A jogszolgáltatás öngóljai és kapufái

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Dr. Szabó Gyula az ügyvédi letét megszüntetéséről, a regionális kamarákról, balatoni kötődéséről és a futballkapus múltjáról.

(Fotók: Balkányi László)

 

„A családom vízi kötődése nem véletlen, hiszen több generáció óta a Balaton vonzáskörzetében élünk. Én magam is ezer szállal kötődöm ehhez a vidékhez” – mondja dr. Szabó Gyula ügyvéd, aki több szempontból is rekordernek nevezhető: immár hetedik ciklusát tölti a Veszprém Megyei Ügyvédi Kamara élén, nyolcvan éve ellenére pedig még mindig aktívan teniszezik, a futballt is csupán három évvel ezelőtt hagyta abba. Nem véletlen, hiszen gyermekként focistának készült, egészen 37 éves koráig védett az NB II különböző csapataiban. Az elsőgenerációs értelmiségi felmenői közt anyai ágon olyan híres sportolókat találunk, mint Tolnay László sokszor magyar vitorlázóbajnok, kétszeres olimpikon. A fiatal Szabó Gyula is a sport, a foci miatt kerül a pécsi jogi karra. Habár jó kapcsolatban van számos budapesti kollégával és kamarai vezetővel, határozott álláspontját kevesen osztják: a hivatásrendet időről időre besározza az ügyvédi letétek hanyag kezelése, elsikkasztása, ami számára nem csak elfogadhatatlan, hanem régóta arra sarkalja, hogy folyamatosan napirenden tartsa azt az indítványát, miszerint ezt az intézményt egyszer és mindenkorra megszüntessék, kiiktassák a magyar jogrendszerből. Tapasztalt kamarai vezetőként markáns álláspontja van az anyagilag egyre inkább ellehetetlenülő vidéki kis és közepes kamarák életben tartására. Szerinte a megyeiek helyett 1959-ig működő regionális szervezeteket kellene felállítani a területi ítélőtáblákhoz kapcsolódva. Két lányát egyáltalán nem vonzotta a jogi pálya. Mindketten vendéglátósok lettek. Ők az unokájával együtt „megadják azt a harmóniát, amire szükségem van”. Az elnök már nem vállal egy jövőre esedékes nyolcadik ciklust, s a praxisát is beszünteti, „alig várom, hogy nyugdíjba menjek, csak teniszezni és horgászni fogok. Egész nyárra leköltözöm Alsóörsre, ahol van egy kis faházam. A Balatontól soha nem tudok és nem is akartam elszakadni”.

Ön eredendően nem a jogi pályára készült, ennek ellenére több évtizede nem csak sikeres ügyvéd, hanem a Veszprém megyei Ügyvédi kamara elnöke. Nagyon régóta bírja a tagság bizalmát. Annak idején gondolta volna, hogy egyszer ilyen sikeres pályafutást tudhat majd a magáénak?

Az ügyvédi vagy bármely más jogi hivatás egészen az egyetem megkezdéséig szóba sem jött. Gyermekkorom óta futballista szerettem volna lenni, hiszen egészen 37 éves koromig aktívan fociztam. A családban is a sportkarrier volt előttem, mint példa, hiszen anyai ágon híres vitorlázó família volt a mienk.  Ez a Tolnay-ág.  Így én is kiskoromban vitorláztam. Anyai nagybátyám, Tolnay László híres vitorlázó-olimpikon volt, aki kétszer is részt vehetett az ötkarikás játékokon. Sajnos, három évvel ezelőtt, 86 éves korában meghalt, de máig a magyar vitorlássport legendás és egyik legnagyobb versenyzőjeként tartják számon, hiszen nem csak Kékszalag-győztes volt, hanem tizenhatszoros magyar bajnok is, aki a jó eredményeinek köszönhetően először az 1960-as római olimpián indulhatott el, végül a kiváló eredményei alapján 1968-ban a mexikói olimpián a 13. helyen végzett. Persze a család vízi kötődése nem véletlen, hiszen több generáció óta a Balaton vonzáskörzetében élünk, de apai felmenőim vízimolnárok voltak. Én magam is ezer szállal kötődöm ehhez a vidékhez. Édesanyám balatonfüredi lány volt, édesapám pedig ugyanott volt molnárlegény, ott ismerkedtek meg, majd házasodtak össze. Én magam a Tapolca melletti Gyulakeszin születtem 1933. március 21-én, a tavasz első napján, s viccesen hozzátehetném: a Tanácsköztársaság kikiáltásának napján. Az általános iskolát az ország különböző részein jártam ki, mivel apámat sűrűn elszólította a munkája, mi pedig követtük őt. 1946-tól egészen húsz éves koromig Szigetváron nevelődtem és éltem, itt végeztem el a polgári iskolát, majd később először a Hitelszövetkezetben, majd ennek megszűnése után a Magyar Nemzeti Bank járási fiókjánál hitelügyi előadóként dolgoztam. Mindez 1953 májusáig tartott, amikor is katonaéretté váltam, ám a sereget szerettem volna elkerülni, különösen azért, mert akkoriban még három évig tartott a szolgálat. Ezért a környezetem tanácsára egyetemre előkészítő, úgynevezett szakérettségis tanfolyamra -–történelem-magyar szakra – Újpestre mentem, amit 1955-ben végeztem el. A szakérettségi letétele után Budapestre mehettem volna bölcsészkarra, vagy Pécsre, jogra. Ez utóbbit azért választottam, mert közelebb volt Szigetvárhoz. Az egyetemen a kezdetben egyre inkább érdekelni kezdett a jog, a PEAC futballcsapatában új barátokra tettem szert. Így aztán 1959-ben megszereztem a jogi diplomámat és egyben megúsztam a katonaságot. Az egyetem elvégzése után Keszthelyen lettem ügyvédjelölt, ahonnan egy év után, mint futballistát hívtak Veszprémbe, ahol is a Megyei Tanács Mezőgazdasági Osztályán lettem jogi főelőadó, az után pedig a Bakony Műveknél vezető jogtanácsos, majd amikor lehetőség nyílott rá, 1966. április hó 1. napjától lettem ügyvéd. 

Ahhoz képest, hogy elsőgenerációs értelmiségiként lett ügyvéd, már elég fiatalon komoly sikereket ért el, ráadásul hamar maga is a kamara vezetői között találta magát. Ennyire igyekvő volt?

Nem úgy mondanám, hogy igyekvő, de kétségtelenül aktív közéleti szerepet vállaltam már elég korán.  A 2-es ÜMK-nak is elég fiatalon lettem a vezetője, a kamara elnökségébe pedig már a ’70-es évektől beválasztottak. Később először megbízottként lettem vezető, majd hivatalosan is elnökké választottak 1988-ban. Csakhogy ez akkoriban azért nem ment olyan egyszerűen. A jelölti listát a pártbizottság, az igazságügyi tárca és a kamara közösen állította össze, s a jelöltséghez legalább egyharmadnyi ajánlás kellett. Nos, az első fordulóban a tagság jelölése alapján felkerülhettem a listára, s végül a második fordulóban toronymagasan győztem a másik indulóval szemben. Tehát nem a rendszer hivatalosságainak jóvoltából, a tagság bizalmát pedig mi sem mutatja jobban, minthogy azóta immár a hetedik, választott ciklusomat töltöm az elnöki székben.

Nyolcadszorra is vállalja a megmérettetést?

Azt hiszem, ennyi elég volt. Idén márciusban töltöttem be a nyolcvanadik évemet, alig egy év múlva lejár a mandátumom, amikor nem csak a kamarai elnökséget fejezem be, de a magánpraxisomat is abbahagyom. De a korom csak az egyik indok, az elhatározásomat nagyban befolyásolta az is, hogy sokat változott a környezet az elmúlt egy-másfél évtizedben. A legfájóbb, hogy a kamara a klasszikus érdekvédelmi-szakmai szervezetből egy nagy hivatallá alakult át, a munka jó részét a rengeteg adminisztráció teszi ki; sok mindenben hatóságként kell eljárnunk, miközben nem vagyunk hatóság. Átalakult az ügyvédi munka is, miközben az igazságszolgáltatási rendszer hemzseg a hibáktól. Csak egy példa: idén január elsejétől működnie kellene a bírósági kerestek elektronikus úton történő beadásának, csakhogy a bíróságok kérnek bennünket, egyelőre kerüljük ezt az utat, mert a saját számítógépes hálózatuk még nincs felkészítve az elektronikus fogadásra. Pedig bő fél év telt el a jogszabály hatályba lépése óta. Én 1991-ben, az új törvényi lehetőséggel azonnal önálló ügyvéd lettem, s ehhez csak egy jellemző adat: míg a rendszerváltás előtt a megyei kamarának 42 ügyvéd tagja volt, ma mintegy kétszáznegyvenen vagyunk. Ez – ahogy az ország egészében – nálunk is gondot jelent, hiszen nem egy ügyvéd küzd napi megélhetési gondokkal, olyanok, akik lényégében csak a – régóta változatlan, s igen alacsony óradíjú – kirendelésekből tartják el magukat. Ma már szakmai közhely, hogy a jogi karok a legutóbbi időkig szinte ontották a végzős hallgatókat, akik állami – bírósági, ügyészségi és egyéb – helyek híján az ügyvédségnél kötnek ki. Épp ezért én egyetértettem azzal, hogy drasztikusan korlátozták a jogi karok államilag finanszírozott helyeit. De persze ezt a döntést sokan azért vitathatják, mert egy probléma idő utáni kezeléséről van szó, ahelyett, hogy a megelőzésre figyelt volna az állam. A szakma ugyanis már régóta felhívta erre az illetékesek figyelmét, ám mindhiába. Ha annak idején nem engedik meg ennyire megnyílni az ügyvédi-jogi pályát, ma nem tartanánk itt. És ezért sem véletlen, hogy aki a szakvizsga után is megmarad a pályán, egzisztenciális okokból olykor olyan eszközökhöz nyúl, melyek teljesen törvénytelenek. Mert kétségtelen, hogy ennyi ügyvédre – az egyre csökkenő kereslet miatt – bizonyosan nincs szükség, úgy is lehetne mondani: ez a speciális piac nem tud tisztességgel eltartani ennyi szakembert. Csak egy adat: jelenleg nálunk, Veszprém megyében negyven, Budapesten ezerhétszáz körüli az ügyvédjelöltek száma, miközben csak a fővárosban már így is annyi az ügyvéd, 6500, mint ahányan egész Ausztriában vannak az ottani kollégák. És míg egy jó orvos bármikor talál magának munkát külföldön, ugyanezt egy jogász kevésbé teheti meg, mert akár országonként is eltérőek a jogszabályok, az igazságszolgáltatás működése. Ráadásul mi, ügyvédek a nyelvtudásban kevésbé jeleskedünk, mint az orvosok, s főleg igaz ez az idősebb nemzedékre. A kamarára visszakanyarodva, az elnökségem egyik kudarcaként éltem meg, hogy sajnos nem sikerült megvennünk ezt az épületet, ahol a köztestületünk és számos egyéni ügyvédi iroda is működik. Ez a több emeletes, egykori pártbizottsági székház ma a város tulajdonában van, de az önkormányzatnál csak azt sikerült elkérnünk, hogy legalább a saját használatú helyiségeinket megvásárolhattuk. Pedig nálunk jó kezekben lett volna az ingatlan, amelyik ráadásul méltó, kényelmes elhelyezést biztosíthatott volna a kamarának és az egyéni praxisoknak is. Csakhogy ehelyett a legkülönbözőbb pártirodák fészkelték be magukat, némelyikük már nem is létezik, csak az „emléktáblájuk” mutatja, hogy valaha ők is itt működtek.

És egyébként – ezt leszámítva – milyen a kapcsolatuk ezekkel a hivatalokkal?

Azt kell mondanom, egészen jó, legyen az a bíróság, az ügyészség, a rendőrség, vagy valamely kormányzati szerv, a földhivatalig bezárólag. Nem is lenne szerencséses az ellenkezője, hiszen a mienk egy kisebb városi közösség, ahol inkább az együttműködésre kell törekednie a szereplőknek, semmint hogy egymást akadályozzák. Jellemző, hogy egzisztenciális megfontolásból több kollégánk is állást változtatott, s átment dolgozni az újonnan alakult kormányhivatalba, képletesen szólva a folyosó túloldalára. Méterben nem sok a távolság, de az anyagi biztonság tekintetében bizonyosan nagyobb.

Ha már említette a helyi ügyvédek egzisztenciális gondjait, maga a kamara hogyan éli meg ezeket a válságos esztendőket, hiszen ahogy mondta, egyre kevesebb a fizetőképes kereslet. Magyarán, az embereknek jóval kevesebb pénzük jut akárcsak jogi tanácsadásra is.

Sajnos manapság sok minden csak a pénzről szól. Ahogy a tagság egyénenként, úgy az őket képviselő kis és közepes kamarák is egyre komolyabb, nem egy esetben napi anyagi gondokkal küszködnek. Míg több forrásból a budapesti kamara éves bevétele több százmillió forint, addig mi itt még tagdíjemelésre sem merünk gondolni. De ez nagyon kevés a biztonságos működéshez, ráadásul a probléma sem most keletkezett. Ezért megítélésem szerint a megyei rendszer helyett regionális kamarákat kellene létrehozni. Ez gyakorlatilag az 1959-ig működő modell visszaállítása lenne. A régi-új rendszer lényegében az ítélőtáblák köré szerveződő struktúrát jelentene, s az így összevont, összesen öt-hat köztestület jobb anyagi kondíciókkal és színvonalasabb szolgáltatásokkal hatékony érdekképviseletet tudna ellátni. Természetesen ezekben a mai megyei szervezetek is képviseltetnék magukat. Ahogy látom, a pénztelenség miatt egyre több kollégám kezdi belátni az igazamat, de hogy a javaslatomból mikor lesz hivatalos kamarai előterjesztés, pláne törvényi szabályozás, nem tudom.

Egy esetleges hitelfelvétel nem orvosolná a gondjaikat legalább átmenetileg?

Igen, átmenetileg biztosan, de azt is vissza kellene fizetni. Ráadásul működésre felvenni, nem jelentene mást, mint értelmetlenül felélni a pénzt. Amíg én elnök vagyok, ilyen lépésre biztosan nem szánjuk el magunkat. Valaha a Magyar Ügyvédi Kamara hitelezett a megyei testületeknek, de ez szinte már történelem.

Még csak érintettük, ezért kérem, kanyarodjunk vissza az egyéni praxisához. Van speciális területe, vagy – épp az egzisztenciális okok miatt – minden ügyet elvállal?

A polgári és a családjog a két szakterületem. Már csak a korom miatt is, bizony megnézem, mit vállalok el, a több fordulós tárgyalótermi ügyeket például eleve visszautasítom. Az nekem már fárasztó lenne. Ráadásul az egyre növekvő terhet jelentő kamarai munka miatt is kevés időm jut a saját praxisomra, melynek rovására tudom csak sajnos ellátni az elnöki teendőket. Szerencsére sokáig több állandó megbízásom volt, de az átszervezések miatt ebből most kevesebb van.

Kezdő korából vagy a pályája során voltak-e olyan ügyei, melyekre jó szívvel emlékszik vissza, vagy büszkén vállalja az eredményét?

Több sikeres büntetőügyben láttam el védelmet még kezdő ügyvédként. Az első években sok ilyen esetem volt, de idővel kivonultam erről a területről, látván az akkori igazságszolgáltatási rendszer módszereit. Ezért hiába is kéri, a sikereseket sem említem, mert rossz emlékeket idéznének fel bennem még évtizedek múltán is.
Térjünk még vissza a szakmához. Kamarai elnökként több évtizedes rálátása van az ügyvédvilágra. A sokat emlegetett egzisztenciális gondok miatti törvénytelen kisiklások Veszprém megyében is jellemzőek?
Ha nem is jellemzőek, de sajnos volt már néhány ilyen ügyünk az elmúlt években nekünk is. Általában az ügyvédi letétek elsikkasztásáról van szó. Ezért már régóta nem vagyok híve az ügyvédi letéteknek, ez az intézmény alapos reformra szorulna, a legszerencsésebb az lenne, ha egyszer és mindenkorra megszüntetnék. Ám sajnos ez a javaslatom nem talált felhőtlen fogadtatásra szakmai körökben. Pedig épp a letétkezelés miatt keveredik hivatásrendünk folytonos zűrökbe és már egyetlen eset is általánosításra hajlamosítja a közvéleményt, a szakmát pedig lejáratja, rossz fényt vet rá. Még ha nem is sikkasztásról van szó, néhány kollégának a kamatok jelenthetnek könnyű bevételt. Nem véletlen egyébként, hogy az igazságügyi tárca az elmúlt években többször is visszadobta újabb és újabb módosításokra, finomításokra a Magyar Ügyvédi Kamara Letéti Szabályzatát, melyben még ma is vannak hiányosságok. Más esetben nem örülök a központi, állami beavatkozásnak egy önálló köztestület munkájába, de ebben az ügyben kénytelen vagyok egyet érteni a szaktárcával. Egyszóval, mindannyiunk érdeke lenne, ha ez az intézmény jelenlegi formájában kikerülne a magyar igazságszolgáltatás rendszeréből.

Kora ellenére láthatóan jó fizikuma van. Ez nyilvánvalóan az aktív sportolói múltjának is köszönhető. Ha már említette a híres vitorlázó felmenőket, ön még ma is hajóra száll?

Vitorlás hajóra szállok, de nem versenyzek, hanem süllőzök. Amikor kezdődtek az ügyvéd kupa vitorlás versenyei, természetesnek tartottuk, hogy mi, mint Balaton-parti megye is nevezzünk ezekre. Sajnos ezek a versenyek már hajóbemutatókká váltak, amelyek technikai felszereltségével mi nem tudunk lépést tartani. Megítélésünk szerint a zsűrik működése is hagyott maga után kívánni valót. A sportok közül megmaradt számomra a tenisz, az úszás és a peca. Mivel világ életemben kapus voltam, számos sérülésem volt, ezért három évvel ezelőtt felhagytam a focival. Egyébként egészen 37 éves koromig aktívan játszottam az NB II-ben, azóta pedig különböző kisebb csapatokban védtem. A futballnak egyébként a játékszereteten kívül is sokat köszönhetek. Immár szép emlék, hogy fiatalon, az ’50-es, ’60-as években kapott kalóriapénz miatt nem szorultam a szüleim támogatására, ráadásul a barátaimat is meg tudtam hívni táncolni, vagy egy-egy sörözésre.

A családjában ön lett az első jogász. De vajon akadtak-e követői a gyermekei közül?

Két lányom és egy unokám van. A lányaimat egyáltalán nem vonzotta a jogi pálya. Mindketten férjeikkel együtt vendéglátósok. Miután volt feleségem olasz származású, így ők is olasz-magyar állampolgárok. Újra már nem nősültem, de a gyermekeim és az unokáim megadják azt a harmóniát, amire szükségem van.

Nem fog hiányozni az aktív szakmai élet?

Alig várom, hogy nyugdíjba menjek, csak horgászni fogok. Egész nyárra leköltözöm Alsóörsre, ahol van egy kis faházam, s egy kis csónakkikötőm a nádasban. Az egyik barátommal ma is gyakran időzöm ott, remek szórakozás ez számomra. A Balatontól soha nem tudok és nem is akartam elszakadni.

---