„Az a legfenntarthatóbb, amit nem kell beszereznünk” – Interjú Dr. Gyulai-Schmidt Andreával


“Ez egy nagyon komoly kihívás, és az első eldöntendő kérdés, hogy mi számunkra a legfontosabb: legyünk zöldek, vagy legyünk szociálisak, vagy minden együtt?”

Folytatjuk interjúsorozatunkat a Közbeszerzési Jog Online szakfolyóirat szerkesztőbizottsági tagjaival: a Tanulmány rovat vezetőjével, Dr. Gyulai-Schmidt Andreával[1] beszélgettünk. Izgalmas témák kerültek szóba a közbeszerzések kapcsán: a fenntartható fejlődés és az innováció, az ajánlatkérők félelmei, az uniós gyökerek és a német-osztrák szemlélet, valamint természetesen a magyar szabályozás egyes részei.

Miről szól a Tanulmány rovat, mit szeretnének bemutatni a szakmai közönségnek? Hol tart most a Közbeszerzési Jog Online szakfolyóirat, a KJO?

Gyulai-Schmidt Andrea

Dr. Gyulai-Schmidt Andrea

Három teljes évfolyam van mögöttünk, és most a negyediket tervezzük. A szerkesztőgárdánk viszonylag kicsi, de rendkívül hatékony. Minden rovatra gyakorlatilag egy felelős szerkesztő jut. Megtiszteltetés, hogy a Tanulmány rovatot én vihetem. Kéthavonta jelenik meg a szakfolyóirat – ez pont annyi idő, hogy mindig új és aktuális anyag jöjjön össze, amelyet megfelelő szakmai megalapozottsággal és bizonyos aktualitásokat szem előtt tartva tudjunk olvasóinknak prezentálni. A szerzőink széles köre leginkább a gyakorló közbeszerzők közül kerül ki, de az egyetemi, tudományos körökben mozgó kollégákat is megszólaltatjuk a Tanulmány rovat keretein belül. Ezzel főleg a közbeszerzéseket lebonyolító szakmai közönség számára kívánunk segítséget nyújtani, hogy jobban eligazodjanak a dinamikusan változó normatív és gyakorlati térben, mivel olyan témákat, problémákat igyekszünk felvetni, amelyek a közbeszerzési praxisban nehézséget okoznak.

A már említett Tanulmány rovatba az átfogóbb, fajsúlyosabb témák kerülnek. Emellett a Jogesetelemzés testvérrovat a „könnyedebb”, de nagyon aktuális európai uniós, illetve hazai joggyakorlatra, trendekre rezonál. Sokszor van olyan is, hogy a Fórum rovatban megjelenik egy rövidebb írás, aminek aztán olyan súlya lehet egy szélesebb kontextusban, hogy később tanulmány íródik belőle.  Az elmúlt években több külföldi – német, osztrák és francia – szerzőnk is volt, akik tovább színesítették a palettánkat. A szakfolyóiratunkban a tanulmányok körében olyan témákat próbálunk felvonultatni, amelyek széles érdeklődést válthatnak ki – akár a fenntarthatóságról, a koncessziókról vagy az in-house beszerzésekről, a közbeszerzési szerződésmódosítás témájában, a kártérítési felelősség dilemmájáról, a versenyjog vagy a konzorciumok területéről.

Ezt a fajta sokszínűséget próbáljuk a Tanulmányok körében megragadni, amely a társasági jogi, versenyjogi, és államháztartási vetületek bemutatásával közbeszerzési határterületeket is megvillant az olvasók számára. Ebben a kérdésben azt is látnunk kell, hogy a határokon túl is van élet, tehát témáinkat gyakran európai uniós kontextusban is bemutatjuk. A lapunkban helye van a kritikai megközelítésnek is, hiszen az visz előre minket, hogy bizonyos kérdéseket föltegyünk, és akár közösen keressük rá a választ.

Nemcsak a KJO-ban vesz szervesen részt, de társszerzője a Kbt. Kommentárnak, és az Európai Unió közbeszerzési jogához készült Magyarázatnak is. Hogyan látja, megfelelően tudja szabályozni a jogviszonyokat a jelenlegi Kbt.? Van-e olyan része, mely bővebb szabályozásra, tisztázásra szorulna?

Nagy öröm a számomra, hogy kezdettől fogva benne lehettem mind a két Wolters Kluwer Kiadó által készített kommentárban, és hogy lehetőségem nyílt egy teljes témakör, illetve beszerzési eljárásrend – a koncessziós beszerzési eljárások, és mögöttük a koncessziós szerződésekről szóló 2014/23/EU irányelv – egészének a kommentálására. Látszólag szűkre szabott a magyar koncessziós szabályozás: a Kbt. Negyedik Része mindössze tizenkét paragrafusnyi, mégis az oda-visszautalások révén egy figyelemreméltóan komplex szabályozási konstrukciót választott a magyar jogalkotó. Előremutató irány, hogy nem ismételjük meg a törvényben többször ugyanazt, hanem vannak a Kbt.-nek olyan sarkalatos szerkezeti és tartalmi elemei – többnyire az irányelvek által rögzített háttérrel –, amire a Kbt. Harmadik és a Negyedik Része is gyakran visszautal. A magyar jogalkotó ebből a szempontból dicséretesen kerek jogszabályt alkotott. Sok évvel ezelőtt, amikor egy frankfurti konferencián jártam és elmondtam, hogy nálunk egy ilyen egységes közbeszerzési törvény van, – az akkori 2003. évi CXXIX. törvény, az ún. második Kbt. – akkor odáig voltak a németek, mert nekik számos rendeletben átültetett, meglehetősen szétszabdalt közbeszerzési szabályozásuk volt és maradt máig. Az osztrák szabályozás rendszere jobban hasonlít a mienkre, bár a föderális jelleg náluk is számos „komplikációt” okoz.

A harmadik Kbt.-nk, a 2011. évi CVIII. törvény, egy slankított törvénymű sok kormányrendelettel kiegészülve, ami előnyei ellenére nem biztos, hogy a koherenciát segíti elő minden esetben. Gyakorlatilag a mi közbeszerzési szabályrendszerünk is egyre komplexebbé válik, annak ellenére, hogy a 2014-es irányelvek azt ígérték, hogy egyszerűsíteni, rugalmasabbá fogják tenni a tagállami szabályozást. Ehhez képest egyre több szabály van. Mivel az irányelveket át kell ültetni, a komplexebbé válás a rendszerbe van kódolva.

Vannak persze olyan országok, ahol egyszerűen azt mondják, hogy ott az irányelv, és ez egy az egyben érvényesül ránk. Azt gondolom, hogy ezt lehet, hogy megtehetik a dánok, vagy az egyéb nyugatabbra lévő országok, akik nem függnek a támogatási pénzekkel való elszámolástól és kisebb stresszel élik meg a közbeszerzéseket, mint nálunk. A magyar jogalkotó olykor próbál a szigorú kógencián lazítani, de nálunk mások a beidegződések. Amíg nyugaton sokszor tudnak is élni a megengedőbb, több döntési jogkört a közbeszerzők kezébe adó szabályozással, mi végül megijedünk a nagyobb szabadságtól. Én mint ajánlatkérő döntsem el, hogy most ki az, aki kartellező, vagy egyéb versenyjogi jogsértés elkövetője, majd az is az én vállamat nyomja, hogy egy öntisztázásnak mi lesz az eredménye? Sokan úgy vannak vele, hogy inkább döntse el egy hatóság, mert akkor az nem az én felelősségem. Feltehetően a szabályozás jellegén túl az ajánlatkérők erősen kockázatkerülő álláspontja, és nyilván a „közpénz súlya” miatt sem tudott a mi Kbt.-nk rugalmasabbá válni. A pozitív értelemben vett nagyobb ajánlatkérői rugalmasság irányába lehetne talán segíteni, de ehhez egy olyan közbeszerzési légkör, illetve némi szemléletváltás kellene, amiben a több felelősség ténylegesen nem egy további stresszfaktorral érne föl.

A jelenlegi helyzetben ez a merev kógencia egyrészt megnyugtató biztonságot hoz az ajánlatkérőknek, hogy jó úton járnak, hiszen előírásszerűen cselekszenek, másrészt viszont sok mindenben korlátozza is őket. A rugalmasabb, felelősebb eljárásvezetésben például itt vannak a stratégiai szempontok, a fenntarthatóság, azaz a zöld, az innovatív és a szociális szempontok kérdésköre, és az, hogy ezt hogyan lehet beépíteni a mindennapi (köz)beszerzésekbe. Az ajánlatkérők azért nem élnek vele szuverén módon, mert félnek a következményektől, hogy ha túl jól csinálják, akkor esetleg megtámadják az eljárásukat.

Véleményem szerint egy olyan fenntarthatósági/ zöld stratégia tudna segíteni, amiben néhány alapvetést, akár a műszaki leírás, vagy az alkalmasság, netán a szerződésteljesítési kritériumok szintjén világosan rögzítenének egyfajta guideline-ként, hogy mi a kívánatos, illetve elvárható, amit ha ténylegesen alkalmaz az ajánlatkérő, nem kell attól félnie, hogy sikerrel lesz támadható az eljárása, csak mert valamire nem figyelt oda kellő súllyal, vagy mert érzékeny szempontot írt elő, esetleg túlzó súlyozással.

Magában a Kbt.-ben mondhatnánk, hogy itt vagy ott lehetne mit javítani, de azt gondolom, hogy a fent vázolt általános szemléletmód az, ami már önmagában javíthatna a gyakorlati megvalósításon.

Kutatási témája Humboldt ösztöndíjasként a „Fenntartható fejlődés a magyar, német és osztrák közbeszerzésekben a 2014-es közbeszerzési irányelvek átültetése után.” Mit jelent a közbeszerzési jog esetében a fenntartható fejlődés? Mennyire valósul ma ez meg a hazai gyakorlatban?

Manapság a fenntarthatóság egy divatos hívószó, azaz nem mondhatjuk, hogy ez egy közbeszerzési sajátosság, hiszen nem is olyan régen, a nyolcvanas évek Németországában vagy a hozzánk közeli Ausztriában még a fenntarthatóságot „közbeszerzés-idegen szempontként emlegették. A fenntarthatóság három alappillére a zöld/ ökológiai, a szociális, és az innovatív elemek mind fontosak, mégis van ezzel kapcsolatban egy olyan dilemmánk, amiről írtam a KJO 2021/5. számában, hogy ami innovatív, az nem biztosan zöld vagy szociális, ami szociális, az pedig nem feltétlenül zöld vagy innovatív.[2] Vagy mi az innováció? Nem könnyű definiálni, hogy mi az Innovatív Unió, a digitalizáció, és hogy ezt hogyan kellene igazán jól alkalmazni. Ehhez azért több kell, mint hogy értünk egy kicsit a közbeszerzéshez, meg szeretnénk valami jót tenni a világért és a környezetért. Ez egy nagyon komoly kihívás, és az első eldöntendő kérdés, hogy mi számunkra a legfontosabb: legyünk zöldek, vagy legyünk szociálisak, vagy minden együtt? Ez utóbbi – ha nem koordináljuk jól – kicsit olyan, mintha egy futónak azt mondanánk, hogy most fussál északra, délre meg keletre egyszerre. Ha sok szempontot kell összeegyeztetni, és választani kell, akkor mégiscsak a zöld aspektus lehetne irányadó kritérium, mert komoly, többmilliárdos állami megrendeléseknél nem mindegy, hogy mekkora ökológiai lábnyomot hagyunk magunk után.

Egy példát említve, ha mondjuk a benzines járműflottámat le akarom cserélni elektromosra, akkor annak is meglesz a maga előállítási, a használt eszközök vonatkozásában pedig az eltakarítási, ártalmatlanítási költsége, tehát a fenntarthatóságnak az az első és legfontosabb szempontja, hogy mi az, amit nem kell beszereznünk. El kell dönteni, hogy (még) nincs rá szükség, mert a meglévőt egy bizonyos hatékonysági szinten lehetőség szerint tovább tudjuk használni. Amikor tényleg lecseréljük, akkor viszont már figyeljünk arra oda, hogy azt a lehető legésszerűbb, legkorszerűbb megoldással tegyük. De az, hogy értünk a közbeszerzéshez, vagy megtárgyaljuk a lehetőségeket egy mérnök szakemberrel – azaz, hogy műszakilag ő hogy látja –, nem biztos, hogy elegendő. Egy ökológust is be kellene vonni legalább a stratégiai tervezésbe, aki a rövidtávú, gazdaságosságon nyugvó szempontokon túl távlati, szélesebb környezeti hatásokat is képes meglátni, és az azokat befolyásoló szempontokat megfelelő hangsúllyal beilleszteni a közbeszerzéseinkbe.

A szakértelmek együttese értékes szinergiákat szabadíthat fel, de ez rendkívül nehéz is, és minduntalan előkerül a gazdaságosság kérdése, ami más minőségi szempontokkal ütközik, hiszen mégiscsak az az elsődleges a közbeszerzésekben, hogy legyünk minél költségtakarékosabbak. De ami ma olcsó, az lehet, hogy holnap nagyon drága. Ha valaki 25 évre vállal garanciát, a másik viszont csak 5 évre, és utóbbi teljesítés csak feleannyiba kerül, akkor nyilván, ez ma a legjobb ajánlat, de öt év múlva hirtelen megdrágul. Az életciklus tekintetében minél hosszabb távra gondolkodunk annál jobb. Ugyanakkor, ha nincs elég pénz a rendszerben, például támogatásokból valósítjuk meg a közbeszerzéseinket szigorú mennyiségi, minőségi és időbeli korlátokkal, akkor lehet, hogy nem is engedhetjük meg magunknak, hogy igazán fenntarthatók legyünk.

Utalnék Herman Daly egy mondására, amely szerint: „Növekedni annyit tesz, mint nagyobbnak lenni méretben, fejlődni pedig, hogy jobbá válni.[3] A „fenntartható növekedés” fogalma ezért pont az ellenkezőjét jelenti annak, mint amit a beszélő ilyenkor mondani akar. A cél nem egy vég nélküli növekedés, mint az „égig érő fa” jelensége, hanem egyfajta minőségváltás a jobbá válás irányába. Ehhez olyan koncepció kell, ami lehetőleg nem cégenként vagy önkormányzatonként más és más, hanem átfogó regionális, akár országos, de még jobb lenne, ha indokolt területeken egy országokon átívelő jó stratégia volna. Próbálkozások az EU részéről és tagállami szinten is vannak, de az univerzális hatékonysága ezeknek a megoldásoknak kétségeket vet fel, mivel a globális jó példák helyi megvalósítása sem ad garanciát a kis ajánlatkérő számára, hogy nem támadják meg az eljárását.

közbeszerzési jog online folyóirat

Várható a közeljövőben jelentősebb EU-s közbeszerzési szabálymódosítás, vagy a 2014-es irányelv egy időre lezárta az erről történő gondolkodást?

Amint elfogadnak egy új irányelvet, vagy nemzeti jogszabályt, értő szemmel már látjuk, hogy mik a gyengéi és mik az erősségei, mi az, amiben előrelépést vagy újdonságot jelent a korábbiakhoz viszonyítva és mi az, ami kimaradt belőle. Mindig maradnak restanciák, ezért a változás örök. Különösen a közbeszerzés és társterületei, a versenyjog, pénzügyi jog, társasági jog, állami támogatások joga az Európai Unió jogharmonizációs tevékenységével fűszerezve híresek a dinamikus változásokról. A közbeszerzések stratégiai célokkal való összekapcsolása további változásokat, sőt folyamatos megújulási igényt indukálnak.

Az Európai Bizottság elkötelezte magát a digitalizáció és a fenntarthatóság jegyében többek között arra, hogy az innovatív Unió eredményeit, kiegészítve a GPP azaz, a zöld közbeszerzési kritériumokkal egyre inkább bővítse, de ezek lényegében ajánlás (soft law) szintjén léteznek, és a gyakorlatban sokszor nagyon messze van nekünk ez a szempontrendszer, amit hazai vonalon erősíteni kellene. Hogy van-e valamilyen irányelvi koncepció, erre is azt tudom mondani, hogy mindig van, de az uniós hatásköri kérdések miatt ez sem olyan egyszerű. Eredetileg a fenntarthatósági kritériumokat is kötelezően akarták előírni a közbeszerzési irányelvekben, legalábbis ez volt az Európai Parlament eredeti álláspontja, de lazítani kellett a szabályozáson, mert az eredeti elképzelés a tagállamok szintjén nem ment át. Különösen szenzibilis az a terület, ahol az általános gazdasági érdekű szolgáltatások teljesítése, az ivóvíz, a szociális és egészségügyi szolgáltatások, vagy a koncessziókkal összefüggő kérdések érintettek.  Beletartoznak-e mindezek a közbeszerzések világába, és ha igen, milyen mértékben?

Ha megállapítható az általános gazdasági érdek, ott van nyilván közbeszerzés és verseny, viszont a közszolgáltatások minőségének biztosítása érdekében lehet, hogy bizonyos eseteket ki kell venni a verseny szabályai alól. Olykor „lightosítani” kell a rendszert, de ami nem gazdasági jellegű szolgáltatás, az eleve nem tartozik uniós hatáskörbe, vagyis arról nem lehet irányelvet sem alkotni. Ez már problémát okozott a 2014-es irányelvek elfogadása idején is, mert a németek nekimentek a koncessziós irányelv-tervezetnek, és ezért csúszott mind a három 2014-es irányelv, amelyek akár 2011-ben elfogadhatóak lehettek volna. Mondhatnánk, hogy időszerű lenne egy új uniós szabályozás, ami a fenntarthatóság vagy a kkv. támogatásának kérdését konkrétabban szabályozná, de jelenleg nehéz megjósolni, hogy ez mikor történik meg.

Nyilván nem lehet két mondatban összefoglalni, de általánosan mik a különbségek-hasonlóságok a német, illetve a magyar közbeszerzési szabályozásban?

A válasz erre a kérdésre egy egész disszertációt követelne. Ha röviden kellene reagálnom, inkább a hasonlóságok oldaláról közelítenék a kérdéshez. Szinte bárhová megyünk az Unión belül közbeszerzési konferenciára, láthatjuk, hogy az európai jogharmonizáció hátterében közösek a gyökerek. A közbeszerzési irányelvek mögött ott van az egységes belső piac joga, illetve a versenyjogi vonal, vagy éppen a tiltott állami támogatásokra vonatkozó kérdéskör. Tehát ami más, az nyilvánvalóan a megvalósítás, a hozzáállás, az, hogy tényleg hogyan forog a gépezet, mit engedhetünk meg magunknak. Megengedhetjük-e, hogy jobban, mélyebben a zsebünkbe nyúljunk, és egy hosszú életciklust számolva valami tényleg időtállót, fenntarthatót válasszunk, vagy éppen nem tudjuk megfizetni a jobb minőséget, vagy azt az innovációt, ami ehhez szükséges.

Természetesen nem tekinthetünk el a helyi sajátosságoktól sem. A történelmi gyökerek például a kérdésben szereplő német szabályozás és a magyar között – a bennünket összekapcsoló elemek mellett – számos különbséget is indukálnak. A német közbeszerzések tekintetében a föderális államszerkezet azt jelenti, hogy a központi szövetségi szabályozáson kívül minden egyes tartománynak (Bundesland) külön közbeszerzési normaanyaga is van. Ebből következik, hogy viszonylag széttagolt a szabályozás, tehát ugyan van egy nagy központi versenyjogi jogszabály, a GWB Negyedik Része (Gesetz gegen Wettbewerbsgeschränkungen – Teil 4), amihez bizonyos részletszabályok kapcsolódnak, mint nálunk, de az egész rendszer horizontálisan és vertikálisan is, azaz az államszervezet és a normatíva oldaláról szemlélve is több rétegből áll.

Ausztria is föderális szerkezetű, ami hasonló problémákat rejt. Ennek ellenére a németeknél és az osztrákoknál is egyfajta magabiztosság van a kollégák részéről, valószínűleg azért, mert ők már több generáció óta közbeszereznek. Volt szerencsém 2018-ban egy nagyobb német városban több hónapig egy közbeszerzési főosztállyal együttműködni, ahol sok jó megoldást láttam. Úgy éreztem, hogy az ottani szakemberek nem rettegnek attól, hogy rányomják a korrupció vagy más negatív bélyeget a munkájukra, mert egész egyszerűen nem e körül forog a gondolkodás, hanem inkább arról szól, hogyan alakítsák hatékonyabban a közbeszerzéseiket. Sokkal kevésbé aggodalmaskodnak filléres gondok miatt, régebben gyakorolják az e-közbeszerzést, vagy alkalmazzák a stratégiai szempontokat. Az lehet az érzésünk, hogy más dimenziókban munkálkodnak, mint mi itthon, közelebbről szemlélve azonban az alapproblémák ott is ugyanazok, így például az átláthatóbb, egyszerűbb eljárások célkitűzése, vagy éppen a minőségi szempontok hatékonyabb érvényre juttatása. Újabban a szállítási és teljesítési láncok nyomon követése a Max Havelaar (C-368/10.) EUB ítélet nyomán komoly témává, egyben legyőzendő kihívássá vált.

Pályája kezdetén erős római jogi érdeklődése volt, majd a kereskedelmi jog és a közbeszerzési jog területei felé fordult – jelenleg egyetemi docensként dolgozik a PPKE JÁK Polgári Jogi Tanszékén, és emellett a közbeszerzési szakjogász képzésben is több tárgyat oktat. Mondhatjuk, hogy a római jog az egyik legrégebbi, a közbeszerzési jog viszont szinte az egyik legújabb jogterület. Hogyan fordult az érdeklődése ilyen különböző területek felé?

Abszurdnak tűnhet az állítás, hogy a római jogból egyenes út vezetett a közbeszerzési joghoz, némi túlzással mégis ez történt. A 90-es évek elején kezdtem az egyetemet, és rögtön az első évben megragadtam a Miskolci Egyetem Római Jogi Tanszékén. Nem csoda, hisz akkor Zlinszky János professzor úr volt a tanszékvezető, és sokunkat vonzott nemcsak a római jog, hanem a tanszéki légkör, a Professzor Úr különleges aurája, emberi és jogtudós egyénisége egyaránt. Végzés után két egyetemen is tartottam római jogi szemináriumokat, párhuzamosan ügyvédjelölt voltam. Viszonylag hamar adódott a lehetőség, hogy Hamburgba menjek EU jogot tanulni. Egy év uniós jogi és közgazdasági tanulmányok után Ph. D. hallgató lettem az Europa-Kolleg Hamburgban. Témám a magyar társasági jog európai jogharmonizációja volt. A feltárandó jogterületek: az európai társasági jog, az egységes belső piac joga, ezen belül a letelepedés szabadsága, a tőke szabad mozgása és a versenyjog vonatkozó szegmensei nagyon érdekeltek. A határterületek mindig vonzottak, és az is, hogy bizonyos szempontokat hogyan kell úgy súlyozni, hogy aztán valahogy megtaláljuk az arany középutat, ha van egyáltalán ilyen.

Öt év hamburgi tartózkodás után a müncheni Institut für Ostrecht-ben két és fél évig magyar referens voltam, majd hazajöttem, és az Igazságügyi Minisztériumban a társasági jog mellett a közlekedés, energia és a hírközlés referádán dolgoztam. Akkor még nem értékeltem kellőképpen a lehetőséget, hogy a közszolgáltatások témakörébe is bedolgozhatom magam. A felismerés csak később jött, amikor már egy ideje a közbeszerzésekkel is foglalkoztam. Érdekes és rendkívül hasznos kirándulás volt a közigazgatásban dolgozni, de egy idő után visszavágytam az egyetemre oktatni és kutatni.

2004-ben a Pázmány Péter Katolikus Egyetemre, első munkahelyemre tértem vissza, ahol a Kereskedelmi Jogi Tanszéken a társasági és cégjogi témáim, az üzleti szerződések, az értékpapírjog és a fogyasztóvédelem mellett 2009-ben elvégeztem a Corvinus Egyetemen egy közbeszerzési referensi képzést. Akkor még nem volt szakjogász-oktatás ebben a témában. A társasági jog a gazdasági társaságokat inkább statikus valójukban ragadja meg, de a gazdasági társaságok élnek, mozognak, amely dinamikus szemléletet követelve elvisz a konszernkapcsolatokhoz és onnan tovább a versenyjoghoz, ami közvetlenül kapcsolódik a közbeszerzésekhez, hiszen valójában a gazdasági társaságok adják az ajánlatkérők és az ajánlattevők nagy részét is.

A közbeszerzéseken belül a közfeladatok, a közérdek, az állami feladatvállalás volt az, ami viszonylag hamar el kezdett érdekelni. Ez olyan határterület, amely felveti, hogy közbeszerezzünk-e vagy sem. Naiv kérdésnek tűnik, hogy sokan miért nem akarnak közbeszerezni. Azonban, ha ezt jogszerűen szeretnénk tenni, tudnunk kell, hol van az a mezsgye, amin túl már nem kötelező közbeszerzési eljárás lefolytatása. Jelen beszélgetés keretei nem alkalmasak a téma részletes kifejtésére, de az általános érdekű és általános gazdasági érdekű szolgáltatások elhatárolása fontos szerepet játszik a kérdés megválaszolásában. Amikor ezt a jogterületet kezdtem el tanulmányozni, sok minden más is feltárult, például a koncessziós és az in-house kérdéskör, amikor valamilyen közfeladat ellátása érdekében próbálnak saját céggel, közbeszerzés megkerülésével kivételi körben közbeszerezni, valamint a tiltott állami támogatások köre. Ehhez jött egyre erősebben a fenntarthatósági szempont, amit már egy jó ideje kutatok, és amiből reményeim szerint habilitálni is fogok.

Hogyan látja, mi a helyzet ma a digitalizáció, az innováció és a közbeszerzés kapcsolatával?

Újabban egyik sincs meg a másik nélkül. Nálunk rendkívül későn kezdődött az elektronizáció a közbeszerzésekben, ezért 2017-ben turbó sebességre kellett kapcsolnunk a rendszer kiépítését. Mégis néha az utolsókból lesznek az elsők. Hathatós uniós ösztönzésre szinte másfél év alatt kiépült a Miniszterelnökség égisze alatt egy átgondolt központosított elektronikus közbeszerzési rendszer, az EKR. Fél évvel korábban vezettük be az EKR-t, mint ahogy kötelezően kellett volna és önszorgalomból a nemzeti, valamint a koncessziós beszerzési eljárásokra is kiterjesztettünk. Utóbbi esetkörök nem is képezték uniós jogharmonizációs kötelezettségünket.

Hozzánk képest a nyugat-európai tagállamok, sőt a balkáni országok nagy része is előttünk járt azelőtt, de mienk lett a később indulók előnye. Ahol már korábban is működött az e-közbeszerzés, ott az ajánlatkérők számos szolgáltató közül választhattak, amit meg is tettek. Az e-közbeszerzési platformok pluralizmusa szép dolog, de ennek is megvan a hátránya. Így például, hogy az ajánlatkérők más-más szolgáltatóknál különböző platformokat használhatnak, aszerint, hogy ki kéri az ajánlatot, az ajánlattevőknek különböző felületekhez alkalmazkodva kell megtanulniuk, hogy hogyan kell egyáltalán jelentkezni ajánlattevőként vagy feltölteni a dokumentumokat, illetve mely elektronikus funkciót hol találják. A rendszer tökéletesítése vagy a hibák javítása terén is megoszlik az előfeszítés a sok szolgáltató között. Ehhez képest nálunk az elektronikus közbeszerzés egységes arculata révén könnyebben szerezhető rutin az egyes eljárási szakaszok digitális lebonyolítása és az eljárásokban való részvétel során, továbbá, ha javítani kell a rendszeren, nem forgácsolódik szét az erőfeszítés, hanem azt nagyobb hatásfokkal lehet egy rendszeren belül realizálni.

A kérdés második része az innovációs folyamatokat érinti. Az innováció korunk nagy kihívása a társadalmi lét minden területén. A közbeszerzésekkel való kapcsolata kézenfekvő. Foglalkozni kell azzal, hogy a közbeszerzési stratégiai szempontokon belül mi minősül innovációnak, hogyan kapcsolható össze más stratégiai szempontokkal, vagy hogy milyen szempontból tudunk ezáltal még hatékonyabban közbeszerezni. A közbeszerzések és az innováció kapcsolatáról messze vezetne a további eszmefuttatás, ezért itt zárásképpen csak felhívnám a Jogászvilág olvasóinak figyelmét arra, hogy a KJO 2021/6. – azaz a tavalyi év utolsó – számában éppen az innováció és a közbeszerzés viszonyrendszeréről jelent meg egy érdekes tanulmány dr. Hubai Ágnes ügyvédnő tollából.

[1] Dr. Gyulai-Schmidt Andrea, PhD., Dr. jur. (Hamburg), egyetemi docens a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Kar Polgári Jogi Tanszékén.

[2] Gyulai-Schmidt Andrea: Szociális szempontok a közbeszerzésekben – a kapcsolódó irányelvek, a magyar jogi szabályozás és a jó gyakorlatok fényében II., KJO 2021/5., 4–6. o.

[3] Gyulai Iván: A fenntartható fejlődés, Az ökológiai intézet a fenntartható fejlődésért alapítvány, Miskolc 2012., 5. o.


Kapcsolódó cikkek

2020. december 3.

“Mindenkinek van legalább egy rossz, és talán egy jó közbeszerzési története”

Közbeszerzés, korrupció, beszerzés? Hogyan érintette a közbeszerzéseket a járvány, hol tart most a digitális átállás ezen a területen? Mire törekszik a Közbeszerzési Jog folyóirat szerkesztősége? A Közbeszerzési Jog online folyóirat főszerkesztőjével, Dr. Németh Anitával beszélgettünk ezekről, és még más, fontos kérdésekről.