Az ügyvédség túléli a diktatúrákat

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

„Mivel a pécsi egyetem akkori kínálatából sem az orvosi kar, sem a tanárképző nem vonzott, annak ellenére a jogot választottam, hogy nem sok fogalmam volt róla” – avat be pályaválasztási pillanataiba az első generációs értelmiségi, dr. Nőt László büntetőügyvéd, aki immár harmadik ciklusát tölti a Tolna Megyei Ügyvédi Kamara élén. Védőként igazi specialista, hiszen már a ’70-es években többször sikerül felmentetnie olyanokat, akiknek a támadójukkal szembeni „aránytalan védekezését” csak az idén életbe lépő új Btk. alapján ítélhetik majd meg előfeltételek nélkül jogos védelemnek.

Az életet remek humorral szemlélő, a 68 évesen ragyogó szellemi és fizikai erőnek örvendő, magával ragadó úriember erős jellemet rejt: társadalmi igazságérzete, az elesettek iránti elkötelezettsége már egyetemi évei alatt kirajzolódik. „Az ügyészséget eleve kizártam, hiszen a vádhatósági munka enyhén szólva sem az én mentalitásom. Azt pedig, hogy bíró sem akarok lenni, akkor döntöttem el, amikor egy amerikai halálraítélt és bírája kapcsolatáról olvastam egy regényben. A »gyilkos« kivégezése előtt a bírájának megvallotta: a tettet valójában a fia követte el, de ő vállalta magára. Mélyen átéltem azt a helyzetet, amikor a bíró az immár bizonytalan igazság ellenére kénytelen halálba küldeni egy ártatlant. Mivel a halálbüntetés ­nálunk is létező jogintézmény volt, meg­rázkódtam a tudattól, hogy egyszer én is beleeshetek egy ilyen rettenetes, fel­oldha­tatlan helyzetbe”. Az elnök kétségtelenül ­kifinomult jog- és igazságfelfogása arra is ­figyelemmel van, hogy „az ügyvédség a vészidőszakokban is a demokratikus intézmények utolsó védőbástyája maradt. Ha az állam ezt is kikezdi, megszűnik a polgárok vele szemben garantált biztonsága”. A pályája kezdetétől Szekszárdon praktizáló ügyvéd munkája elismeréseként a Magyar Jogászegylet emlékérme után 2010-ben megkapja a Magyar Ügyvédi Kamara Kiváló Ügyvéd-díját. Nagy szerelme a könyv és a víz, ma is még vitorlázik a Balatonon, aki a csibészségektől sem riadt vissza: ha úgy alakult, „büntetésből” a vízirendészeten nézi végig a magyar–brazilt. Az irodája falán az amerikai alkotmánnyal és Függetlenségi Nyilatkozattal is büszkélkedő háromgyermekes, egyunokás Nőt László az adomá­nyozást diszkréten kezeli, gyermekeket segítő alapítványokat, állatmenhelyeket támogat.

 

Ön rövid életrajzában úgy fogalmaz, a felmenői a jog környékén sem jártak. Ha nem volt családi példa, mi vezette erre a pályára? Talán a középiskolában fogant meg Önben a gondolat, hogy ügyvéd lesz?

Nos, én első generációs értelmiségi vagyok, akinek a családi háttere is kihatott az életem alakulására. Nem önmagában a jogi pálya választásában, hanem inkább az iskoláim kezdetekor találkoztam ugyanis azzal a fura érzéssel, ami a politikai környezetből adódott. Persze kisgyerekként nem sok tudatosodott bennem, de a bátyámmal együtt azért valamennyire érzékeltük, hogy mindez árnyékot vet a családi létre. De hogy konkrétabb legyek: az ötvenes évekről beszélek, amikor kisfiú voltam, hiszen 1945. augusztus 11-én születtem Pécsett, ahol aztán 23 évig éltem. Édesapám maszek fodrászmester volt, aki munka után minden este hazahozta magával a szerszámait, a borotvát, az ollót, s az összes többit. Mint a hozzá hasonlók, ő is tartott az államosítástól. Nem lehetett tudni ugyanis, melyik nap jelenik meg az üzlete előtt az a bizonyos nagy fekete autó, s mikor közlik vele, hogy vége, visznek mindent, ami addig az övé volt, amiért megdolgozott. A nagy szövetkezetesítésből szerencsésre kimaradt, mivel minden második üzletet „vittek”, s e számtan alapján az övé megmaradhatott a sajátjának. Ennek a mindennapos feszültségnek kisgyerekként nem igazán éreztem a súlyát, de azt igen, hogy valami azért nincs rendben. Jellemző, hogy akkoriban milyen nemtörődöm, kusza módon ment végbe az államosítás: az egyik barátomnak az 1980-as években sikerült visszaperelnünk egy kistelepülés mozijának egyharmad tulajdonjogát a Szekszárdtól nem messze fekvő Zombán. Kiderült ugyanis, hogy az ő részbeni tulajdonát képező mozihelyiség helyrajzi száma lemaradt az államosítást tartalmazó sajtcetliről, ami a jog szerint azt jelentette, az ő tulajdonát nem érintette az „einstand”.

Az édesanyja mivel foglalkozott?

Háztartásbeli volt, ő biztosította a családi fészek nyugalmát, s nevelte a két fiút. Bár nem okozott különösebb törést bennem, mégis furcsállottam, hogy az általános iskolát három helyen tudtam csak elvégezni. ­Ennek egyik oka az volt, hogy az osztályomba csupa jó tanuló járt, akik származása nem munkás-paraszt volt, ezért ezt az osztályt akkor számomra megmagyarázhatatlan ok miatt áttették egy másik iskolába. A másik tanodaváltásnak volt egy személyesebb oka is: egy nézeteltérés során elpáholtam a hetest, aki történetesen az iskolaigazgató fia volt. Ezután következett a pécsi Széchenyi István Gimnázium, ahol nem voltam ugyan éltanuló, de rossz sem, hiszen általában négyesre-ötösre teljesítettem. Humán beállítottságú lévén a műszaki pályák nem érdekeltek. Pécsett akkoriban az orvosi mellett a tanárképző és a jog volt a kínálat, ez utóbbit választottam, ­annak ellenére, hogy nem sok fogalmam volt arról, mi fán terem ez a tudomány. Ha őszinte akarok lenni, kizárásos alapon alakult ez így, hiszen sem az orvostan, sem a tanítás nem vonzott. A családomban ez másként alakult: az egyik fiam orvos lett, nem is akármilyen. Ő gyermekkora óta erre készült. Most éppen külföldön dolgozik, szakmai és anyagi megbecsülésben, ráadásul publikál neves külföldi szaklapokban. A jogot a másik fiam viszi tovább, ő viszont az ügyvédségtől maradt távol. Budapesten, Országos Hatáskörű Főfelügyelőségen jogászként dolgozik. Azt mondta, hogy nem kíván ügyvéd lenni, és én ezt megértettem, tudomásul vettem. Szó, ami szó, van valami igazsága: Szeretek egy-két hétre kikapcsolódni, szabadságra menni, amikor nem csörög a telefonom, nem kell tárgyalásról tárgyalásra járni, periratokat tanulmá­nyozni, de idővel mégis hiányzik ez a tempó. A harmadik fiam az, aki visszakanyarodott a nagyszülői hagyományokhoz, vállalkozó lett, ő így találta meg önmagát.

Az említett származása nem okozott gondot a felvételinél?

Amikor 1963-ban felvettek a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karára, az az év volt az ’56-os megtorlásokat követő nagy amnesztiák utolsó esztendeje. Akkoriban azt mondogatták, már nem számít a származás, nem nézik a felvételinél, valóban, a megítélésnél a származás értékelése nagymértékben csökkent, ám a meg­különböztető jel rajtunk maradt. Jóval később volt szerencsém beletekinteni a fel­vételi kartonomba. A nevem mellett ott virított a nagy E, azaz az Egyéb származás jele. Mindegy, a lényeg az, hogy bekerültem. De ha már itt tartunk, kamarai elnökként, s évtizedek óta gyakorló ügyvédként hadd vonjak párhuzamot a mai folyamatokkal. Az én időmben volt egy százfős keret, akit a jogi karra felvettek, s bár az elmúlt másfél évtizedben valóban jogásztúlképzés volt, most egy állami beavatkozással szinte az összes finanszírozott helyet megszüntették, és maradnak a nagyon drága fizetős képzések. Sokak szerint ez bizony diszkrimináció a tehetősek és a szegények közt, amiről lehet ugyan szakmai vitát folytatni, de véleményem szerint nem tartanánk itt, ha nem történik meg az úgynevezett szociális népszavazás. Én akkor is azt mondtam, az egészségügyben a vizitdíj, a felsőoktatásban pedig a tandíj jelentett volna egy igazságos, elviselhető mértékű közteherviselést minden szereplőtől. Ez a rendszer ugyanis nem lett volna öncélú, hanem a szolgáltatásokat igénybe vevőktől várt volna el egy kicsivel több ráfordítást, ráadásul igazságos eloszlásban, tekintetbe véve a rászorultságot. Ebből a pénzből komoly forrásokhoz juthatott volna a felsőoktatás, valamint az egészségügy. De ez egy messzebbre mutató kérdés.

 

A jogászképzés és az ügyvédség önszabályozó szerepéről érdemes később külön szót ejtenünk, de előtte érdekelne a jog világába „kívülről jött ember”. Gondolom, legkorábban csak az egyetemen alakulhatott ki, hogy mivel is szeretne foglalkozni. De miért az ügyvédség?

Nos, az egyetemen elég változatos volt a tanulmányi eredményem, a 2,11-től egészen a jelesig. Emlékeim szerint nagyjából másod-, harmadévre alakult ki a pályaválasztási elképzelésem. De ennek is érdekes magya­rázata van. Az ügyészséget eleve kizártam, hiszen a vádhatósági munka enyhén szólva nem az én világom. Azt, hogy bíró sem akarok lenni, akkor döntöttem el, amikor egy amerikai regényben a halálraítélt és bírája kapcsolatáról olvastam. Az elítélt, mielőtt a villamosszékben kivégezték volna – a helyi állam törvényei szerint –, utoljára még beszélhetett a bírájával, aki kimondta a végső verdiktet. A „gyilkos” közölte, hogy a tettet valójában a fia követte el, de helyette ő magára vállalta. A siralomházban, vagy ahogy Amerikában mondják, a halálsoron tett megrázó, őszinte vallomás ellenére a bíró a helyi törvények szerint már semmit sem tehetett. Mélyen átéltem azt a helyzetet, amikor egy bíró utólagos meggyőződése ellenére kénytelen halálba engedni egy ártatlant. Elképzeltem azt a rettenetes helyzetet, amikor az ítész már képtelen egy új eljárás megindítására. Szörnyű lehetett a tehetetlenség érzése. Nos, mivel a halálbüntetés nálunk egészen a rendszerváltásig létező jogintézmény volt, a könyv olvasása közben megrettentem attól a tudattól, hogy egyszer talán én is belekerülhetek egy ilyen helyzetbe. Ezt én lelkileg biztosan nem tudtam volna feldolgozni.

Ezért van igazuk azoknak, akik ellenzik a halálbüntetést. A mai jogvédő szervezetek ugyanis megfordították az egykori sztálini mondást, és felfogásuk szerint inkább hagyjunk futni száz bűnöst, mint hogy egyetlen ártatlant is halálba küldjünk.

Ez pontosan így van. Amikor a halálbüntetésről mint az állam lehetséges legvégső jogi büntetőeszközéről beszélünk, valójában mindig emlékeznünk kell Sztálin főügyésze, Visinszkij hírhedt, hátborzongató ideológiájára. Nem mást állított, mint hogy inkább ítéljünk el száz ártatlant, semmint egyetlen bűnöst is futni hagyjunk. Ez az elmélet azóta máskor is előfordult, és sajnos elő fog fordulni a világ különböző államaiban. Én végigolvastam Visinszkij vádbeszédeit, aki a sztálini politikai tisztogatások egyik főszereplője volt, sok, történelmileg elhíresült perben, például a Buharin-perben is halálos ítéleteket indítványozott szinte minden vádlott esetében. A demokratikus jogalkotóknak és jogalkalmazóknak azt sem szabad elfeledniük, hogy Visinszkij munkássága végéig bőszen kitartott azon ókori és középkori büntetőjogi elmélet mellett, ami a perbeli bizonyítás alaptézisére vonatkozott. Eszerint ugyanis a bizonyítékok királynője a vádlott beismerő vallomása. Szörnyűségekhez vezetne, ha mindez bárkinek, még inkább, ha bármelyik döntéshozónak a fejében újra komolyan megfordulna. Meg kell jegyeznem, hogy időnként ez az elmélet is gyakorlati alkalmazást nyer a világ országaiban, többek között sajnos az elmélet alkalmazása Magyarországon is megtörtént. Gondoljunk csak bele, az Amerikai Egyesült Államokban mostanában kezdik újraelemezni a korábbi évtizedek halálos ítéleteit. A modern DNS-vizsgálatok segítségével egy sor esetben kiderült: a „tettes” a közelében sem járt a gyilkosság helyszínének. Ezért minden felelős, társadalom- és jogtudományban jártas szakembert óva intenék, semelyikünknek sem szabad felülnie az időről időre fellán­goló kezdeményezésnek.

Most már értem azt a lelki habitust, ami azonnal hátat fordíttatott Önnel az ügyészségi munkának és idővel a bíróinak is. De sok ügyvéd épp azt tekinti szakmája szépségének, hogy a gőzhengerszerű állami igazságszolgáltatási gépezettel szemben kell megvédeni a sok esetben kiszolgáltatott állampolgárokat, vagy segíteni, hogy ez a gépezet a legenyhébb szigorral sújtsa őket tettükért. Ön hogyan tekint erre a hivatásra?

Ahogy ön is megfogalmazta a lényeget: számomra ez egy küldetés. Ráadásul úgy, hogy közben független maradhatok, nincs hivatali alá- és fölérendeltség, csak a törvényekhez kell igazodnom, s kizárólag az ügyfeleimnek tartozom elszámolással, pontosabban lelkiismeretes szolgálattal. A legfontosabb, hogy ebben a minőségemben senki sem tud befolyásolni, ráadásul szabadon mérlegelhetek, hogy melyik ügyet vállalom el. Mindennap meg kell mutatni és méretni magunkat, az ügyfelek 100 százalékos teljesítményt követelnek, és azt vesszük észre, hogy egy idő után magunkkal szemben mi is felállítjuk ezeket a követelményeket. Ha az ügy elbukik, akkor az ügyvéd is elbukhat. Az ügy nem marad az irodában, azt magával hordozza az ügyvéd otthon, társaságban, és csak akkor szabadul meg az ügytől, ha az befejeződik. Akkor kezdődik egy másik üggyel az egész elölről. Nincs megállás. Pár hetes pihenő van, de azt követően ismét hiányzik a magas szintű égés és adrenalinszint. Ez áthat bennünket, ha nincs, hiányzik, és ezért nincs sok igazán visszavonult ügyvéd, mert a tevékenységet a súlyos betegség, vagy a végleges eltávozás szünteti meg. Régen, az úgynevezett államellenes ügyekben való védői tevékenységem során jól látható volt, hogyan zajlott le egy eljárás. De az ügyvéd ekkor is megőrizhette függetlenségét. Az az immár történelminek nevezhető tudat a legfontosabb, hogy az ügyvédség a vészidőszakokban is a demokratikus intézmények utolsó védőbástyája maradt. Ezt Magyarországon a legnehezebb évtizedekben is tapasztalhattuk, s egyik diktatúra sem tudta eltaposni az ügyvédséget, a polgárok védelemhez való jogát. Persze a körülmények nem feltétlenül voltak a legideálisabbak, de kérdem én: mikor azok? Az Alkotmányban az ügyvéd nevesítve nem szerepelt, csak a védelemhez való jog. Ebből a védelemhez való jogból azonban levezethető a védelmet ellátó ügyvéd, illetve ügyvédség. Ha az állam az előbb említett utolsó védőbástyát kezdi ki, akkor megszűnik a polgárok vele szemben garantált biztonsága. Az irodám falán a jogállamiság szempontjából fontos jogbiztonságra is emlékeztet a bő kétszáz év alatt alig néhányszor módosított amerikai alkotmány, s a Függetlenségi Nyilatkozat.

 

Előbb már érintettük a jogászképzés újra felvetődött dilemmáit. Van olyan kollégája, aki szerint az ügyvédi karnak, a kamarának kellene adni azt az önszabályozó jogkört, amivel korlátot szabhatna az ügyvédek számának. Ön egyetért ezzel?

Ez egy nehéz kérdés. Nem feltétlenül értek egyet a direkt korlátozással, de az önszabályozó szerepről érdemes szakmai vitát folytatni. Természetesen figyelembe kell venni a magyar jogalkotást és az Európai Unió rendelkezéseit, melyek alapján nehezen elképzelhető, hogy direkt módon korlátozható lenne a létszám. Szakmai közhely, hogy Ausztriában összesen van annyi ügyvéd, mint nálunk csak Budapesten, azaz nagyjából hatezer. Itt, Tolna megyében 1989 előtt összesen 35 kolléga dolgozott, ma ennek a négyszerese, s ez valóban túl sok. A kamara elnökeként ugyanakkor azt is látom, hogy sokan küzdenek napi anyagi gondokkal, ráadásul az ügyfél is kevesebb. A gazdasági válság következményeit mi is megéltük, megéljük. Többen szüneteltetik a praxist, vagy pályaelhagyók lesznek. A frissen végzettek pedig olykor még a szakvizsgát sem vállalják be, vagy utána döntenek más tevékenység mellett. De az egyetemi, államilag finanszírozott létszám ilyen drasztikus csökkentése hosszú távon sem vezet jóra. Véleményem szerint ebbe nem szakmai alapon nyúltak bele, hanem financiális okok miatt. Talán az a nagyobb baj, hogy a közigazgatásban és az állami igazságszolgáltatásban van túl kevés hely a frissen végzettek szá­mára. Ha közelítenék a hivatásrendek „kvótáját”, talán egészségesebb létszám alakulhatna ki nálunk is. Nekem jóval nagyobb szerencsém volt pályakezdőként. A csodálatos egyetemi évek után csodálatos jelölti időszak következett. Mivel – bizonyos kamarai vezetők vitája miatt – az általam megjelölt kamarában – bár az ügyvédjelölti státuszhoz az Igazságügy Minisztérium hozzá­járulása is megvolt – nem vettek fel. A pályázatok már lezárultak, az egyetem egyik vezetője megígérte, hogy három város kivételével válasszak egy kamarát és elintézi a felvételemet. Szavát állta. Pécshez – mely a kizártak közé tartozott – legközelebb Szekszárd volt, így esett a választásom Szekszárdra, ahol ügyvédjelöltként felvettek. A két szekszárdi ügyvédi munkaközösség közül én az 1-es számúhoz kerültem 1968 májusában. Az iroda kulcsa természetesen nálunk, jelölteknél volt, hiszen mi nyitottunk és mi zártunk. Nagyszerű érzés és lehetőség volt, hogy az irodának számos kirendelése, sok büntetőügye volt, és ezt a jogágat már az első időkben nagyon megszerettem, s ma is ez az egyik fő területem. Ráadásul akkoriban a megyei bíróságokon zajló ügyekben, tehát első fokon és másodfokon is eljárhattak a jelöltek. Így nemegyszer emberöléssel vádolt emberek védelmét vihettem végig. Kezdőként nyolc-tíz életellenes ügyem volt, akiknek nagy részét felmentették. Felmentettnek tekintem azt az esetet is, amikor emberölés kísérlete helyett gondatlanul elkövetett súlyos testi sértésben állapították meg a vádlott bűnösségét. Persze ez a teljesítmény nem jöhetett volna létre a nélkül a bíró nélkül, akire ma is jó szívvel emlékszem. Sajnos már nem él, de ő a korszellemet jóval meghaladó, józan ítélőképességgel ren­delkezett. Nem kezelte automatikusan az ügyeket, nála igenis lehetett érvelni a váddal szemben. A 2013. július 1. napján hatályba lépő új Büntető törvénykönyv a jogos védelem értékelésekor hosszú évtizedek után most végre „átáll” a sértett oldalára. Magyarán, ha valakit például éjjel vagy csoportosan megtámadnak, már nem kell bizonyítani a védekezés arányosságát, mert törvényi vélelem szól amellett, hogy az ilyen támadást úgy kell tekinteni, mintha az a védekező életének kioltására irányult volna. Akkor sem, ha a puszta kézzel támadóval szemben az élet kioltására alkalmas eszközzel, például késsel sebesítette meg, netán kioltotta a támadó életét. A jogos védelmi helyzet kiterjesztő értelmezése Szekszárdon már a ’70-es évektől elfogadott volt az említett bírónál. Hadd említsek egy esetet akkoriból. A vádlott biciklin vitte a gyerekét, és útközben egy elmebeteg rájuk támadt, és késsel a gyerek felé szúrt. A vádlott a támadást akkor kikerülve, elhajtott kerékpárjával. Letette lakásánál a gyermeket és elindult bejelenteni a rendőrségen, hogy a köztudottan elmebeteg személy ismét olyan állapotba került, hogy másokra veszélyessé vált. Útközben ismét találkozott az elmebeteggel, aki késsel támadt rá. Védencem egy karót ragadott fel, mellyel kétszer kiverte a kést a támadó kezéből, aki harmadszor is rátámadt, és ekkor fejbe ütötte. A támadó koponyájában vérömleny keletkezett és pár nap után meghalt. A vád többek között a Legfelsőbb Bíróság határozataira és az akkori jogirodalomban kialakult álláspontra hivatkozott, mely szerint a nyilvánvaló elmebeteg elől el kell futni. De kérdem én, meddig fusson – kimerülésig? És mi van, ha a támadó gyorsabban fut? Ha gyorsabban fut az elmebeteg, akkor a vádlott még védekezni sem tud. Mi azzal is védekeztünk, hogy a sértett kétszer is kiütötte támadója kezéből a kést, mit kellett volna még tennie, hogy megakadályozza a nagyobb bajt? Addig kellett volna kísérleteznie, míg egyszer nem ­sikerül a kést kiütni a támadó kezéből? Nos, az életellenes ügyekben akkoriban első fokon eljáró megyei bíróság felmentette védencemet, majd ezt az ítéletet a Legfelsőbb Bíróság is helybenhagyta. Ráadásul az ügyészségnek címezve megállapította: „a Legfelsőbb Bíróság ezen tanácsa nem ért egyet az LB korábbi, a vád által hivatkozott határozataival”, hogy elfutási kötelezettség terhelne valakit a nyilvánvaló elmebeteg támadása elől. Abban az időben az LB és a Legfőbb Ügyészség közös épülete Budán, a Fő utca 1. szám alatt volt. Az ítélethirdetés után én már kint álltam a tárgyalóterem előtti előtérben, amikor a vádat képviselő ügyész egy kis udvaron keresztül láthatólag felindultan át akart menni az ügyészségi részre, s bevágta maga mögött az ajtót. Az udvar közepén megállt, visszafordult, bejött az előtérbe, odalépett hozzám és közölte: gratulálok, majd elmenetelkor finoman becsukta az ajtót. Egy kezdő fiatal ügyvédnek ez hatalmas siker volt, és meg kell mondanom, nagyon büszke voltam magamra. Különös tekintettel arra, hogy ez az ügyész a Legfőbb Ügyészség elnökhelyettese volt. A hatályba lépő új Btk. kimondja, hogy a megtámadott nem köteles kitérni a jogtalan támadás elől, vagyis azt a szemléletet fogja meghonosítani, ami a hajdani szekszárdi igazságszolgáltatókat igazolja. Higgye el, nagyon jó volt ilyen emberekkel dolgozni, még ha a pulpitus ellenkező oldalán is voltunk, de tudhattuk, ha jól érvelünk és bizonyítunk, jó esélyünk van az igazság kiderítésére, s nem csak jogot szolgáltatunk egy-egy eljárásban.

Van-e olyan egykori kollégája, akire szívesen emlékszik az 1-es számú ÜMK-ból?

Három nagyszerű ügyvéddel is dolgozhattam, már a kezdetekkor, akiknek sokat köszönhetek. Az egyik dr. Barabás János, a másik dr. Sarlós László, aki annak idején a megyei kamara elnöke volt, harmadik pedig dr. Tihanyi Mátyás, aki több nyelven is kiválóan beszélt. Egyébként is ragyogó elme volt, magas szinten művelte a jogtudományt. Egyet nem lehetett komolyan venni tőle, amikor azt mondta egy megbízásról: „Kristálytiszta az ügy”. A kristálytiszta ügyeket szokta elveszíteni. Ez egy nagyon jó közösség volt, amelynek 1971 júliusában lettem teljes jogú tagja. Nagy megtiszteltetés volt, amikor elég fiatalon a munkaközösség vezetőjévé választottak, ahol egészen 2000-ig dolgoztam, s csak akkor nyitottam meg a magánpraxisomat.

A büntetőjog mellett van-e más speciális területe?

Természetesen az irodámban polgári jogi ügyeket is viszünk, de egy ilyen kis városban ez természetes. Szívesen emlékszem vissza a rendszerváltás idejére, amikor felkérésre – részt vettem a Tolna megyei Vendéglátóipari Vállalat és a Mozi Üzemi Vállalat privatizációjában. Sorra alakítottuk a gazdasági társaságokat, ami akkoriban minden időmet elvitte. Ez egy jó időszaka volt a pályámnak, annak ellenére, hogy például a kis falusi mozik a kutyának sem kellettek. Már beszéltünk a gazdasági válságról, ami Tolna megyében tavaly érte el az ügyvédséget. Sokan küszködnek napi gondokkal és a hallatlan magas működtetési költségekkel. Ezért próbálom arra ösztönözni az ügyvédeket, hogy valamilyen formában hozzanak létre közös működtetésben lévő irodákat vagy a ko­rábbi munkaközösségekhez hasonló szervezeteket, mert ezekkel csökkenteni lehetne a rezsiköltségeket. (Nem kell mindenkinek külön titkárnő, internet, jogtár, irodai telefon, fax, jogi szakkönyvek stb.) Ezen túlmenően biztosítva lenne az ügyvédek közötti konzultációs lehetőség.

Fotók: Balkányi László

Gondolom, ezt leginkább kamarai vezetőként tudja, tudná képviselni. Ön elég fiatalon lett a helyi köztestület elnökségi tagja, első számú vezetőként is van már bőven tapasztalata Tolnában, s országosan is. Itt milyen sajátos körülményekkel kell megbirkóznia, s mennyire jellemző a másutt is sajnos előforduló probléma, az ügyvédi letétek hanyag, felelőtlen kezelése?

Hadd kezdjem az elején, hiszen több mindent is érintett a kérdésében. Valóban, viszonylag fiatalon, 1983-ban kértek fel először, majd jelöltek és be is választottak a megyei kamara elnökségébe. Ekkoriban egymillió forintos tartaléka volt a köztestü­letnek, miközben a kamarai és az ügyvédi munkaközösségek elhelyezése, infrastruk­túrája is méltatlan volt az ügyvédi tevé­kenységhez. Ekkor még az 1-es ÜMK-ban dolgoztam, úgyhogy minden szinten szembesültem ezzel. Amikor megválasztottak, javasoltam, hogy a pénzt minél előbb jó célra költsük el, és a tartalékból lássunk hozzá új irodák építéséhez vagy vásárlásához. Ez a folyamat szerencsére elindult, és végre az ügyvédséghez méltó körülményeket tudtunk teremteni megyeszerte. Amikor 2004-ben először megválasztottak a megyei testület elnökének, egy szolgáltató kamarát szerettem volna megvalósítani. Ez a korábbi elképzeléseimre épült, azaz az érdekvédelem mellett olyan külön szolgáltatásokat akartunk bevezetni a tagságnak, s olyan programokat akartunk indítani, melyek hétköznapi szinten segítik a munkájukat. Például támogatjuk rászoruló kollégáinkat az online-ügyintézésben, a TakarNet használatában, de ilyen volt a régi kamarai helyiség cseréje, és a kamarát beköltöztettük a városközpontba, egy tágas irodaegyüttesbe, modern körülmények közé. Mindez viszont többletkiadást feltételezett a tagságtól. Ezért amikor megválasztottak, az összes, a megyéhez tartozó nagyobb településre elmentem, felvázoltam a tervemet, és megkérdeztem: minderre hajlandók-e havi ezer forinttal több kamarai díjat fizetni. Mindannyian elfogadták az ajánlatot, sőt olyan is akadt, aki havi kétezer forintos emelést ajánlott. Ami pedig az ügyvédi letéteket illeti, nálunk is volt sajnos egy ilyen ügy, de az már több mint egy évtizede történt. Azóta nem fordult elő ilyesmi, szerencsére nem jellemző ez a magatartás, az említett anyagi nehézségek ellenére sem. Azt kell mondanom, fegyelmezett, hivatástisztelő kollégák dolgoznak Tolna megyében.

Jövőre újra megméretteti magát elnökként?

Még nem tudom, szeretnék-e negyedszerre is elnök lenni. Egyfelől 68 éves vagyok, másfelől ilyenkor már adódik a kérdés: biztos van nálam jobb, alkalmasabb jelölt a fiatalabb kollégák közt. De valójában ezen nincs is időm gondolkodni, mert komoly napi küzdelmeink vannak a jelenben. Ahogy említettem, hozzánk tavaly gyűrűzött be a válság hatása, a költségek jelentősen megnőttek, a munkánk iránti kereslet pedig visszaesett. Mivel ilyen helyzetben a tagdíjemelés szóba sem jöhet, egyelőre fel kell függesztenünk a szolgáltató kamarai tevékenység szélesítését. Az eddigi színvonal fenntartása érdekében viszont a tisztségviselők lemondtak tiszteletdíjuk egy részéről.

Már a beszélgetésünk kezdetén szóba kerültek a fiai. De vannak-e unokái, akik netán követik a nagyapát az ügyvédi pályán?

Nos, én elváltam, a fiúk viszont nehezen szánják rá magukat a nősülésre. Bár az utóbbi években igencsak kitolódott a családalapítás ideje, de azt hiszem, hogy ennek már itt lenne az ideje. Talán úgy alakul, mint a mesebeli fivéreknél, hiszen az is mesebeli, hogy hét-hét év van közöttük. Legidősebb gyermekem kezdte el a sort, házasságából született az unokám, aki részben már a követőm lesz, most vették fel a pécsi Széchenyi István Gimnáziumba. Hogy jogász lesz-e vagy valami más, azt még nem tudjuk. Sajnos a távolság megnehezíti a vele és a fiaimmal való gyakori együttléteket, de azért igyekszünk minél több közös programot szervezni. A fiaimra és unokámra nagyon büszke vagyok, mindig nagy szeretettel gondolok rájuk, és azt kívánom mindenkinek, hogy hasonló mentalitású és érzelmű gyerekeik legyenek.

Bár Ön némi szkepszissel említette a korát, az egyáltalán nem látszik Önön. Szerintem ilyen aktív közélet és ügyvédség mellett nem is lesz ideje megöregedni. A remek szellemi és fizikai adottságait minek köszönheti, mivel edzi magát a szabadidejében?

Elsősorban könyvekkel, imádok olvasni, és az utóbbi időben rászoktam az interneten történő böngészésre. Fiatalkorom óta a víz és a hajózás szerelmese vagyok, ezért is van egy nyaralóm a Balatonon, húsz méterre a vízparttól, ahol sok időt töltök. A víz látványa és hangja megnyugtat. Vitorlásra és mindenféle motoros hajóra is van képesí­tésem, folyamira és tengerire egyaránt. Jóllehet, annak idején külön kellett vizsgázni benzines és dízelmotorosra, s én csak az előbbire szereztem jogosítványt, azóta ez a különbségtétel megszűnt. Így elvileg mindent vezethetnék, de, mondjuk, egy dunai uszályra azért nem vállalkoznék. Régebben saját vitorlásom is volt, manapság a barátommal szállok vízre, egyiküknek van egy szép kétárbocosa, ő szokott meghívni nyaranta balatoni hajózásra. Rengeteg kalandban volt már részem az elmúlt évtizedekben. Az angliai labda­rúgó-világbajnokság idején a magyar–brazil meccset szerettük volna megnézni Siófokon, mert volt ott egy ismerősünk, aki rendelkezett televízióval. Így nekiindultunk az északi partról. Viharjelzés volt érvényben, rendesen háborgott a magyar tenger. Rakétát is fellőttek miattunk, de hiába. Siófokra szó szerint viharvert állapotban, átfagyva érkeztünk meg. Egy ötvenfős csapat várt ránk, mely pálinkával melengetett át minket, és persze a rendőrök is ott voltak már a „fogadóbizottságban”. Bekísértek minket, de nagyon rendesek voltak. Megnézhettük náluk a meccset, s nemcsak Angliában győztek a magyarok, hanem mi is Siófokon, ugyanis a meccs után szabálysértési eljárás lefolytatása nélkül elengedtek bennünket. Az eset kapcsán azonban megtanultam, hogy a viharra figyelmeztető jelzések nem véletlenek, azokat be kell tartani, és be is tartom őket. Ma is sokat úszom, de a régi május elsejei „kötelező” első Balatonba merülés már elmarad.

Ügyvédi munkásságát több díjjal is elismerték, miközben több társadalmi feladatot is elvállalt az elmúlt évtizedekben, sőt több civil szervezetet is támogat. Mesélne ezekről?

Az adományozást kezeljük diszkréten. A rászorultakon, elesetteken való segítés a lélekből fakad, magától értetődőnek tartom, hogy – lehetőségeimhez mérten – gyermekeket, orvosi alapítványokat vagy épp állatmenhelyeket támogassak. Ami az elismeréseket illeti, korábban megkaptam a Magyar Jogászegylet emlékérmét, s nagy büszkeséget jelentett a Magyar Ügyvédi Kamara Kiváló ügyvéd-díja, amit 2010-ben adományoztak nekem. Ami pedig a társadalmi szerepvállalásaimat illeti, emlékezetes marad a rendszerváltás idején betöltött funkcióm: nyolc évig voltam a megyei választási bizottság titkára. Nem is kisebb feladattal kezdtünk, mint az SZDSZ négyigenes népszavazása. Bizton állíthatom, jó szakmai munkát végeztünk, hiszen ez idő alatt számos határozatot hoztunk, melyek közül mindössze egyet változtatott meg a bíróság. Ezek egyébként gyakran maratoni üléseken születtek, mire egyezségre jutottunk.

Mint a pápaválasztásnál…

Valahogy úgy. Bementünk reggel és a választás lebonyolítása és adminisztrálása után másnap este jöttünk ki, holtfáradtan. Szakosztályelnöke voltam a 70-es évek végén, több éven keresztül a Tolnai Asztalitenisz Clubnak. Ez a csapat a Magyar Bajnokságban akkoriban többször ért el II. helyezést, és négy alkalommal szerezte meg a Bajnokcsapatok Európa Kupájában az ezüstérmet. Ez volt a híres 4B-s csapat, hiszen mindegyik játékos – Bolvári-testvérek, Bátorffy Csilla és Balogh Ica – neve is B betűvel kezdődött. Különös módon szűnt meg az elnöki tisztségem, amely egyébként a szakosztály tagjai által megválasztott tisztség volt. Egyik nap be akartam menni a még általam összehívott szakosztályi ülésére, azonban nem engedtek be, mert egy helyi korifeus úgy döntött, hogy egy személyben levált egy választott tisztségviselőt, azaz ­engem. Érdekes világ volt ez, de nem láttam értelmét annak, hogy a hatalom ura ellen fellépjek, mert a győzelem kilátástalan volt. Végül van még egy kedves emlékem, az IFOR- és a KFOR-csapatok taszári jelenléte. Velük is jó kapcsolatot ápoltunk. Többször volt szerencsém a táborban járni, ami egy külön élmény volt. A táboron belül is ellenőrzőpontok voltak, melyeken csak megfelelő igazolvánnyal lehetett átjutni. Stadionnyi étkezősátorban ettek a katonák és a tisztek egyaránt. A tiszteknek nem volt külön étterme. Egy őrnagy, aki New York-i ügyvéd volt, katonai ösztöndíjjal végezte el a jogi egyetemet, és ezt kellett leszolgálnia Taszáron. Érdekes emberek voltak, érdekes szokásokkal, amit kelet-­európaiként, magyarként nehéz felfogni. Naponta legalább húszféle, válogatott ételekből álló menüsor közül csemegézhettek a katonák, tényleg jobbnál jobb falatokból, hozzá friss gyümölcslevekből, üdítőkből. De sokan ebéd után mégsem az ebédlőben felállított és ingyenes kiszolgálást biztosító automatákból fogyasztottak, hanem átmentek a másik sátorba, és a büfében vásároltak pénzért. Az egyik alkalommal eredeti „olasz” pizzával vendégeltek meg, mely egy New York-i olasz pizzériában készült, repülővel hozták Taszárra, és ott sütötték készre. A belső üzletek egyikében egy alkalommal megláttam egy IFOR-os pólót, ami nagyon megtetszett, de ott csak katonák vásárolhattak, én civilként nem vehettem semmit. Egy afro-amerikai őrnagy meghallotta, hogy szeretnék ilyen pólót venni, megkérdezte a címemet, és hetekkel később postán küldött részemre néhány darabot, amit a saját pénzén vásárolt. Nekem ez volt az egyik hétköznapi üzenete a Függetlenségi Nyilatkozatnak.

A cikk az Ügyvédvilág 2013 júniusi számában olvasható.

---