Az Árpád-kori ius regium főbb elemei és az államszervezet kezdetei

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Az alábbi igen izgalmas történeti-államelméleti publikáció az Európai Unió támogatásával megvalósult kutatás részeként készült.

Alapvetés

A mindenkori államok közjogának központi kérdése a hatalmat megtestesítő, az államot életre keltő szervek, intézmények jogállásának vizsgálata. Az állami szervek rendszerének elemei között a hangsúlyok ugyan időről időre eltolódhatnak, de alapvető egyensúlyuk, feladat- és hatásköreik, valamint ennek megfelelően telepített felelősségük képes biztosítani az állam működését. Kiindulva a korszerű alkotmányjogi fogalomból, az államszervezet „az állam felépítését és megjelenését jelenti, vagyis az állam az állami szervek rendezett összességeként olyan szervezet, amelyben az egyes szervek és intézmények rendszert alkotnak: meghatározott az egymáshoz való viszonyuk, és a közös – állami – feladatok megvalósításában elfoglalt helyük” (Petrétei József: Az alkotmányos demokrácia alapintézményei. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2009. 270. o.).

Úgy vélem, a hivatkozott, az alkotmányos demokráciák alapintézményeit átfogóan elemző monográfia a legfontosabb állami szervek, az állam működésének vizsgálata során még akkor is alkalmazható elméleti keretet biztosíthat a közjogtörténeti vizsgálatokhoz, ha az efféle közjogi alapintézményekhez kapcsolódó feladat- és hatáskörök érvényesülését és azok címzettjeit más-más történelmi korok különböző rendszereiben, jelen esetben a korai magyar királyság kialakulóban lévő államszervezetében kívánjuk vizsgálni. Fontos ugyanakkor hangsúlyozni, hogy a modern alkotmányjog-tudomány fogalmai csak bizonyos jelentéseikben, illetve kisebb-nagyobb pontosításokkal, magyarázatokkal alkalmazhatók a korábbi évszázadok jelenségeire.

Az Árpád-kor kialakulóban lévő államszervezetéről

Míg köztársasági államforma esetén elsősorban a népképviseleti törvényhozó szerv és a kormány (illetőleg a kormányfő) egymáshoz való viszonya határozhatja meg a hatalomgyakorlás milyenségét, addig monarchiákban (még az alkotmányos monarchiákban is) tipikusan az uralkodó jogállása speciális és meghatározó, az államformára és kormányformára nézve is jellegadó. Mivel Magyarország államformája a tizenegyedik századtól rövid megszakítással 1946. február 1. napjáig királyság (1867-től alkotmányos monarchia, 1919-től király nélküli királyság) volt, és a királyi hatalom 1918-ig többé-kevésbé de facto is érvényesülni tudott, az államszervezet jogtörténeti vizsgálatának középpontjában a király közjogi jogállása helyezkedik el. Különösen igaz ez a patrimoniális (Bónis György szavaival: személyes) királyság korára nézve (Eckhart Ferenc: Staatsrecht und Privatrecht in Ungarn im Mittelalter. In: Ungarische Jahrbücher IX./4. 1929. 426-432. o., Bónis György szavaival: személyes – Bónis György: Hűbériség és rendiség a középkori magyar jogban. Osiris Kiadó, Budapest 2003. 90-91. o.). A monarcha közjogi státuszának és a patrimoniális uralom magánjogias alapjainak ellentéte pedig csupán látszólagos, ugyanis, ahogy Eckhart Ferenc fogalmaz: „a királynak alattvalóival, országával szembeni közjogi állását úgy fogják fel, mint a földesúrnak földbirtokához való viszonyát” (Eckhart: i.m. 428-429. o., idézi: Bónis: i.m. 90. o.).

Szent István király – az államszervezés kezdetei

Jóllehet, Bónis szerint a személyes királyság időszaka, amely leginkább a király személyes uralmának érvényesülésével jellemezhető (Bónis: i.m. 86. o.), csak 1222-ig tartott, miként Degré Alajos hangsúlyozza, a magyar királyságban „elvileg egészen a XIV. század végéig a király a hatalom egyetlen birtokosa”, akinek hatalmát a királyi tanács jelenléte sem korlátozza (Degré Alajos: Magyar alkotmány- és jogtörténet (szerk.: Béli Gábor). IDResearch Kft. / Publikon Kiadó, Pécs 2009. 73. o., 81-82. o.). Bónis megfogalmazásában: „a tanácsnak lehet feladatköre, de nincs hatásköre” (Bónis: i.m. 81. o.). Mindezekre tekintettel a magyar királynak a korabeli államszervezetben elfoglalt helyét egységes elvek alapján vizsgálhatjuk az Árpád-kor egészében, átfogva a személyes királyság korát és a tizenharmadik század írott forrásokban gazdagabb második felét is.

Az Árpád-kori államszervezet vizsgálata során tehát mindvégig figyelemmel kell lennünk arra, hogy a személyes királyság korának intézményrendszerét vonjuk egy modernebb, az alkotmányjog-tudomány által kimunkált és használt fogalomrendszer alá. Az első, amit e körben ki kell emelni, az, hogy az Árpád-korban maga az állam, és ebből adódóan az államszervezet is kialakulóban, illetőleg változóban volt. Elfogadom ugyanis azt a tudományos álláspontot, miszerint Szent István megkoronázása nem azonosítható az államalapítással, az csupán első királyunk országépítő tevékenységének egyik – bár szimbolikus és materiális értelemben is nyilvánvalóan kiemelkedő jelentőségű – mozzanata volt.

Az országépítés folyamatában azonban megfigyelhető a mai fogalmaink szerinti egyes – de ma már különböző állami szervekhez kapcsolódó – feladat- és hatáskörök elkülönülése. Igaz ez akkor is, ha a vizsgált időszakban e feladat- és hatáskörök még szinte kivétel nélkül a király előjogai voltak, ugyanis a korszakból fennmaradt okleveles források azt mutatják, hogy az uralkodó hatalomgyakorlása más és más tevékenységi formában nyilvánult meg, amikor például ítélkezett, amikor dekrétumot alkotott, vagy amikor birtokot adományozott. Ilyen értelemben nem ördögtől való (a kialakulóban lévő) államszervezetről beszélni ott, ahol valójában még egyetlen személy összpontosítja a közhatalmat.

Az idő előrehaladtával persze a király mellett – szigorúan az ő akaratából és annak keretei között – megjelentek más szervek is (kincstár, kancellária, király tanácsa). Ezek jogállása az elmúlt évszázadok során folyamatosan változott, de legfontosabb hatásköreik a mai államszervezet egyes intézményeinél is megtalálhatóak.

Összegezve a fentieket, egyben továbblendítve a gondolatmenetet, mivel a személyes királyság korában az államszervezet központi elemei a király és az ő közjogi jogállása, kiemelten érdemes vizsgálni az államszervezet és a királyi jog, a ius regium összefüggéseit is.

A ius regium jelenségéről

A király közjogi jogosultságaira utaló ius regium szóösszetétel viszonylag ritkán fordul elő a korabeli oklevelekben. Az Árpád-kori ius regium kérdéskörét tárgyaló jelentős, de a jogtörténet-tudomány által méltatlanul mellőzött művében Párniczky Mihály is megjegyzi, hogy a kifejezést az oklevelekben következetesen csak IV. Béla korától kezdték használni (Párniczky Mihály: De iure regio Hungarico tempore regum stirpis Arpadianae. A magyar ius regium az Árpádházi királyok korában. Budapest 1940. 49-50. o.). Maga a jelenség azonban természetesen egyidős kell, hogy legyen a királyság intézményével, hiszen a legegyszerűbben fogalmazva: a ius regium mindaz, ami miatt (materiális értelemben) király a király. Párniczky is hangsúlyozza, hogy a királyi jogok érvényesülésére már Szent István törvényeiben találhatók adatok (Párniczky: i.m. 20. o.).

Ha az előbbi megállapítások megalapozottságát vizsgálva feltesszük azt az elméleti kérdést, hogy vajon valóban a ius regium határozza-e meg a priori jelenségként a király jogállását, vagy inkább a mindenkori uralkodó tényleges hatalma determinálja a ius regium tartalmát, a következőket állapíthatjuk meg. Egyrészt, a királyi jog tartalmi megközelítése során látható, hogy vannak bizonyos tipikus uralkodói jogosítványok, amelyek helytől és időtől nagyrészt függetlenül (legfeljebb mértékükben és gyakorlási módjukban eltéréseket mutatva) az uralkodó jogállásának mellőzhetetlen elemei. Másrészt, a ius regium legfontosabb elemeinek (törvényhozás, királyi jövedelmek beszedése, pénzverés, tisztségek adományozása, a királyhoz hűtlenek megbüntetése, kegyelem gyakorlása, hadsereggel rendelkezés) tényleges gyakorolhatósága hiányában egyetlen monarcha sem tudta fenntartani uralmát. A bárók, úgynevezett kiskirályok, vagy éppen az ellenkirályok megerősödése, hatalma pedig rendszerint arra épült, hogy egyes királyi jogokat kezdtek gyakorolni. Más kérdés, hogy legtöbbször a tényleges hatalomgyakorlásuk területileg nem érte el a legitim király uralmának mértékét, illetőleg esetükben hiányoztak azok az elemek, amelyek miatt – a ius regium részjogosítványaiban megnyilvánuló tartalmi oldal mellett – formális értelemben király a király (például a megfelelő koronázási-beiktatási szertartás).

Az Alkotmánybíróság. Ezerévnyi jogfejlődés

A fentiek alapján tehát, a tartalom felől megközelítve a királyi jog fogalmát, nyilvánvaló, hogy bár annak tartalma és terjedelme (még a névleg részben azonos jogosítványok ellenére is) térben és időben eltérő lehetett, a ius regium-nak mégis vannak tipikus, mellőzhetetlen elemei. Ezt támasztja alá Párniczky korábban hivatkozott munkája is, amikor a szerző különböző középkori államok jellemző uralkodói jogosítványait állítja párhuzamba egymással a Jus Feudorum Longobardicum, az Edictum Theodorici, a Lex Baiuvariorum, a Lex Visigothorum, a Grand Coustumier de Normandie és más források alapján (Párniczky: i.m. 6-11. o.). A királyt illető jogok (regaliae) e körében Párniczky különbséget tesz a nagyobb (törvényhozás, tisztségek adományozása, pénzverés, adóztatás, kegyelmezés, stb.) és a kisebb (bírságok, vámok, stb.) királyi jogok között. Lényegében ugyanezeket az elemeket sorolja fel Degré is a középkori magyar királyi hatalmat vizsgálva (Degré: i.m. 74. o.). Létezik azonban ennél nagyobb jelentőségű osztályozása is az uralkodói előjogoknak.

A ius regium a király közjogi állását meghatározó olyan jogszabályok összességeként definiálható, amelyek a „király számára valamely politikai, vagy gazdasági előnyt biztosítanak” (Párniczky: i.m. 7. o.). E fogalom elemeit, kifejezéseit természetesen mindig a vizsgált kor viszonyainak megfelelően kell értelmezni. A ius regium köre – a fenti definícióból is kikövetkeztethető módon – két nagyobb jogosítványcsoportra bontható: az úgynevezett vagyonérdekű jogok és nem vagyonérdekű jogok csoportjára. Az első körbe, a fiscalia regum körébe tartozik például a hűtlenség miatti vagyonkobzás, az adók, vámok, jövedékek kivetése, vagy éppen a király öröklése az urafogyott hagyatékban. A vagyonérdekű királyi jogosítványok elkülönült köre egyébiránt már a germán népjogokban is élesen kirajzolódott, távolabbi gyökerei pedig a római res ad fiscum pertinentes intézményében rejlenek (Párniczky: i.m. 9. o.). Érdemes megjegyezni azt is, hogy „elsősorban nem vagyonértékű királyi jogok is szerepelhetnek mint vagyoni jogosítványok, ha a király azok egyikét-másikát ellenszolgáltatás fejében gyakorolja” (Párniczky: i.m. 8. o.).

Ius regium és államszervezet kapcsolatáról

Ami közelebbről ius regium és államszervezet kapcsolatát illeti, jól látható, hogy a ius regium elemeit képező jogosítványok tulajdonképpen azok a feladat- és hatáskörök, amelyek mentén az államszervezetet alkotó főbb állami szervek a hatalommegosztás jegyében az évszázadok során egymástól elkülönültek. Ezek alapján, a mai fogalmaink mentén, de szigorúan szem előtt tartva a fentiekben írt értelmezési elveket és megszorításokat, vizsgálható például az Árpád-kori uralkodó törvényhozó, végrehajtó-rendeletalkotó, ítélkező, jegybanki, honvédelmi-főparancsnoki vagy egyéb tevékenysége.

Jóllehet, korunk alkotmányos demokráciáinak szemszögéből a hatalommegosztás elvének deklarálását és érvényre juttatását Montesquieu és követői nevéhez kötjük (Petrétei: i.m. 159-161. o.), és valónak kell elfogadnunk azt a tételt is, hogy az Árpád-kori személyes királyság monarcháinak tevékenysége az országuk, alattvalóik feletti tényleges uralkodást, hatalomgyakorlást célozta, ennek volt eszköze; az egyes tevékenységi formák közötti különbségek elméleti megalapozása pedig hiányzott; mégis, a gyakorlatban már mutatkoztak a differenciálódás jelei.

A király törvényhozó, végrehajtó és bíráskodási hatalmáról

Az államhatalom megnyilvánulásának talán legtipikusabb formája az általános, mindenkire kötelező (magatartási) szabályok megalkotása, melynek felső szintjét a magyar jogrendszerben Szent István korától (és a jogrendszerekben általában is) a törvényhozás jelenti, ami a személyes királyság korában értelemszerűen a király egyik legfőbb jogosultsága, a ius regium egyik legfontosabb eleme volt. Az írott jogforrások vonatkozásában pedig igazolhatónak látom azt az álláspontot, miszerint az Árpád-korban, a rendi országgyűlés magyarországi kialakulása előtt dekrétum és privilégium között még nincs és nem is tehető lényegi különbség (Béli Gábor: Árpád-kori törvényeink. In: JURA 2000/1-2. 40-43. o.).

A horizontális hatalommegosztás, vagyis az államhatalmi ágak elválasztása klasszikusnak tekinthető törvényhozás – végrehajtás – bíráskodás hármas rendszerének (Petrétei: i.m. 164-165. o.) következő eleme a végrehajtás. A végrehajtás irányításának pedig fontos eszköze a törvénynél alacsonyabb szintű, a törvények által kötött, de a címzettek széles körére kiterjedő, általános jellegű jogszabályok, vagyis a rendeletek alkotása.

Noha az Árpád-korban modern közigazgatásról még nem beszélhetünk, azt mégis megállapíthatjuk, hogy bizonyos intézmények már elláttak kezdetleges közigazgatási feladatokat – gondolhatunk itt a vármegye vagy a települések tevékenységére, jogállására. A végrehajtás központi irányítása pedig természetesen a monarcha kezében összpontosult, teljes körű intézkedési lehetősége volt a kormányzatban, közigazgatásban (Mezey Barna (szerk.): Magyar alkotmánytörténet. Osiris Kiadó, Budapest 2003. 95. o.), anélkül azonban, hogy a királynak a törvényalkotástól jól elkülöníthető rendeletalkotó gyakorlata alakult volna ki. Ennek oka – a személyes királyság korára nézve – nyilvánvaló:

Önmagában a jogalkotó személyének azonossága még nem zárná ki annak lehetőségét, hogy törvényhozó és rendeletalkotó tevékenységet is folytasson, amennyiben például eltérő eljárásban, különböző absztrakciós szinten teszi ezt, és a törvények általános kereteket, korlátokat szabnak a rendeletek tartalmának. A személyes királyság idején azonban – ahogy fentebb említettem – a király akarata megjelenési formájától függetlenül maga a törvény, tehát mindenkor és mindenkire nézve teljes kötelező erővel bír. Ez pedig azt is jelenti, hogy a király fogalmilag sem alkothat a törvénynél alacsonyabb szintű, a törvényeknek alárendelt jogszabályt, amelyre a lex superior elv érvényesülhetne.

A királyi rendeletek vagy pátensek alkotása, amely jogforrások már ténylegesen a törvények végrehajtásának szabályozására szolgáltak, csak a XVII. század végén vált gyakorlattá, általános szabályozásukat pedig az 1791. évi 12. törvénycikk tartalmazta (Béli Gábor: Magyar jogtörténet. A tradicionális jog. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2000. 27. o.).

A hatalmi ágak megosztása klasszikus rendszerének harmadik eleme a bíráskodás, amely hatalmat a személyes királyság korában legfelsőbb szinten ugyancsak a király gyakorolt. Míg azonban a törvényhozásnak a monarcha kizárólagos letéteményese volt, és a végrehajtás irányításában is meghatározó volt a szerepe, addig a bíráskodás volt az a terület, ahol a király szélesebb körben és több személynek (bírónak) engedett át tényleges hatalmat.

Fontos azonban megjegyezni, hogy a személyes királyság korában bírói hatalmat gyakorolni nem lehetett a király jóváhagyása nélkül. Ez vagy abban nyilvánult meg, hogy az adott bírót (például nádort, országbírót) ő jelölte ki, vagy abban, hogy egy közület (például hospesközösség) meghatározott időközönként választott bíráját jóváhagyásra be kellett neki mutatni (László Balázs: Bíráskodási szabadság a XIII. századi hospesközösségekben. In: (szerk.: Drinóczi Tímea, Naszladi Georgina) Studia Iuvenum Iurisperitorum 6. Pécs 2012. 43. o.). Ennyiben tehát a király akaratából bíráskodtak azok a bírók is, akik már saját nevükben ítélhettek (Degré: i.m. 74. o.). A hospesközösségek példája mutatja azt is, hogy a hospesek fölött a villicus jogosult és tartozik ítélni, az ő joghatóságát nem lehet megkerülni a királyhoz folyamodással. Ha azonban a hospesek bírója hanyagul vagy csalárdul jár el, az már a királyra tartozó (tulajdonképpen másodfokú) ügy, melyben a hospesek helyett is csak a villicus tartozik a király elé járulni (László: i.m. 49-51. o.).

A király további közjogi jogosultságairól

Az ÚJ Jogtár bemutatja: Ügyvédreggeli 2014.         Készüljünk együtt a Ptk. jelentős változásaira!

2014. 03. 07.:  Az érvénytelenség az Új Ptk.-ban – Dr. Darázs Lénárd 2014. 03. 28.:  A hibás teljesítés megváltozott szabályai és új intézményei – Dr. Lévayné Dr. Fazekas Judit 2014. 04. 04.:  A kontraktuális kárfelelősség szabályai az új ptk.-ban – Dr. Lábady Tamás 2014. 04. 25.:  Engedményezés, tartozásátvállalás, jogátruházás, szerződés átruházás – Dr. Gárdos Péter 2014. 05. 30.:  Kft. változások és az új Ptk – Dr. Kisfaludi András 2014. 06. 27.:  Új cégjogi szabályok – Dr. Hámori Andrea 2014. 09. 12.:  Újdonságok a polgári perjog területén – Dr. Sántha Ágnes 2014. 10. 03.:  Vállalkozási szerződések – Dr. Barta Judit 2014. 11. 07.:   Vezető tisztségviselők felelőssége az új Ptk.-ban – Dr. Gárdos Péter 2014. 12. 05.:   Adásvételi szerződések – Dr. Kisfaludi András Az egyes előadásokra külön-külön is jelentkezhet! Helyszín: Hilton Budapest Westend, 1062 Budapest Váci út 1-3. Bővebb információk és a teljes előadássorozatra jelentkezés itt

Mára a bírói hatalomtól elkülönült, másik állami szervek hatáskörébe tartozó jelenség a kegyelmi jog gyakorlása, annak formái pedig az egyéni- és a közkegyelem. A személyes királyság korában a kegyelmezés is csak a király hatásköre lehetett, ami nem meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy azoknak a hatásköröknek, amelyeket ma a kegyelmi jogkörrel felruházott állami szervek (köztársasági elnök, kormány) gyakorolnak, többsége akkoriban az uralkodót illette.

A középkor viszonyai között kardinális kérdésnek számított a haderővel való rendelkezés. A király is igyekezett e jogkört az ésszerűség keretein belül minél inkább önmagának fenntartani. A személyes királyság korában központi szinten a monarcha rendelkezett országa katonai erejével, a középkor végéig őt illette a hadüzenet és békekötés, valamint a hadbahívás és seregfeloszlatás joga (Degré: i.m. 74. o.). Megyei és tartományi szinten persze ténylegesen az ispán, illetőleg a tartományúr volt a hadak főparancsnoka mindaddig, amíg a várbirtokok eladományozásával a vármegye katonai funkciója ki nem üresedett; ő vezette zászlaja alatt a megyei hadakat a király seregébe. Még szélesebb jogkörrel rendelkeztek a határvárispánok (Mezey: i.m. 146. o.).

Itt említhető még, hogy az Árpád-kor végére a legsúlyosabb, hűtlenségi bűncselekmények hadviseléssel összefüggő alakzatainak köre is bővült. Szent István korában még a király életére törés vagy az ország elárulása ölelhette fel a jogosulatlan hadviselést (Závodszky Levente: A Szent István, Szent László és Kálmán korabeli törvények és zsinati határozatok forrásai. Stephaneum, Szent István Társulat, Budapest 1904. 155. o.), a XIII. század végére aztán hűtlenségi cselekménnyé vált az idegen fegyveres erőnek az országba hozatala, a várakkal űzött visszaélések, végül III. András 1298. évi dekrétuma nyomán a királyi engedély nélküli várépítés és a lerombolni rendelt várak le nem rombolása (Janos M. Bak – Leslie S. Domonkos – James Ross Sweeney (ed.): The Laws of the Medieval Kingdom of Hungary, Volume 1. 1000-1031. Decreta Regni Mediaevalis Hungariae, Tomus I. 1000-1031. Idyllwild, California 1999. 47-48. o., Párniczky: i.m. 40., 54-55., 63-64. o.).

Az állami vagyonnal való gazdálkodás körében az Árpád-korban sem költségvetési-zárszámadási rendszerről, sem elkülönült államháztartási alrendszerekről nem beszélhetünk, a közpénztár és közteher fogalmak még ismeretlenek, a közjövedelmek a király kincstárába folynak be (Bónis: i.m. 82. o.). A rendelkezési jog az uralkodót illette, a király és a korona vagyoni érdekeinek védelmét a kincstár (fiscus) látta el, amely jogi személyként a ius regium alapján kezelte és igazgatta a koronajavakat, a koronára háramlott, urafogyott és az állami szükségletek kielégítésére szolgáló javakat (Béli: Magyar jogtörténet… 54. o.). Királyi monopólium volt továbbá a pénzverés, majd IV. Béla korától a jogosulatlan pénzverést is magába foglaló pénzhamisítás is a hűtlenségi cselekmények körébe tartozott (Párniczky: i.m. 54-55. o.).

Az állami vagyonnak a monarcha által sajátként történő kezelésével szorosan összefügg a királyi birtokadományozás intézménye, ami a fiscalia regum egyik legfontosabb eleme. Az Árpád-kor végéig az adományozás célját tekintve rendszerint ellenszolgáltatás nyújtására, jutalmazásra vagy lekötelezésre irányult. A birtokadományozással együtt érdemes említést tenni a tisztségek adományozásáról is, mivel a két jelenség között összefüggések húzódnak. A személyes királyság korában a király természetes módon magának tartotta fenn a legfontosabb tisztségek betöltésének jogát, mely eljárás során a rátermettség mellett (többnyire) kiemelt jelentőséggel bírt a király személye iránti hűség (Mezey: i.m. 129-133. o.).

A személyes királyság idején értelemszerűen a külügyi tevékenység irányítása is a monarcha kezében volt, ő döntött a hadüzenet küldéséről, hadjáratok indításáról vagy békekötésről, követeket küldött és fogadott, más uralkodókkal (beleértve az egyházi főhatalmat gyakorló pápát is) szerződéseket, szövetségeket kötött. A szerződéskötés során névleg ugyan nem az állam, hanem a mindenkori király jelent meg félként, ahogy ez látható a kontraktusok megnevezéséből is, de személyén és a király nyilatkozatain keresztül a szerződései kiterjedtek egész országára.

A király mint alkotmányozó?

Napjainkban, Petrétei szavaival élve, az államszervezet létrehozásának és alakításának legfőbb jogi normája az alkotmány (Petrétei: i.m. 272. o.). Erre tekintettel az államszervezet modern kategóriája és az Árpád-kori királyi hatalom egymásra vetítése nem summázható másként, mint a király alkotmányozó tevékenységével. Természetesen az Árpád-korban még nem beszélhetünk egyetlen dokumentumban megjelenő chartális alkotmányról, de még a modernkori alkotmányok egyes tartalmi elemei (például az alapvető vagy emberi jogok, az alkotmánybíráskodás, az akkuzatórius büntetőeljárás alapelvei) is hiányoztak a jogrendszerből.

Mivel azonban az alkotmány felfogható úgy is, mint az államiság jegyeinek léte, vagyis az állam létezése és működése, illetve mint az állam jogi alaprendje, ilyen értelemben az Árpád-kor kialakulóban lévő államának is volt – empirikus és jogi értelemben vett (Petrétei: i.m. 48. o.) – alkotmánya. Ezt a jogi alaprendet és államszervezetet pedig törvényeivel, a szintén a ius regium elemét képező és valamiféle rendszerben működő kiváltságok biztosításával (Granasztói György: A középkori magyar város. Magyar História. Gondolat Könyvkiadó, Budapest 1980. 80. o.), alapításaival, ítéleteivel és más intézkedéseivel a király hozta létre és alakította a személyes királyság korában. Saját rendelkezései pedig ezen alkotmány keretei között kellett, hogy maradjanak, máskülönben az állam működésképtelenné vált volna. Ennyiben tehát a király alkotmányozóként is tevékenykedett.

A szerző PhD hallgató, PTE ÁJK Doktori Iskola

A publikációról
A kutatás a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program című kiemelt projekt keretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.

 

---