Az életben a legtöbb döntést nem én hoztam meg

Szerző: Szávuly Aranka
Dátum: 2016. november 24.
Rovat:

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

A címbeli megállapítást Varga Zs. András alkotmánybíró, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karának leköszönő dékánja, korábbi legfőbbügyész-helyettes mondja magáról, aki csak az ügyészi hivatást választotta céltudatosan, pályafutása következő állomásaira már mindig hívták. Mi olyan szép a büntetőjogban, lehet-e hatékony a büntetőpolitika szigorítása? Profitálhat-e abból egy alkotmánybíró, ha nincs igaza, és valóban a jogdogmatika uralma-e, ha a jogállamiságra hivatkozva vet véget egy törekvésnek az Alkotmánybíróság?


A cikk az Ügyvédvilág című magazin 2016 szeptemberi számában jelent meg.

Életrajzában azt olvastam, hogy 1995-ben, rögtön az egyetem elvégzése után az Országgyűlési Biztosok Hivatalában helyezkedett el. Tudatos döntés volt, hogy ebben az irányban szeretne elindulni?

1990–95-ig tanultam jogot, de közben ügyészségi ösztöndíjasként már a Fővárosi Főügyészségen dolgoztam. Onnan hívtak az újonnan alakult biztosi hivatalba, én pedig hosszas gondolkodás után mentem.

Az emberek legnagyobb része azonnal igent mondana egy ilyen lehetőségre. Ön miért gondolkodott hosszasan?

Ha az ember három-négy évig arra készül, hogy ügyész lesz, és el is kezd dolgozni az ügyészségen, akkor nehezen mondja azt, hogy akkor mégis megyünk tovább. Viszont nagyon ritkán adódik az embernek hasonló lehetősége, hogy egy vadonatúj intézményben dolgozzon. Évszázadok telnek el anélkül, hogy egy ország új intézményeket hozzon létre, az Országgyűlési Biztosok Hivatala pedig pont ilyen intézmény volt, hiszen Magyarországon első alkalommal választott az Országgyűlés ombudsmanokat.

Milyen munkakörben dolgozott a hivatalban és milyen tapasztalatokat szerzett ott?

Jogi referensként kezdtem, majd egy év múlva kineveztek főosztályvezető helyettesnek. Újabb három év elteltével a közös hivatal vezetője lettem, ahol Polt Péterrel, Gönczöl Katalinnal, Majtényi Lászlóval és Kaltenbach Jenővel dolgoztam együtt, itt egy évet töltöttem. Mivel maga az intézmény is új volt, az elején nagyon nehezen vált világossá, hogy mitől más, mint egy valódi hatóság. Az első időszak az útkeresésről szólt, több év eltelt, mire kikristályosodott az igazi ombudsmani szerep, ami szerint nekünk az alkotmányjogi, ezen belül is az alapjogi szempontot kell érvényesíteni. Tehát például nem azt kell nézni, hogy az építési engedély szabályos volt-e, hanem azt, hogy nem sértette-e késlekedés, fölösleges iratbeadás vagy az indokolatlan megtagadás az ügyfélnek, vagy a mi olvasatunkban a panaszosnak valamilyen alapjogát. A hivatalban töltött évek alatt sok területtel foglalkoztam – mivel az ügyészségről kerültem oda, kezdetben büntetőeljárási panaszokkal, majd adóügyekkel, honvédelmi ügyekkel is, de voltak egészen különleges esetek is, például választási, népszavazási ügyek is. Hivatalvezetőként már az intézmény működtetését irányítottam, illetve a hivatalhoz tartoztak az úgynevezett indítványelemzők is, akik a panaszok elsődleges szűrését végezték. Nagy munkateherrel járt, de ezzel együtt szép és érdekes időszak volt. Olyan átfogó rálátásom volt az állam életműködéseire, amit máshol, egyetlen szűk szakterülettel foglalkozva nem lehetett volna megszerezni.

Említette, hogy ügyésznek készült. Miért ügyész akart lenni?

Sok minden szerepet játszik abban, hogy végül melyik jogterületet, jogászi hivatást választja valaki. Nyilván a munkaerőpiac is, de az egyik nagyon erős tényező az, hogy melyik területnek van karizmatikus oktatója. Nekem ez az oktató a büntetőjogot tanító Békési Imre és Wiener A. Imre professzorok voltak. A bírói pálya akkor nem vonzott, mert úgy éreztem, inkább csapatjátékos vagyok, akinek nemcsak jót tesz, de kell is az ügyészségi fegyelem.

Ön szerint mi az, ami vonzóvá, izgalmassá teszi a büntetőjogot?

Minden jogágnak van valami sajátossága, amely széppé teszi. Én valójában a jog egészébe vagyok szerelmes, tehát mindegyik jogterületet szeretem. A büntetőjog szépsége az, hogy a legfeszesebb, a legkevesebb eltérést engedő jogág. Egy kicsit olyan, mint a kötöttfogású birkózás: megvannak a mozdulatok, amelyek tiltottak, és megvannak azok is, amelyek segítségével győzni kell. A büntetőjogban azt éreztem nagyon vonzónak, hogy re-konstruálni kell egy múltbeli eseményt, ha úgy tetszik, ki kell deríteni az anyagi jogi igazságot. Ezzel szemben az összes többi jogterületen a megtörtént események szűkebb szeleteit keressük csak. Közben van egy nagyon nagyon erős ellenhatás, hiszen a terheltet ártatlannak kell tekinteni az utolsó pillanatig, tehát nem lehet megelőlegezni sem morálisan, sem jogi értelemben a bűnösségét. Ez az a jogág, amely előírja, hogy kételkedni kell, nehogy ártatlan embert büntessünk. Ha viszont bebizonyosodik valakinek a bűnössége, akkor a társadalom nevében meg kell büntetni, kicsit kevésbé szakszerűen fogalmazva, az állam nevében „bosszút kell állni”. Durván hangzik, de valójában emberileg-érzelmileg ez van mögötte.

A büntetés mellett miért nem a reintegráció a hangsúlyosabb?

Korszakfüggő, hogy melyiket hangsúlyozzuk jobban. Amikor én végeztem, akkor éppen a megtorló büntetés reneszánsza volt Magyarországon. Szabó András kriminológus, jogász, egykori alkotmánybíró szemlélete szerint az egyedüli jogállami büntetőjog a tettarányos megtorló büntetőjog. Nyilván nem lehet azt mondani, hogy a megtorlás a kizárólagos cél – ezzel nagyon leegyszerűsítenénk a helyzetet és nem ismernénk el azt, hogy javulhat is az ember.

Varga Zs. András alkotmánybíró

Önhöz melyik szemlélet áll közelebb?

Ezen nem gondolkoztam mostanában. Azt látom, hogy nagyon sok minden megváltozott a világon, ami az egész büntetőjogi célrendszert befolyásolja. Talán Bárd Károly mondta, hogy a számunkra is tanított büntetőjog és büntető eljárásjog lényegében a késő középkori – kora újkori mintán alapul. Ez azt feltételezte, hogy a terhelt a büntetőeljárás végére belátja, hogy bűnös, megtörik az érvek súlya alatt és tulajdonképpen maga is elfogadja a büntetést, és a büntetés kiállását követően a társadalom megbecsült, jó polgára lehet. A társadalom ezt soha nem fogadta el igazán, de ebbe most nem mennék bele, mert ez már nagyon messzire vezetne. Az utóbbi tizenöt évben viszont egyre erőteljesebben látjuk azt, hogy ez a modell nem minden helyzetben működik, gondolok itt például a modern terrorizmusra. A World Trade Center elleni támadás megváltoztatta a gondolkodásunkat. Ott megjelent a terrorizmusnak egy olyan válfaja, amikor a bűncselekményt az elkövetője a lehető legsátánibb módon valósítja meg: úgy, hogy ő nem is akarja túlélni. Itt megszűnik a büntetőjog logikája, hiszen nincs kit megbüntetni. Ha a bűncselekményt az elkövető nem akarja túlélni, nem is lesz büntetőeljárás belőle, tehát az egész megközelítésünk rossz, itt a klasszikus büntetőjogi, büntetőeljárási felfogás már nem hatékony. Ezeket a cselekményeket megelőzni kell és nem megbüntetni. Ilyenkor már az a kérdés nem tehető fel, hogy megtorló, reintegráló, resztoratív vagy preventív büntetőjog és büntető eljárásjog kell-e, mert ez nem működik többet.

Volt ügyészként, legfőbb ügyész helyettesként hogy látja, a szigorítással helyes irányba megy a magyar büntetőpolitika?

Békés Imre tanítványaként azt tudom mondani, hogy a jogdogmatika, a tiszta elmélet és a büntetőpolitika mindig két különböző szemlélet, amelyeket nem szerencsés összekeverni. Időnként szokás, én ezt mozgalmi szemléletnek hívom, ami annyit jelent, hogy a büntetőpolitikai vagy más területen a jogpolitikai meggyőződés mögé vagy elé keresünk dogmatikai, azaz elméleti érveket. Ilyen esetben a tudományosnak vagy szakmainak látszó vélemény valójában jogpolitikai megfontolást rejt. Nem vagyok naiv, tudom, hogy a személyes meggyőződésektől soha nem lehet elvonatkoztatni. Ez a meggyőződés valamelyik jogpolitikai irányhoz közelebb áll, befolyásolja az ember elméleti vagy szakmai megközelítéseit is, tehát ilyen értelemben teljesen nem választhatóak el. De akkor is meg kell próbálnunk objektívnek lenni, amennyire csak lehet. Az elméleteinket próbáljuk meg először mi magunk cáfolni. Ha nem sikerül, akkor le lehet írni, ha leírtuk, akkor majd jönnek mások, akik próbálják cáfolni. Tehát ezt a vitatkozós megközelítést saját magunkban is le kell folytatni. A büntetőpolitika tekintetében is nehéz a szubjektív elemeket teljesen kiküszöbölni, tehát válaszolva a kérdésére, én elvileg nem vagyok ellene a szigorú büntetőpolitikának, de azt mindig meg kellene vizsgálni, hogy hatékony, alkotmányos, és célszerű-e, vagy sem. Megismétlem azért, hogy ezzel mélységében nem foglalkoztam mostanában.

2000-ig volt az Országgyűlési Biztosok Hivatalában, majd pedig visszatért az ügyészséghez. Miért?

Mert hívtak. Polt Péter urat, aki az állampolgári jogok országgyűlési biztosának általános helyettese volt, megválasztotta az Országgyűlés legfőbb ügyésznek, ő pedig egyik helyettesének visszahívott az ügyészségre. Egy kicsit megijedtem a feladattól, de nagy öröm volt, hogy újra ügyészségen dolgozhatok.

Legfőbb ügyész-helyettesként milyen feladatai voltak?

Második helyettesként én nem a büntetőjoggal foglalkoztam, hanem minden egyébbel: közigazgatási és polgári joggal, valamint a hivatal működtetése, a menedzsment is hozzám tartozott. Nyilván nem egyedül csináltam, de azért elég kemény elfoglaltság volt. Viszont megint sok mindent tanultam. Csak egy példát hadd mondjak: a legfőbb ügyészt abban az időben értesíteni kellett az összes önkormányzati rendeletnél magasabb szintű jogszabálytervezetről, amelyek végül nálam találkoztak, én olvastam el őket, majd küldtem a legfőbb ügyész elé vagy írtam alá az álláspontját, javaslatait összefoglaló véleményeket. Ez azt jelenti, hogy a büntetőjogon kívül hat éven át minden jogszabálytervezetet láttam, szóval megint nagy iskola volt.

Jelenleg nemcsak alkotmánybíró, de tanít is alkotmányjogot. Ez a jogterület mikor jött az életébe?

Még az ombudsmani hivatalban dolgoztam, amikor elkezdtem a doktori iskolát. Bár a legelső témám büntetőjogi volt, kiderült, hogy a munka mellett mindent nem lehet szeretni, valamit el kell engedni. Akkor következett be a témaváltás, hogy inkább az országgyűlési biztosok eljárási feltételeit próbálom meg alaposabban körüljárni. Már a kezdetektől sokat foglalkoztam a témával, hiszen meg kellett érteni, utána kellett olvasni, mi ez az intézmény, hogy működik más országokban. A doktori dolgozatot már az ügyészségen fejeztem be, 2003-ban. Tehát az, hogy az elméleti érdeklődésem az alkotmányjog vagy a közjog irányába fordult, az ombudsmani hivatalnak köszönhető, az ügyészség pedig jó terep volt ehhez, mert ott is ezekkel a kérdésekkel kellett foglalkoznom.

2013 óta a Velencei Bizottság tagja, 2014-ben alkotmánybíróvá választották. Milyen irányvonalat követ ezekben a testületekben? Melyek az Ön számára is emlékezetes ügyek?

A Velencei Bizottság tagjaként zömmel az ügyészségi reformokkal, ügyészségre vonatkozó törvényekkel foglalkoztam, illetve bíróságokkal, alkot-mánybíróságokkal kapcsolatos ügyekben is részt vettem. Alkotmánybíróként, ha mód van rá, a passzívabb bírói, illetve alkotmánybírói felfogást látom szerencsésnek, illetve magamhoz közelállónak. Kihívásnak minden ügy kihívás, leginkább kommunikációs szempontból, hiszen a jelentősebb viták teljes ülésen zajlanak, ahol tizenegy-tizenöt különböző habitusú embernek kell valahogy döntést hoznia. Visszafogottnak kell lenni, mert az álláspont nagyon erős, agresszív védelmezése nem vezet sehova. Néha előfordul, hogy az ember túlságosan erőteljesen érvel, de kell hozzá alázat, hogy belássa, amikor a többieknek van igaza. Ilyenkor – nem is ritkán – megírom a másik álláspontot. A párhuzamos indokolások, különvélemények jól mutatják az egyéni megközelítések eltérését, de a lényeg mindig az, hogy mindenki vagy a nagy többség számára elfogadható kompromisszum szülessen. Az egyik emlékezetes ügy a termőföld kereskedelmének eljárási szabályaival kapcsolatos alkotmányos megközelítések „kifésülése” volt, amelyet érzésem szerint sikerült úgy megoldani, hogy a törvény jelentős része is „megmenekült”, de a nagyon bonyolult folyamat által okozott alapjogsérelmeket is sikerült elhárítani. Voltak látszólag kisebb ügyek is, például egy bírói kezdeményezésre indult ügy, amelyben végül az Alkotmánybíróság egy – a konkrét kérdést ugyan visszautasító – végzésben pontokba szedve leírta, hogy mit vár el a bíróktól, ha folyamatban levő ügyben fordulnak a testülethez. Igaz, azóta már egy-két ponton módosítani kellett a feltételeken, de sokszor kiderül, hogy a rendszereink csak közelítően pontosak, mindig lehet még javítani rajtuk.

Tavaly jelent meg „Eszményből bálvány?” című könyve, amelyben a joguralom dogmatikájáról ír és a „totális jogállam” veszélyeire figyelmeztet. Mégis, mire és milyen fenyegetést jelenthet a jogállamiság?

Körülbelül öt évig gondolkoztam azon, hogy lehet az, hogy a rendszerváltozás után minden vitát – legyen az politikai, társadalmi vagy jogszabállyal kapcsolatos – végső soron a jogállamra hivatkozással próbáltunk megoldani. Ha nem volt más ötlet, akkor kitaláltuk, hogy az a valami sérti vagy nem sérti a jogállamot. Ez egy kicsit olyan volt, mint a kártyában az aduász: ha valamire az AB azt mondta, hogy sérti a jogállamot, akkor nem volt több érvelés, az ügynek itt vége volt. Ennek ellenére a közéleti viták esetenként azt mutatták, hogy a társadalom döntő része számára a jogállamra hivatkozó megoldások nem voltak érthetőek, és korántsem biztos, hogy a végeredményük helyes. Mert mégis, kinek van joga kimondani, hogy a társadalom irányításában, működtetésében, befolyásolásában mi a helyes út, az igazság? Helyes-e az, hogy egy 9, 11, 15 bíróból álló testület mondja meg, milyen irányba menjen a világ? És kinek a nevében teszi ezt? A jogállam attól jogállam, hogy nem szakemberek vezénylik a társadalmat, hanem szabad választásokon megválasztott politikusok, akik felhatalmazást kaptak arra, hogy néhány esztendeig ők hozzanak döntéseket, alkossanak törvényeket a laikus választók nevében. A két megközelítésnek valahogy együtt kell tudnia működni, mert a hatalom megosztása nem jelentheti azt, hogy a jogállam nevében bírói testületek a végleges, korlátozhatatlan döntési jogot megszerzik maguknak. Az úgynevezett normatív igazság védelme – és nem több – az alkotmánybíróságok feladata. Ivan Martin kanadai professzor a „The Most Dangerous Branch” című könyvében azt írja: míg valamikor azt hittük, hogy a bíróságok vagy az igazságszolgáltatás a legkevésbé veszélyes hatalmi ág, mára be kellett látnunk, hogy a legveszélyesebb. És miért? Mert nincs korlátja. Az Alkotmánybíróság, illetve a nagyon erős nemzetközi bíróságok lényegében korlátozhatatlan hatalmú intézmények, bármit is döntenek, az számít az egyedüli jogállami megoldásnak, onnan már nincs tovább. Magyarországon még könnyebb a helyzet, mert ha a rendes bíróságok nagyon egy irányba mozdítják a joggyakorlatot, akkor azt törvénymódosítással még helyre lehet billenteni, az Alkotmánybíróság esetében pedig az Országgyűlés mint alkotmányozó hatalom az alaptörvény módosításával érvényesítheti az ellensúly szerepét. Nemzetközi viszonylatban ez már veszélyesebb, hiszen lehet-e az Emberi Jogok Európai Egyezményét módosítani azért, mert valakinek nem tetszik a strasbourgi ítélkezés? Márpedig sokaknak nem tetszik. Nemcsak Oroszország hoz vitatható törvényeket, amikor azt mondja, hogy előállhat olyan helyzet, amikor az EJEB ítélete nem hajtható végre Oroszországban, hanem az Egyesült Királyság is érvelt már azzal, hogy az adott ítélet túlzottan szembemegy az angol közjogi felfogással. Nem az a baj, hogy Strasburgban kimondják valamiről, hogy például sérti a tisztességes eljáráshoz való jogot vagy a tulajdonhoz való jogot. A baj az, ha az Egyezményre épülő bírói döntéseket nem tudja egyik vagy másik ország könnyen elfogadni, és nincs eszköze ellene. Szóval, más országokban is komoly felvetés, hogy mi az ellensúly, a bíróságokat mi fékezi vagy mi korlátozza. A könyvem egyik következtetése például az, hogy a korábbi, ideiglenes alkotmánynak az a szabálya, amelyet az Alaptörvény is átvett, hogy Magyarország független, demokratikus jogállam, odaadta az „aduászt” az Alkotmánybíróságnak, amely a 2012 előtti gyakorlatban bizony használta is ezt a kártyát és „lecsapott” vele mindent, ami nem tetszett. Egy ilyen biankó felhatalmazással valójában a bírói döntés pont annyira önkényes, mint az abszolút uralkodó döntése, csak nem a koronás fő hozza, hanem a koronás testület.

Ön szerint mi lenne akkor a helyes út, hogyan kerülhet egyensúlyba a két pólus?

Úgy látom, hogy 2012 után az Alkotmánybíróság ezekben a kérdésekben elkezdett kiegyensúlyozottabb döntéseket hozni, például a jogállamra hivatkozást alkotmányjogi panasznál csak nagyon kevés esetben engedi meg, azaz nem ment tovább abba az irányba, amikor a jogállamot tulajdonképpen a jogállamhoz való alapjogként lehetett felfogni. Az alkotmányozó hatalom és az Alkotmánybíróság között valóban volt egyfajta ellentmondás. Sokan mondják, hogy veszélyes dolog, ha az Alkotmánybíróság döntését azzal írja felül az alkotmányozó hatalom, hogy valamit beemel az Alaptörvénybe. Én megengedőbb vagyok. Ha ez nem mindennapos gyakorlat, akkor nincsen vele különösebb baj. Tudniillik az alkotmányozó hatalom attól alkotmányozó hatalom, hogy megmondhatja, milyen alkotmányt szeretne. Nincs tökéletes jogszabály, nincs tökéletes bírói ítélet, valószínűnek tartom, hogy tökéletes alkotmánybírósági döntés sincs, tehát ha hiszünk abban, hogy a közjó megköveteli, hogy legyen hatalommegosztás, legyen Alkotmánybíróság és legyen alkotmányozó hatalom, akkor ezzel a folyamattal együtt kell élni. Márpedig azt hiszem, hogy hiszünk benne.

Mi a véleménye arról a törekvésről, amelyek az államtudományokat kivonná az állam- és jogtudományok köréből, és azokat a Nemzeti Közszolgálati Egyetemre telepítené?

Ez olyan értelemben megvalósult, hogy az államtudományi képzés már megjelent önálló képzésként a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen. A jogi karokat hagyományosan úgy hívják, hogy állam- és jogtudományi kar – a Pázmányon fordított a hangsúly, ezért jog- és államtudományi kar a nevünk –, ami két dolgot jelent: egyrészt azt, hogy ez a két terület szét is választható, létezik jogtudomány és államtudomány is, ugyanakkor a kettő össze is kapcsolódik, mivel van egy nagyon nagy átfedés közöttük. Olyan korszakban élünk, amelyben a jog és a jogalkotás mindent áthat, kormányozni, közigazgatni is csak jogszabályok mentén lehet. Következésképpen nincs államtudomány nagyon alapos, nagyon széles körű jogi ismeretek nélkül. Valójában mi sem tudunk államtudomány-ismeretek nélkül jogot tanítani, mert ez úgy nem működik, hogy tiszta normaértelmezést végzünk és nem mondjuk meg, hogy mi az, hogy állam, mi az, hogy szuverenitás, hanem csak beszélünk arról, hogy ki mit tehet és ki mit nem tehet. Nyilván van olyan jogterület, amely távolabb van az államtudománytól, például a klasszikus polgári jog, de erre sem lehet azt mondani, hogy ne lennének államtudományi összetevői, mert ha csak a kereskedelmi jogot nézzük, akkor azt, hogy egy társaság milyen keretek között működhet, az állam dönti el, ez egy közjogi jellegű szabály. Államtudomány és jogtudomány tehát teljesen nem választható el egymástól, de hogy ezt milyen oktatási formákra bontjuk szét, és kinek engedjük meg, hogy tanítsa egyiket vagy másikat, az már egy másik kérdés. Az, hogy a Nemzeti Közszolgálati Egyetemnek vannak bizonyos képzési monopóliumai, lehet vitatható, de ennél többet erről nem szeretnék mondani, mert soha nem lehet tudni, hogy mikor kerül az Alkotmánybírósághoz ilyen tárgyú ügy.

 

(Kép forrása: Alkotmánybirosag.hu)

Kapcsolódó cikkek:


Súlyosan gondatlan magatartás, mint a biztosítót mentesítő ok
2021. február 26.

Súlyosan gondatlan magatartás, mint a biztosítót mentesítő ok

Az életbiztosítási szerződés biztosítottja - a biztosító mentesülését eredményező - súlyosan gondatlan magatartást tanúsít, ha a veszélyhelyzetet maga idézi elő úgy, hogy az adott körülmények között számolnia kell a halálos eredmény kockázatával, de a következményekkel szemben nem készül fel semmilyen védekezésre – a Kúria eseti döntése.