Jogszabályfigyelő 2024 – 44. hét
Alábbi cikkünkben a 2024/107–108. számú Magyar Közlönyben megjelent szakmai újdonságok és az Országgyűlés honlapján közzétett közlemények közül válogattunk.
„A jogban is leginkább az ember érdekel”
Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Az élet szinte minden területéről érkeznek panaszok az alapvető jogok biztosának hivatalába, néha egészen meglepőek is. „A bölcsőtől a koporsóig bármi előfordulhat, szó szerint” – jellemzi az ügyek spektrumát Székely László ombudsman, aki harmadik éve tölti be az alapvető jogok biztosának tisztjét. Kikényszeríthetnek-e bármilyen változást az állásfoglalások, és van-e olyan helyzet, amikor már maga az ombudsman is tehetetlen?
Milyennek látja ma Magyarországon az alapjogok helyzetét, ön szerint mi az, ami változott az elmúlt években?
Őszintén szólva, nem rosszabb a helyzet, mint két évvel ezelőtt volt, de sokkal nem is jobb. Nincsenek kimutatható, látványosan romló tendenciák, amelyek kétségbeesésre adnának okot, a javuló helyzetnek pedig apróbb tünetei vannak csak. Kifejezett előrelépésnek tartom, hogy Magyarország is csatlakozott a kínzás, a kegyetlen, embertelen vagy megalázó büntetés vagy bánásmód tilalmáról szóló ENSZ-egyezmény fakultatív jegyzőkönyvéhez, amelynek következtében három év halasztást követően, 2015. január 1-jén Fliegauf Gergely vezetésével megkezdte működését az Alapvető Jogok Biztosának Hivatalában felállított OPCAT Nemzeti Megelőző Mechanizmus Főosztály. A főosztály feladata, hogy olyan, úgynevezett fogva tartási helyeken ellenőrizze az egyezmény betartását, amelyeket az egyén valamilyen bírói, közigazgatási vagy más hatóság utasítása értelmében, a saját akaratából nem hagyhat el. Előrelépésnek tartom azt is, hogy a hivatal „A” kategóriás emberi jogi intézménnyé vált az ENSZ emberi jogi intézményeinek a sorában, és jónak tartom, hogy a közérdekű bejelentések nyomon követése – a hivatal keretében – már anonim módon is lehetséges az ügyfelek számára. Ezek apró lépések egy folyamatban, amelyeknek egy működő jogállamban természetes, hogy lenniük kell, viszont olyan állapot sohasem lesz, amikor azt mondhatjuk, hogy „ez itt most a Kánaán”, és feloszlathatjuk a hivatalt, ezt az évi 7–8000 panaszbeadvány is jelzi.
Melyek azok a kiemelt kérdések, amelyekkel ön szerint idén is mindenképpen foglalkozni kell?
Azokkal a fókuszpontokkal, amelyekre az elődeim is nagy hangsúlyt fektettek, a továbbiakban is kiemelten kell foglalkozni. Ilyen a téli krízis-intervenció, a hajléktalanokkal való bánásmód, a gyermekjogok, a fogyatékossággal élők, a szexuális irányultságuk miatt hátrányt szenvedő, szenvedhető rétegeknek a nyomon követése – mindezek folyamatos feladatot jelentenek a hivatalnak. A hozzánk érkező panaszok az élet legkülönbözőbb területeiről jönnek. Az egyetemi hallgatóimnak mindig azt szoktam mondani: mi abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy mint egy kilátótoronyból, rálátunk az egész magyar közigazgatás működésére, tehát hihetetlen széles az a spektrum, amelyről folyamatosan állandó képünk, információnk van. Ha elolvassa például a miskolci szegregátumokban végzett koncentrált összevont hatósági ellenőrzésekről készült, több mint száz oldalas jelentést, az harminc év múlva is egy olyan olvasmány lesz, amelyet minden szociológushallgatónak érdemes lesz átlapoznia, ha képet akar kapni a 2015-ös magyar valóságról.
Említette, hogy évente 7–8000 panasz érkezik önökhöz. Ezek mely területeket érintik leggyakrabban, mennyire súlyos jogsértésekről szólnak, illetve van-e köztük olyan, amely teljesen megalapozatlan?
Mindegyikre rengeteg példát tudnék mondani, ez most egy szubjektív válogatás lesz. Az egyik legsúlyosabb eset, mióta én ezt a hivatalt betöltöm, a szigetszentmiklósi gyermekbántalmazási ügy volt. Ezt ugyan nem panasz alapján, hanem hivatalból, a sajtóhírek alapján indítottam, de nagyon kemény megállapításai voltak. Az ügyről készült jelentés pozitív hozadéka, hogy az EMMI kibocsátott egy módszertani levelet, amely azóta minden, a gyermekvédelemmel foglalkozó szakember számára kötelező tananyag. Arról szól, hogy miből ismerik, ismerhetik fel, ha egy gyereket szexuális abúzus ért. Alaptalan panaszból talán a legtöbb a büntetés-végrehajtási intézetekből érkezik. Az asztalomon fekvő akták között legalább három olyan van, ahol alaptalan volt a fogvatartottak panasza. Volt olyan panasz például, amely szerint nem teljesítették a fogvatartott áthelyezési kérelmét egy másik büntetés-végrehajtási intézetbe – a vizsgálat megállapította, hogy ennek jogszabályi akadálya volt, alapjogi visszásság nem történt, ez a büntetés-végrehajtás normál rendje, amit a beadványozó most visszásságként élt meg.
A büntetés-végrehajtás mellett melyik területekről érkezik a legtöbb panasz?
Vannak kritikus területek: ilyen a szociális ellátás, az egészségügyi ellátás, az oktatás – a közigazgatással az emberek túlnyomó többsége, ha szabálykövető, ezeken a területeken találkozik. Például a gyerek nem kapta meg a tankönyvet iskolakezdésre, vagy akár karácsonyra, mert már olyan is volt. Olyan is előfordult, hogy egy adott településen az önkormányzat olyan rendeletet hozott – ami egyébként törvénybe ütköző –, hogy csak az állandó lakcímmel rendelkező lakosok jogosultak igénybe venni a szociális ellátásokat. A panaszosnak egy bonyolult tulajdonközösség-megszüntetési per eredményeképpen megszűnt a tulajdonjoga, aminek következtében nem tud az ingatlanba bejelentkezni. Bár életvitelszerűen tényleg ott lakik, ebben a pillanatban nem jut hozzá azokhoz a szociális transzferekhez, amelyek egyébként a lakosoknak járnak. Valóban az élet minden területéről kapunk panaszokat, a bölcsőtől a koporsóig, a szó legszorosabb értelmében. Ön például el tudja azt képzelni, hogy valaki meghal Magyarországon, és több mint egy évig nem temetik el?
Székely László: Az Alapvető Jogok Biztosának Hivatalában felállított OPCAT Nemzeti Megelőző Mechanizmus Főosztály „A” kategóriás emberi jogi intézménnyé vált az ENSZ emberi jogi intézményeinek a sorában (Fotó: Rózsa Zsuzsanna)
Ilyet még nem hallottam, hogyan lehetséges ez?
Ez megtörtént eset, két évvel ezelőtt az első ügyeim egyike volt. Kiderült, hogy mindenki csak picit hibázott, csak ezek „egymásra rakódtak”, és az lett a vége, hogy a holttest 13 hónapot töltött az egyik nagyváros kórházának hűtőkamrájában, temetetlenül. Persze ez azért nem mindennapos eset.
Ön hogy látja, milyen a magyar panaszkultúra? Soknak vagy kevésnek számít az évi 7–8000 panasz?
Az elmúlt két évben volt alkalmam találkozni a környező országok ombudsmanjaival is, akikkel összehasonlítottuk az adatokat, és kiderült, hogy ez a panaszszám lakosságarányosan teljesen átlagos.
Az Alaptörvényben is lefektetett alapvető jogok mennyire érvényesülnek a valóságban?
Az én megítélésem szerint az európai átlagban egyáltalán nem állunk rosszul ebben a versenyben, ha szabad így fogalmaznom. Nyilvánvalóan rengeteg tennivaló van, hiszen ahogy korábban mondtam, ez egy folyamat. Mindig lesznek újabb és újabb olyan aspektusai az alapjogoknak, amelyek védelemre érdemesek, ezeket többnyire az élet hozza. Hogy mondjak egy példát: a magyar egészségügyi törvény férfiak esetében a véradást lehetetlenné teszi akkor, ha valakinek egy éven belül azonos nemű férfipartnerrel kapcsolata volt, az illetőt ilyenkor automatikusan kizárják a véradás lehetőségéből. Érkezett egy ilyen tárgyú panasz a hivatalhoz, amelyben az ügyfél azt kifogásolja, hogy az említett tiltás nem felel meg az arányosság követelményének, mert a mai diagnosztikai eszközökkel meg lehet állapítani, hogy a vér valóban hordoz-e fertőzést, mondjuk a HIV-vírus vagy a hepatitis fertőzési kockázatát vagy sem. Most egyelőre tájékozódunk az ügyben. Egyébként a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságának van már egy ezzel kapcsolatos, Franciaországot érintő állásfoglalása, ami azt mutatja, hogy ez az ügy más aspektusban, más országban már felmerült. A strasbourgi bíróság döntése szerint az érintetteket normatív alapon nem lehet kizárni, a francia bíróságnak meg kell vizsgálnia, hogy ténylegesen fennállt-e a fertőzésveszély, és ha igen, csak akkor zárható ki valaki a véradásból. Ahhoz, hogy egy kérdésnek ilyen és ehhez hasonló aspektusai is felmerüljenek, mindig az kell, hogy valaki konkrétan azt érezze: őt valami visszásság érte. De sok más példát is tudnék mondani.
Megtenné, hogy említ még néhányat?
A magyar büntetés-végrehajtási jog szerint, ha a fogvatartott nő a büntetés-végrehajtási intézetben szüli meg a gyermekét, akkor a gyermek egyéves koráig együtt lehetnek a baba-mama körletben, ha viszont valaki a büntetés végrehajtásának megkezdése előtt szül gyermeket, akkor nem viheti be az újszülöttet a büntetés-végrehajtási intézetbe, ami első pillantásra diszkrimináció. Ugyanakkor az is elgondolkodtató, hogy vajon a gyermeknek valóban az-e az érdeke, hogy ilyen ingerszegény környezetben töltse el élete első évét. Ebben a kérdésben én különböző szakértőket is meghallgatnék, mert egyedül nem tudom eldönteni ezt a kérdést. Nyilván nem tömegeket érintő problémáról van szó, de maga a kérdés fontos. A hölgyet, aki az ezzel kapcsolatos panaszt tette, Ausztriából hozták haza a büntetése letöltésére, és szerintem nem tájékoztatták arról, hogy kérhetné a büntetés félbeszakítását is a gyermek egyéves koráig, ezért ő a Magyarországon élő szüleihez adta a gyermekét, és egyedül vonult be a BV-intézetbe. Maga a baba-mama körlet egyébként Kecskeméten működik, és húsz anya befogadására képes. Az utolsó információk szerint jelenleg nyolcan veszik igénybe. Mondanék még egy példát, ami a szűkebb szakterületemet, a személyiségi jogok területét érinti, de maga a példa a kegyeleti jog köréből való. A temetkezésre vonatkozó törvény – tehát nem a Ptk. – és annak kormányrendelete szerint ma már nem kötelező eltemetni az elhunytakat, hanem haza is lehet vinni a hamvakat. A törvény felsorolja azokat a hozzátartozókat, akiknek biztosítani kell a kegyeleti jog gyakorlását – ami magunk között szólva már önmagában elég bizarr –, ugyanakkor csak a közeli hozzátartozóknak biztosítja ezt a jogot, a távolabbi rokonoknak viszont már nem. A Ptk. szerint viszont az elhunytat mindenképp el kell temetni, de az már nincs meghatározva, hogy mennyi idő áll rendelkezésre, tehát idézőjelben az idők végezetéig fennállhat az előbb említett helyzet.
Hogy látja, hogyan lehetne feloldani ezt az ellentmondást?
A megoldás nyilván az lenne, ha a törvény összhangba kerülne a Ptk. szabályaival, mert így minden hozzátartozónak és végrendeleti juttatásban részesítettnek is egyaránt biztosított lenne a kegyeleti jog gyakorlása. Egyébként ez is egy olyan probléma volt, amelyre egy panaszos hívta fel a hivatal figyelmét. Naponta „teremnek” ilyenek, ha szabad így fogalmaznom.
Beszélgetésünk elején érintettük az OPCAT-et, azaz a Nemzeti Megelőző Mechanizmus Főosztályt. Az első OPCAT-jelentések borzalmas állapotokról számolnak be, elég csak a Merényi Gusztáv Kórház telephelyein vagy a tököli fiatalkorúak büntetés-végrehajtási intézetében tapasztaltakra gondolni. Ön szerint lehetett érezni, hogy rendszerszinten ekkora a baj?
Lehetett. Voltak nagyon súlyos megállapítások egyéni vizsgálatok kapcsán is, amelyeket akár tíz-tizenöt évre visszamenőleg végig lehet követni a munkatársaim által az intézmény ellenőrzését megelőzően készített látogatási tervekben. Több helyszín is azért került kiválasztásra, mert korábban már volt érintve ombudsmani vizsgálatokkal, így ezeken a látogatásokon azt is vizsgáljuk, hogy teljesítették-e az ajánlásokat, változott-e a helyzet. De annak sincs akadálya, hogy egy OPCAT-vizsgálat után visszamenjünk egy általános ombudsmani jogkörrel, és megnézzük, hogy történt-e valami előrelépés vagy sem. Majdnem 3000 fogva tartási hely van az országban, tehát elképesztő számról van szó.
Bár a büntetés-végrehajtási intézetekből önhöz érkező panaszok 90 százaléka alaptalan, a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága már többször is elmarasztalta Magyarországot a börtönkörülmények miatt.
Strasbourg absztrakt elvek alapján kéri számon a zsúfoltságot. Az absztrakt elvek alatt azt értem, hogy van egy ajánlott európa tanácsi minimum, a magyar rendeletben előírtak pedig ezzel nem egyeznek. Csakhogy ennek a problémának a megoldása nem a büntetés-végrehajtást működtető emberek kezében van, hanem a kormányéban. Ha zsúfolt a börtön, azt két módon lehet csökkenteni: vagy a büntetőpolitikát enyhíteni, vagy a befogadási létszámot növelni. A bv-intézetek többsége jelenleg átlagosan 130–140%-os telítettséggel működik, nekik befogadási kötelezettségük van. Innentől kezdve nagyon megnehezül az elhelyezési előírások betartása. A tököli rabkórházról készült jelentésben is szerepel, hogy nem tudják biztosítani az elítélteknek a saját minőségük szerinti elhelyezési feltételeket. Egy fogház fokozatú elítéltnek szabadon kellene mozognia a körlet egészében, de Tökölön ezt nem lehet megoldani, mert fizikailag alkalmatlan az elhelyezés erre.
Körülbelül két éve közzétett egy állásfoglalást a hajléktalanok közterületről való kitiltásával kapcsolatban, amelynek nyomán a Kúria az Alkotmánybírósághoz fordult. Hol tart ez az ügy, és az Ön megítélése szerint hol tart most a hajléktalanhelyzet?
Két éve egy vadonatúj rendszer felállítására került sor, amelynek az a lényege, hogy a települések meghatározott részein az önkormányzatoknak joguk van hajléktalanmentes zónát kialakítani. A fővárosban a törvény maga is kijelöl bizonyos területeket, köztük a világörökség részeit, illetve a fővárosi önkormányzat is alkotott egy vonatkozó rendeletet, amelybe automatikusan felvette az egyes kerületek igényeit, amelyek tovább mehettek a törvényben meghatározottnál. Sajnos volt olyan önkormányzat, amelyik a kerület összes közterületéről kinyilvánította, hogy ott nem tartózkodhatnak hajléktalanok. Ezeket a túlkapásokat kellett „visszanyesni”, ezért kértük a Kúriától, hogy rostálja meg a fővárosi önkormányzat rendeletét. Önmagában azt, hogy egy városnak jogában legyen eldönteni, mely területeken tűri meg és mely területeken nem tűri meg a hajléktalanként való tartózkodást, én nem tartom ördögtől valónak, ez más városokban is így van. Vajon Berlinben, a Brandenburgi kapu környékén miért nem találkozni hajléktalanokkal? Mert ott is így működik. Olyan viszont nincs, hogy kitiltom mindenhonnan a hajléktalanokat. Minden egyes önkormányzatnak, amelyik élni akar ezzel a tilalommal, meg kell jelölnie, hogy milyen közegészségügyi, közbiztonsági vagy idegenforgalmi okokból döntött a tiltás bevezetése mellett.
Ön szerint ezekkel a korlátozásokkal nem sérülnek a hajléktalan emberek alapjogai?
Mindenütt másutt tartózkodhatnak. Azonkívül pedig szerintem mindenkinek az lenne az érdeke, hogy lehetőleg ne a közterületen tartózkodjanak olyankor, amikor megfagyhatnak. Hozzáteszem, mindig lesz egy körülbelül 5-10 százalék, akik soha, semmilyen körülmények között nem hajlandóak bemenni a hajléktalanszállóra. Ők sosem fognak ilyen értelemben eltűnni minden közterületről, de a legjobb az lenne, ha a mínusz tizenöt fokban az idejüket inkább az életüket biztosító, nem veszélyeztető körülmények között töltenék el. Egyébként maga a hajléktalanellátás, amit minden évben átfogóan vizsgálunk, tulajdonképpen utolérte magát abban az értelemben, hogy aki szeretné, igénybe tudja venni.
Hogy látja, érvényesülnek ma Magyarországon a roma kisebbség alapjogai?
A legsúlyosabb probléma, amit én látok, hogy itt a hátrányos helyzetek összeadódnak, egymásra rétegekként rakódnak rá. Ők azok, akik a munkaerőpiacról kiszorultak, adott esetben évtizedek óta, ők azok, akik a legrosszabb oktatási-iskolázási státusszal bírnak, ők azok, akik a legrosszabb anyagi helyzetben vannak. Ezek így összeadódva olyan társadalmi problémát okoznak, amelyben az ombudsmannak és az alapjogvédelemnek van ugyan szerepe, de gyökeres változást elérni pusztán ezekkel az eszközökkel nem lehet, hanem komplex társadalmi felzárkóztató programokat igényel. Nagyon sokszor tapasztalom, hogy egy panaszbeadvány kapcsán feltárul egy olyan sors, ahol még ha pozitívan segíteni is tudok egyes vonatkozásokban, de az is csak egyetlen szál lesz abból a hatalmas problémamennyiségből, ami a panaszost nyomasztja. Ilyenkor a korlátaimat élem meg, azt az tehetetlenséget, hogy azzal, hogy mellé állok és megállapítom: őt alapjogi visszásság érte abban a konkrét helyzetben, az élete még nem oldódik meg. Fontosak ezek a szimbolikus lépések, de maga a társadalmi probléma borzasztó összetett, és messze meghaladja az alapjogvédelmi ombudsman szerepkört. Azt kell mondanom, az egész magyar társadalom és a jövő generáció egyik legnagyobb kihívása a roma társadalom integrálása.
Polgári Jog: havonta megjelenő online folyóirat |
|---|
|
|
Ehhez képest a miskolci számozott utcákban folytatott jogsértő razziákról készített jelentésükre a város polgármestere azt nyilatkozta: őt tulajdonképpen hidegen hagyja az ombudsman. Mégis, hogy tudják kikényszeríteni javaslataik megvalósítását?
Kikényszeríteni? Sehogy. Nekünk ehhez semmilyen hatalmi eszközünk nincs, a legerősebb jogosítványunk az alkotmánybírósági normakontroll Alaptörvénybe ütközés esetén, illetve az önkormányzati rendeletek kúriai felülvizsgálata, ha az magasabb szintű jogszabállyal ütközik. Ezen túlmenően kizárólag a szakmai tekintély, a presztízs és a nyilvánosság maradt. Ha egy város polgármestere figyelmen kívül hagyja az általunk tett megállapításokat, ez az ő lelkiismeretének a kérdése. Én annyit tudok tenni, hogy a 2015-ös jelentésbe ez az irat is bekerül, a parlament szavazni fog róla, és egy országgyűlési határozat mellékletként ott marad az idők végezetéig, benne azzal, hogy ő figyelmen kívül hagyta az alapvető jogok biztosának ajánlását. Ennek az ügynek nagyon sok egyéb tanulsága is van, de egyvalamit nem szabad elfelejteni: az ombudsman egy tükör. Aki belenéz, az önmagát látja. Ha az a kép nem tetsző, akkor arról nem a tükör tehet. A tükörnek mindenkor tisztának kell lennie, homálymentesnek és így tovább. Szerintem a miskolci, lábjegyzetekkel együtt 103 oldalas jelentésünkkel mi ennek eleget tettünk.
Mi volt az egyetemen a kedvenc tantárgya és miért?
Abban a korszakban, amikor mi egyetemisták voltunk, ez leginkább személyfüggő volt, tehát az volt a legkedvesebb tárgyunk, ahol az előadó, az oktató érdekes személyiség volt. Ebből a szempontból szerencsés voltam, mert polgári jogból még Eörsi Gyula előadásait hallgathattam, Vékás Lajos volt a gyakorlatvezetőm négy féléven keresztül, Györgyi Kálmántól, a későbbi legfőbb ügyésztől hallgattunk büntetőjogot, és Bihari Mihály tanított nekünk jogelméletet. Igazán nagy generációtól tanulhattunk, és valószínűleg a velük való kontaktus döntötte el alapvetően, hogy kihez milyen jogterület áll közelebb. Leginkább Eörsi és Vékás eredménye volt, hogy én a polgári jog felé fordultam, azon belül is leginkább az ember érdekel: a jogban kijelölt helye, a jog emberképe, és a személyiségi jogok.
Az elmúlt két év tükrében hogy látja a saját működését? Mi az, amit a legnagyobb eredményének tart, és milyen tervei vannak?
Ez egy felemelően szép feladat és hatalmas megtiszteltetés. A működésem üzenete a jelentések, állásfoglalások formájában egytől egyik megtalálható a hivatal honlapján – aki elolvassa, abból pontosan, világosan láthatja, mi az a világszemlélet, amivel az ombudsman bír. Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy ombudsman lehetek és jó ügyeket szolgálhatok.
Az interjú az Ügyvédvilág februári számában jelent meg.