt szakértővel járó kockázatot, és a bizonyításra szoruló szakkérdéseket magánszakvéleménnyel bizonyítsák.

A magánszakvélemény előtérbe helyezése azonban nem érvényesül korlátlanul az új perrendtartásban. Ha ugyanis a bíróság valamennyi magánszakértői véleményt aggályosnak tartja, második körben mégiscsak kirendelt szakértőt kell alkalmaznia. Az aggályosság törvényi meghatározása alapján nehéz megjósolni, hogy ez milyen gyakran fog előfordulni.

A törvény szerint a magánszakvélemény egyrészt akkor aggályos, ha a magánszakértő a szakvélemény elkészítése során törvényben előírt kötelezettségeit nem teljesítette; másrészt, ha a szakvélemény kiegészítése az ellenfél kérdései vonatkozásában vagy az ellenfél magánszakvéleményével fennálló ellentét indokai tekintetében nem történt meg; harmadrészt, ha a szakvélemény hiányos, homályos, önmagával, illetve a perbeli adatokkal ellentétben áll, vagy a helyességéhez egyébként nyomatékos kétség fér; negyedrészt pedig akkor is, ha – anélkül, hogy a fenti három eset bármelyike megállapítható lenne – a szakvélemény és az ellenfél magánszakvéleménye között szakkérdésben ellentét áll fenn.

A rendelkezés bírói gyakorlata előtt alapvetően két út áll. Ellentétes következtetésekre jutó magánszakvéleményekkel szembesülvén a bírónak – miután meggyőződött róla, hogy mindkét magánszakértő a törvény előírásainak megfelelően járt el, és a felmerülő kérdésekre, illetve ellentétes álláspontokra reagált – azt kell vizsgálnia, hogy bármelyik szakvélemény hiányos, homályos, ellentmondásos, iratellenes vagy egyébként nyilvánvalóan helytelen-e. Az új Pp. tehát lehetővé teszi a bírónak, hogy az egymással versengő szakvélemények meggyőző erejét önállóan értékelje: logikai ellentmondásokat, ténybeli tévedéseket, hibás következtetéseket keressen bennük, és ez alapján valamelyiket aggályosnak minősítse. A nagy kérdés az, milyen mértékben fognak a bírók élni ezzel a jogkörükkel: Fel merik-e vállalni, hogy józan eszükre hagyatkozva válasszanak két, formailag egyaránt szabályszerű szakvélemény közül, és erre csak nyilvánvaló logikai hibák esetén lesznek-e hajlandók, vagy akkor is, ha az egyik szakvélemény helyességével kapcsolatban – gyönge meggyőző ereje miatt – nyomatékos kétségük támad.

[htmlbox pp_termekek]

A szakértői bizonyítás korábbi gyakorlata azt sugallja, hogy a bírók többsége tartózkodni fog egy ilyen döntés meghozatalától, és inkább kirendelt szakértő útján próbálja majd feloldani az ellentétet. Az új törvény alapján azonban van esély arra, hogy a bíróságok – felismerve, hogy a szakvélemény feladata nem a megoldás kinyilatkoztatása, hanem a tények között fennálló kapcsolat világos bemutatása – az egyes szakvélemények meggyőző ereje alapján döntsenek a felhasználhatóságukról.

---