Átdolgozás, feldolgozás, fordítás – ki minősülhet szerzőnek?

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

A Wolters Kluwer gondozásában megjelenő Nagykommentár a szerzői jogi törvényhez című kiadvány második, átdolgozott kiadása átfogóan ismerteti a szerzői jog magyar, európai uniós és nemzetközi szabályrendszerét. A nagykommentár részletesen elemzi a legjelentősebb nemzetközi egyezményeket, a szerzői jogi törvényt, annak szakaszaihoz kapcsolódóan a vonatkozó uniós joganyagot, valamint a magyar joggyakorlaton túl részletesen bemutatja az Európai Unió Bíróságának szerzői jogi döntéseit is. Az alábbiakban a szerzői jogi törvény 4. §-ához írt magyarázó szövegből olvashatnak egy részletet, amely a származékos művek szerzőinek meghatározásával foglalkozik. A részlet szerzője dr. Gyertyánfy Péter.

Átdolgozás

Az Szjt. 4. § (2) bekezdésében tárgyalt származékos művek magyarázatához ma sem lehet másból kiindulni, mint amiből a korábbi szerzői jogunkat magyarázó kézikönyv tette. Az egyéni, eredeti jelleg mindig viszonylagos, hiszen minden alkotás többé-kevésbé a szellemi örökségre épít [Petrik Ferenc (szerk.): A szerzői jog. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1990, 25. o.]. A „ráépítés” lehet közvetlen vagy közvetett. A művek közvetlen kapcsolatát, azt a helyzetet, amikor egy mű oly módon indít más szerzőt alkotásra, hogy abból a kiinduló műre rákapcsolható, és rákapcsolódó mű születik, külön értékeli a szerzői jog. Ilyenkor az új mű szerzője a kiinduló, alapul fekvő művet felhasználja [Szjt. 17. § f) pont, 29. §] a szó szerzői jogi értelmében, és a felhasználás eredménye az új, védelmet élvező mű. Végső soron az átdolgozott és az átdolgozó mű szerzői alkotó tevékenysége eredményeképpen az átdolgozott mű többszerzős származékos mű. (Lásd az Szjt. 5. §-ához fűzött, a többszerzős művek csoportosítására vonatkozó magyarázatot.)

Az idegen mű „közvetlen”, új művet eredményező felhasználását az Szjt. 4. § (2) bekezdése átdolgozás, feldolgozás vagy fordítás útján teszi lehetővé. A rendelkezés nemzetközi háttere a BUE 2. cikk (2) bekezdése és 12. cikke, amely alkalmazásról (adaptáció), átdolgozásról (a zenében: arrangement) és művek egyéb átalakításáról tesz említést. Egyébként ez az egyezményes szabály az alapja a gyűjteményes művek védelmének is (Szjt. 7. §). Közös név alatt átdolgozásnak tekinthető mindhárom, a törvényben felsorolt „átalakítás”, ugyanis az át- és feldolgozás között jogi értelemben nincs különbség, inkább a műfajtákhoz kapcsolódik az egyik vagy másik fogalom használata. A fordítás pedig az átdolgozás klasszikus és legkézenfekvőbb esetének tekintendő.

Az átdolgozással létrejött mű és az átdolgozott művet illető szerzői jogi védelem származékos jellege azt jelenti, hogy az alapul fekvő alkotásnak szerzői műnek kell lennie, az átdolgozás eredményeképpen az eredeti műtől eltérő egyéni, eredeti jellegzetességgel bíró műnek kell létrejönnie, és az átdolgozásnak jogszerűnek kell lennie, vagyis az nem járhat az átdolgozott mű szerzője jogainak sérelmével.

Az Szjt. 4. § (2) bekezdés a származékos védelmet a származékos mű szerzője oldaláról közelíti meg, ezért a norma hangsúlya oda esik, hogy a származékos mű szerzőjét is megilleti a jogvédelem. Ugyanezt a kérdést az Szjt. 17. § f) pontja, a 29. §-a és a 47. § (1) bekezdése az átdolgozott mű szerzője aspektusából szemléli, az átdolgozási jogot önálló vagyoni jogként tételezi, és az átdolgozáshoz külön kikötés formájában megkívánja a szerző engedélyét. Sőt, az 55. §-ban azt az utalást, hogy a vagyoni jogok átruházási szerződéseire a felhasználási szerződések szabályait megfelelően kell alkalmazni, úgy kell értelmezni, hogy a jogátruházással is csak az eredeti mű felhasználására és a felhasználás másnak történő engedélyezésére irányuló jog száll át a vagyoni jog megszerzőjére, az átdolgozás jogát ebben az esetben is külön ki kell kötni.

A származékos mű védelmének az egyik, az eredeti mű védelmi idejének lejárta után pedig gyakorlatilag egyetlen feltétele, hogy az utánképzés, az átdolgozás eredménye egyéni eredeti jellegű mű legyen. Ennek megvalósulására érdekes példát mutat a Kapcsolódó joggyakorlatban említett balett-szüzsé eset. Arra a kérdésre, hogy ilyenkor kell-e utalni az eredeti műre és annak szerzőjére, az Szjt. 14. § (2) bekezdésének megfelelő értelmezése ad választ. A névfeltüntetés – és hozzátehetjük – a származékos és az eredeti mű kapcsolatára utalás elmulasztása a közfelfogás szerint is sérti a szerző emlékét. E jogcímen a közös jogkezelő szervezet vagy érdekképviseleti szervezet léphet fel. Hozzá kell tenni, hogy e fellépési jog nem terjed ki arra, hogy az átdolgozás mikéntjét, a változtatások minőségét és mennyiségét vitassa, röviden az érvényesített igénynek nem lehet jogcíme az Szjt. 13. §.

Az eredeti mű szerzőjének engedélye az átdolgozáshoz csak akkor nem szükséges, ha a védelmi idő már eltelt. Fogalmilag azonban ilyenkor is átdolgozásról beszélhetünk, hiszen az eredeti és a származékos mű „átalakítási”, „ráépítési” kapcsolata fennáll. A jogirodalom gyakran hivatkozik az időtálló „Chopin ügyre” (BH1960. 2781.), amelyben a védelmi idő nyilvánvaló eltelte után történt az eredeti mű, Chopin E-dúr etűdje táncdallá „átdolgozása”. Az „átdolgozó” azonban semmi olyan újat az eredeti műhöz nem tett hozzá, amely egyéni, eredeti lenne. A döntés lényege nevezetesen az, hogy nem illeti meg védelem az eredeti mű más alakban, nem lényeges változtatásokkal való átalakítását, ma is helytálló. Így például a mobiltelefon csengőhangokra nézve jutott ugyanilyen következtetésre az SzJSzT. (Lásd: SzJSzT 37/2001.) Szintén hiányzik az „átdolgozás” egyéni, eredeti jellege a restaurátor tevékenységének eredményéből. Az nyilvánvaló, hogy a restaurátor nem törekedhet másra, mint az eredeti mű hű, minden hozzáadott eredetiségtől mentes utánképzésére, munkája annál tökéletesebb, minél közelebb áll az eredeti műhöz. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a restaurátori munka folyamatában ne keletkezhetne szerzői mű (rajz, vázlat, a munka menetét megtervező, leíró szakmai tanulmány stb.), de az eredmény nem lehet a restaurátor szerzői műve szerzői jogi értelemben. Ha a restaurátor számára engedélyezik, hogy egy megsemmisült részletet saját tervei szerint hozzon létre, akkor azt a szakmai szokások szerint szignálnia kell és szerzői jogi védelem illetheti.

Nem átdolgozás a zenében a hangnemváltás vagy a feljebb vagy lejjebb transzponálás. A digitális sampling – egy zenei részlet több-kevesebb módosítással egy új hangfelvételbe illesztése –, ha a jogvédelem szintjét elérő részletre vonatkozik, engedélyköteles átdolgozás lehet. Általános felfogás szerint egyetlen hang felhasználása nem lehet jogsértés, ugyanis nem éri el a művel való azonosíthatóság szintjét. Adott esetben a sampling idézés (szabad felhasználás) is lehet.

Az 1969-es Szjt. eredeti szövege 1994. július 1-jéig még tartalmazott egy olyan rendelkezést, amelynek alapján bizonyos átdolgozások szabad felhasználásnak minősültek [1969-es Szjt. 17. § (3) bek.: „új, önálló mű alkotásához idegen mű felhasználható; ez a jog azonban nem terjed ki az idegen mű átdolgozására színpad, film, rádió vagy televízió céljára, valamint az azonos műfajban történő átdolgozásra”]. E normát, mivel túl szélesen vonta meg a szabad felhasználás határait, már az 1994. évi VII. törvény 19. § a) pontja hatályon kívül helyezte annak jegyében, hogy e törvény nemzetközi hátterét jelentő Magyar–Amerikai Szerződés (2. cikk 6. pont) a törvény alapján lehetővé tett szabad felhasználások körének a legszükségesebbre való szűkítését irányozta elő.

A filmet, mint az átdolgozás sajátos eredményét az Szjt. 29. §-a külön is említi. Ugyancsak sajátos, számítástechnikai szakismeretet feltételező a számítógépi programok adaptálásának, például más programnyelvre átírásának vagy fordító programok készítésének megítélése. (Lásd még az Szjt. 58. §-ához fűzött magyarázatnál.)

Az átdolgozás határairól és típusairól lásd még az Szjt. 29. §-ához fűzött kommentárnál írottakat is.

Fordítás

A fordítás az átdolgozás egyik igen gyakori formája. Ebből adódóan a fordítás, mint átdolgozás védelmére is megállnak a fent írt előfeltételek: a fordított, eredeti „anyag” szerzői jogi védelme, az eredeti mű szerzőjének engedélye (kivéve azt az esetet, ha a védelmi idő már lejárt) és a fordítás egyéni, eredeti jellege. Semmiképpen nem részesülhetnek így védelemben a szerzői művek nyersfordításai, hiszen ilyenkor hiányzik a fordítás egyéni, eredeti jellege. A másik véglet a műfordítás, amelynek származékos műként való védelme nem kétséges. Kérdéses a szakfordítások védelme. Ha szerzői műről készítenek szakfordítást, a védelem kétségkívül fennáll, hiszen a fordítás alkotó jellegű, a nyersfordításon túlmenő terminológiai összehangolást, értékelő értelmezést feltételez. Nem részesülhet viszont származékos műként védelemben a szakfordítás, ha az eredeti mű, bár egyéni eredeti jellege megvan, de rendeltetésére tekintettel kivett a védelem alól [„külső”, vagy „belső” ügyirat, lásd: Szjt. 1. § (4)–(5) bek., Szjt. 1. §-ához fűzött magyarázat]. A szakfordítás védelme azonban fennáll, ha – feltéve, hogy rendelkezik egyéni eredeti jelleggel – nem ügyiratként, az eredeti, kivételt jelentő rendeltetésre használják fel. Az SzJSzT peren kívül, felkérésre úgy foglalt állást (SzJSzT 2/72.), hogy a fordítás műként való elismerése a fordítói tevékenység színvonalától, illetve jellegétől függ. Ezért csak a konkrét esetben lehet eldönteni, hogy a fordítás rendelkezik-e egyéni, eredeti jelleggel. Mégis, bizonyos műfajok esetében helyes azt a vélelmet felállítani, hogy azok fordítása szerzői alkotás, más műfajok esetében pedig a vélelem a nyersfordítás mellett szól. A szakkönyvek, könyvrészletek, folyóiratcikkek, tanulmányok, szakirodalmi összefoglalók esetében látta úgy a szakértő testület eljáró tanácsa, hogy valószínűsíthető, hogy e művek fordítása általában meghaladja a nyersfordítás szintjét. Az SzJSzT 13/1976. számú szakvélemény leszögezte: a szerzői mű fordítása nyersfordítás, ha az nélkülöz minden fordítói leleményt, áttételesen ugyanebben a kérdésben kellett véleményt nyilvánítania az SzJSzT-nek akkor, amikor felvetődött: van-e egyéni, eredeti jellege az angol „A taste of honey” műcím „Egy csepp méz”-ként történt magyarra fordításának (SzJSzT 7/93.). A testület megállapította: az angol címben a „taste” szó határozatlan névelővel szerepel. Ebből következik, hogy a számos lehetséges, a szótárban előforduló jelentés közül egyedül az „egy csepp” vagy „egy cseppnyi” értelmezés a megfelelő. A fordító tehát pontosan fordított, mindez azonban nem éri el az egyedi, sajátos jelleget.

(A részlet szerzője dr. Gyertyánfy Péter)

---