Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
A cikk első részében ismertettem a Vinter and Others v. The United Kingdom-ügy pertörténetét az első strasbourgi döntésig bezárólag. A folytatásban a Nagykamara döntését foglalom össze és áttekintem az ügynek a magyar jogrendszerre gyakorolt hatását.
A Nagykamara eljárása
Az ügyben a három kérelmező a Kamara ítéletének kézhezvételét követő három hónapon belül a Nagykamarához „fellebbezett”. Meg kell jegyezni, hogy a Nagykamarához csak olyan esetben lehet folyamodni, amikor jelentős, az Egyezmény értelmezésével vagy más nagy horderejű, általános érvényű kérdéssel összefüggésben ez indokolt. A befogadásról egy öttagú tanács dönt, és csak egészen különleges esetekben pozitívan. (Grád András – Weller Mónika: A strasbourgi emberi jogi bíráskodás kézikönyve. HVG-ORAC, 2011. 48. s köv. o.)
Az elemzés tárgyát adó ügyben a panaszosok felülvizsgálati kérelme megfelelt a fenti követelményeknek, a Nagykamara pedig lefolytatta eljárását.
A brit kormány álláspontja szerint a Kamara döntése helyes volt, a mérlegelés alapján kiszabott TÉSZ a kiszabás idején semmiképpen sem egyezménysértő. A bűncselekmény tárgyi súlya az évekkel nem változik, így az aránytalanság nagy valószínűséggel soha nem fog bekövetkezni. Fenntartotta továbbá korábbi álláspontját, hogy az Egyezmény nem ír elő felülvizsgálati mechanizmust, és a brit jogban az esetleges egyezménysértés esetén a büntetés mérsékelhető.
A kérelmezők álláspontja szerint a Kamara döntése két tényezőt is figyelmen kívül hagyott, amelyek az ügy szempontjából döntő jelentőségűek. Egyrészről azt, hogy a TÉSZ kiszabásával már megvalósul a 3. cikkben tilalmazott embertelen bánásmód, hiszen az elítéltet örökre kiszakítja a társadalomból, függetlenül attól, hogy a szabadságvesztése alatt milyen változáson megy keresztül. A legitim pönológiai indokok súlya idővel változhat. Két kérelmező klinikai szakpszichológusi szakértői véleményt is csatolt, amely szerint a reménytelenség esetükben depresszióhoz vezetett és kimutathatóan romboló hatással van a személyiségükre. A Kamara nem értékelte továbbá kellő súllyal a beépített eljárásjogi biztosítékok hiányát sem, holott – számos egyéb nemzeti és nemzetközi (jog)forrás mellett – az akkor 121 állam által ratifikált Nemzetközi Büntetőbíróság létrehozásáról szóló Római Statútum is kimondja, hogy 25 év elteltével még a legsúlyosabb bűncselekmények esetén is szükséges a felülvizsgálat.
A Nagykamara – a Kamarával egyetértésben – úgy ítélte meg, hogy a súlyos aránytalanság szigorú mércéjét csak kivételes esetben merítené ki bármely büntetés. Azonban a kérelmezők nem a súlyos aránytalanság megállapítását kérték, így nem mellőzhető a 3. cikk egészének vizsgálata.
Elsőként kiemelte, hogy az államok széles mérlegelési joggal (margin of appreciation) rendelkeznek a jogrendszer kialakítása, az anyagi büntetőjog és büntetéskiszabás területén, a Bíróság pedig csupán e rendszerek egyezménykonformitását vizsgálhatja. Ebből is következik, hogy egy felnőtt emberre kiszabott életfogytig tartó szabadságvesztés önmagában nem vezet egyezménysértéshez. Különösen így van ez a bírói mérlegelés alapján kiszabott büntetéseknél. Az ítélet leszögezi, hogy attól, hogy valakinek ténylegesen élete végéig börtönben kell maradnia, a büntetés még nem tekinthető mérsékelhetetlennek.
A kiszabáskor meglévő legitim büntetéstani okok azonban idővel változhatnak, ezért a mérsékelhetőség megállapításához szükséges egy olyan mechanizmus, ami e potenciális változást képes értékelni. Míg a megtorlás vitathatatlanul jogos ok a szabadságelvonásra, Európában a hangsúly eltolódása tapasztalható a reintegráció irányába, különösen a hosszúidejű szabadságelvonás végéhez közeledve. Ezt, illetve a felülvizsgálat fontosságát többek között a Római Statútum, az Európa Tanács több ajánlása, állásfoglalása, a Kínzást és az Embertelen vagy Megalázó Bánásmódot vagy Büntetést Megelőzni Hivatott Európai Bizottság (CPT) ajánlásai, valamint a német és olasz alkotmánybíróságok gyakorlata is tükrözi.
A Nagykamara döntése
1. A kifejtett szempontok figyelembevételével a Nagykamara arra a következtetésre jutott, hogy az Egyezmény 3. cikkét úgy kell értelmezni, hogy az előírja a büntetésnek a hazai hatóságok általi felülvizsgálat útján történő mérsékelhetőségét, amely felülvizsgálat értékeli a szabadságelvonás során a reintegráció érdekében bekövetkező változásokat és a társadalmi veszélyességet is. Az arra való állami hivatkozás tehát, hogy a bíró a pönológiai szempontokat már a büntetéskiszabás során mérlegelte, e kérdés kapcsán nem elfogadható. Annak meghatározása, hogy milyen szerv és milyen időközönként végzi a felülvizsgálatot, a tagállamok hatáskörébe tartozik, a nemzeti és nemzetközi jogokban azonban egyértelműen a legkésőbb 25 év elteltével esedékes, majd időszakonként ismétlődő felülvizsgálat az elfogadott. Amennyiben tehát a fenti szempontoknak megfelelő felülvizsgálat lehetősége egy részes államban nem biztosított, a 3. cikk sérelme megállapítható.
2. Vitathatatlan ugyan, hogy a jogerős ítélet kiszabásához képest későbbi időpontban esedékes az ilyen felülvizsgálat, nem várható el azonban, hogy az elítélt teljes bizonytalanságban várja ki azt a jövőbeli, bizonytalan időpontot, amikor megnyílik számára a 3. cikkre alapított strasbourgi kérelem benyújtásának lehetősége. Az elítéltnek tehát már az ítélet kihirdetésekor joga van ahhoz, hogy tisztában legyen a kiszabott büntetéssel, a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontjával és feltételeivel. Ebből következően egy felülvizsgálati mechanizmust nem biztosító jogrendszerben az elítélt az ítélet kihirdetésekor, és nem egy későbbi időpontban válik strasbourgi értelemben vett áldozattá.
A Nagykamara a fentiek alapján 16:1 arányban megállapította a 3. cikk sérelmét mindhárom kérelmező tekintetében. Az ítélethez három bíró párhuzamos, egy pedig különvéleményt csatolt.
A lichtensteini bíró különvéleményében a 3. cikkel kapcsolatos szempontok nem kellő tisztázottságát, a túlzottan generális szemlélet különböző vonatkozásait emelte ki. A párhuzamos véleményekkel ehelyütt nem foglalkozom.
Az ítélet hazai jelentősége
Magyarországon 1999. március 1. óta teszi lehetővé a törvény a TÉSZ általános jelleggel történő (tehát nem csak ismételten életfogytiglani szabadságvesztésre ítélés esetén lehetséges) kiszabását. E jogintézmény az Alaptörvényben [IV. cikk (2)] is megtalálható, a hatályos Btk. pedig ismeri a bírói mérlegelés alapján kiszabható, és a strasbourgi szempontból kiemelkedően aggályos kötelezően kiszabandó TÉSZ-t is az erőszakos többszörös visszaesők vonatkozásában. [2012. évi C. tv. 44. § (1) és (2) valamint 90. §]
Gönczi Gergely vagyok, a Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának negyedéves hallgatója.
Szakmai érdeklődésem széleskörű, a római jogon és az Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlatán felül az alkotmányjogra és büntetőjogra, illetve az Európai Unió jogára is kiterjed.
2013-ban két hónapot az Európai Parlamentben tölthettem szakmai gyakorlaton.
A 2013. évi XXXI. Országos Tudományos Diákköri Konferencián római jogi tagozatban első helyet szereztem „A kármegosztás jogintézménye a lex Rhodia tükrében, kitekintéssel annak modern továbbélésére” című dolgozatommal.
Az Egyezmény releváns, 3. cikkét az 1993. évi XXXI. törvény alapján 1992. november 5-től kell alkalmazni a magyar jogrendszerben. Ennek szövegével gyakorlatilag megegyezik az Alaptörvény III. cikk (1) bekezdése, amely az embertelen, megalázó bánásmód tilalmát deklarálja.
A Nagykamara döntése tehát egyértelműen rávilágít az Alaptörvény rendelkezései között fennálló feszültségre. Az Alaptörvény Q cikk (2) bekezdése alapján azonban az ellentmondás csupán látszólagos lehet, a kollíziót pedig értelmezéssel kell feloldani. (Chronowski Nóra – Drinóczi Tímea – Zeller Judit: Túl az alkotmányon… Közjogi Szemle 2010 dec. 1-12. 9. o.) Ennek során abból kell kiindulni, hogy az (Alkotmánybíróság által nyújtott) alapjogvédelem szintje semmiképpen sem lehet alacsonyabb, mint a nemzetközi jogvédelem szintje. A pacta sunt servanda-elvből [Alaptörvény Q. cikk (2)-(3) bekezdés] következően az Alkotmánybíróságnak egy III. cikkre alapított panasz esetén követnie kell a strasbourgi joggyakorlatot, és a magyar Alaptörvénynek a TÉSZ-re vonatkozó, erőszakos, többszörös visszaesőkre ki nem terjedő tiltását a nemzetközi jogra hivatkozva ki kell terjesztenie minden elkövetőre. (Jakab András: Az új Alaptörvény keletkezése és gyakorlati következményei. HVG-ORAC, 2011. 204-208. o.)
Az egyezménysértéssel kapcsolatban ráadásul további, eljárásjogi alapú problémát vet föl a Bíróság hat hónapos szabálya: a jogsértés tényétől számítva ennyi idő áll rendelkezésre a strasbourgi eljárás megindítására. Felvethető, hogy a Vinter-ügyben a kérelmezők érdekében kimondott tétel, mely szerint a jogsértés az ítélet kihirdetésével bekövetkezik, azt jelenti-e, hogy a jelenleg TÉSZ-üket töltő, például magyar elítéltek – akik de facto rosszabb helyzetben vannak, hiszen évek óta az embertelen bánásmódot jelentő reménytelenségben élnek – a hat hónapos határidő túllépése miatt nem fordulhatnak a Bírósághoz? Ezt a feltételezésemet alátámasztja egy publikálatlan strasbourgi magyar ügy, ahol a Legfelsőbb Bíróság a Legfőbb Ügyész törvényességi óvását elutasítva helyben hagyta a kérelmezőt életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélő másodfokú döntést. A strasbourgi Bíróság a kérelem befogadását megtagadó határozatában kimondta, hogy a jogsértő (másodfokú) bírói döntéstől számítja a határidőt, annak ellenére, hogy a jogsértő állapot az ítélet következtében folyamatosan fennáll. (34973/05. sz. kérelem, idézi: Kádár András Kristóf – Karsai Dániel: Az Emberi Jogok Európai Bíróságának esetjoga a gyakorlat számára. Novissima, 2013. 79. o.)
Csóti András – aki ma a büntetés-végrehajtás országos parancsnoka – írta 2005-ben a TÉSZ-re ítéltekről, hogy esetükben meghatározó a kilátástalanság, reménytelenség érzése, valamint annak tudata, hogy semmit sem veszíthetnek. (Csóti András: A magyar börtönügy új kihívása: a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés. In: Börtönügyi Szemle, 2/2005. 25-28. 28. o.) Amennyiben a hat hónapos szabály értelmében az ennél régebbi határozattal TÉSZ-re ítéltek nem fordulhatnak a Bírósághoz, az az abszurdnak tűnő helyzet állhat elő, hogy nemhogy vesztenivalója nem lesz az ilyen elítélteknek, de az újabb súlyos bűncselekmény elkövetése érdekükké válhat: amennyiben ugyanis ezt a cselekményt újabb büntetőeljárás, majd TÉSZ kiszabása követi, a strasbourgi eljárást ezen új elítélés alapján megindíthatják.
Álláspontom szerint tehát a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét kizárni engedő büntetőtörvény egyezmény- és alkotmányellenes, a TÉSZ Alaptörvénybe foglalása pedig – legalábbis a megfelelő értelmezést erga omnes hatályúvá tévő AB-határozat megszületéséig – alkotmányos koherenciazavart okoz. (Bevezetése óta kritizálja a TÉSZ-t Nagy Ferenc, vö. pl. A magyar büntetőjog általános része. HVG-ORAC, 2011. 278. o.)
Ki kell emelni, hogy az államnak a reintegráció elősegítésével kapcsolatos kötelezettsége és a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségének biztosítása távolról sem jelenti automatikusan azt, hogy az adott elítélt valaha is szabadulni fog. Amennyiben saját magatartása, egyéni körülményei ezt kizárják, az államnak a társadalom védelme érdekében a szabadságelvonó büntetést – a következő felülvizsgálatig – fenn kell tartania. Messzemenőkig vitatkoznék tehát azzal a megállapítással, hogy a TÉSZ intézményének abolíciója a magyar büntetőjogot „fogatlan tigrissé” degradálná. Álláspontom szerint sokkal inkább azt segítene megakadályozni, hogy elefánt legyen az alapjogok porcelánboltjában… [vö. Polgár András: Egy szankció védelmében. (A tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésről). In: Bűnügyi Szemle. 2009/4, 39-43. 43. o.]
