Csalás mint tévedésbe ejtés

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

A csalás büntetőjogi tényállása polgári jogi szempontból tévedésbe ejtésnek felel meg, az így létrejött kölcsönszerződés nem „büntetőjogszabályba ütközik” – nem semmis –, hanem megtámadható. Ha a csalás miatt sérelmet szenvedett fél a kölcsönszerződést nem támadta meg, azt érvényesnek kell tekinteni, és a másik fél a szerződés megszegése miatt tartozik felelősséggel.

Az alábbiakban ismertetendő eset tényállása szerint az alperesek 2002. augusztus 29-ét megelőzően megegyeztek, hogy hamis bankgaranciát szereznek be, amellyel másokat – haszonszerzés végett – tévedésbe ejtenek. Megállapodtak abban is, hogy az elsőrendű alperes fogja az ügyfeleket „felhajtani”, míg a másodrendű alperes – a horvát P. Bank alkalmazottjának kiadva magát – a bankgaranciát fogja biztosítani.

A csalás és a tévedésbe ejtés esete

Ennek megfelelően 2002. augusztus 23-án üzleti megbeszélésre került sor, melyen részt vett a W. GmbH és a J. Kft. képviselője, továbbá az elsőrendű. alperes, B. K. ügyvéd, valamint a másodrendű alperes, a P. Bank képviselőjének kiadva magát. A találkozóra azért került sor, mert a W. GmbH és a J. Kft. ablakgyártó üzemet akartak Magyarországon létesíteni, amelyhez a hitelt a németországi B. Bank biztosította volna, a kölcsön előfeltétele azonban egy tízmillió amerikai (USA-) dollárról szóló bankgarancia volt. A jelenlévőket arról tájékoztatták: ahhoz, hogy a bankgaranciát a horvát bank kiállítsa, 60 ezer eurónyi önerőre van szükség. Ennek rendelkezésre bocsátását vállalta a felperes, és az ennek megfelelő 15 millió forintot – a vállalkozásba való befektetési céllal – 2002. augusztus 29-én átadta B. K ügyvédnek, aki azt továbbadta az elsőrendű. alperesnek. Utóbbi a pénzt továbbadta B. A.-nak, aki abból 10 millió 311 ezer forintot 2002. augusztus 30-án átadott a másodrendű. alperesnek a P. Bank Zagreb 10 millió dollárról szóló – rendelkezésre bocsátott – bankgaranciájának ellenértékeként.

A felperes és az elsőrendű alperes 2003. október 22-én megállapodtak, melyben az utóbbi vállalta, hogy legkésőbb 2003. december 20-áig – a 15 millió forint ellentételezéseként – a felperesnek 17 millió forintot megfizet, valamint további 17 millió forint „hasznot”, ha a célzott üzlet lebonyolításához szükséges bankhitel legkésőbb 2004. március 31-éig folyósítják.

Csakhogy a finanszírozó bank megállapította, hogy a másodrendű alperes által kiadott bankgarancia hamis, így a kölcsönt nem folyósította. Ezzel párhuzamosan pedig a felperesnek nem fizették vissza az egyébként általa rendelkezésre bocsátott összeget.

Az Sz. Városi Bíróság jogerős ítéletével az első- és másodrendű alpereseket bűnösnek mondta ki társtettességben elkövetett csalás bűntettében és magánokirat-hamisítás vétségében. Megállapította, hogy az alperesek jogtalan haszonszerzés végett tévedésbe ejtették a felperest, mellyel neki 15 millió forintos, összegszerű kárt okoztak. A felperes polgári jogi igényének érvényesítését egyéb törvényes útra utasította.

A felperes keresetében 15 millió forint és annak 2002. augusztus 29-étől a kifizetésig járó törvényes mértékű késedelmi kamatának egyetemleges megfizetésére kérte kötelezni az első- és másodrendű alpereseket az Sz. Városi Bíróság jogerős ítéletében foglaltakra hivatkozással. Utalt a Polgári Törvénykönyv (Ptk.) 339. paragrafusának (1) bekezdésére, a 340. paragrafusának (1) bekezdése, továbbá a 355. paragrafusának (1), (2) és (4) bekezdéseiben foglaltakra.

Az alperesek a kereset elutasítását kérték. Utaltak arra, hogy a Polgári Perrendtartás (Pp.) 4. paragrafusának (1) bekezdése alapján az eljáró polgári bíróságot a más hatóság előtt megállapított tényállás nem köti, és a felperes kötelezettsége annak bizonyítása, hogy a kereseti kérelemben igényelt kárt okozták, továbbá, hogy a felperes kárenyhítési kötelezettségének eleget tett.

Az elsőfokú bíróság ítélete

Az elsőfokú bíróság ítéletével kötelezte az elsőrendű alperest 15 millió forint és ennek 2002. augusztus 29. napjától a kifizetésig járó törvényes mértékű késedelmi kamatai megfizetésére. A tőkeösszegből 10 millió 311 ezer forint és annak kamatai megfizetésére az alpereseket egyetemlegesen kötelezte. Ezt meghaladóan a keresetet elutasította.

A kereset érdemi vizsgálata körében utalt arra: az alperesek által hivatkozott Pp. 4. paragrafus (1) bekezdésében foglalt kötöttség – melyet nem lehet kiterjesztően értelmezni – azt jelenti, hogy az eljáró polgári bíróság nem vitathatja a büntető eljárásban a vádlott terhére rótt bűncselekményt és az ezt megalapozó tényeket. A büntető bíróság ítéletének azonban egyéb vonatkozásban nincs hatálya a polgári perre, ezért a polgári jogi kárfelelősség feltételeinek, ezen belül az okozati összefüggésnek a fennállását a polgári bíróságnak önállóan kell elbírálnia. A bíróság álláspontja azonban az volt: eltérő tényállás megállapítása esetén a bűncselekmény elkövetésének tényét, illetőleg a minősítést befolyásolná, így a büntető ítélet tényállását elfogadta ítélkezése alapjául. A felperes 15 millió forintot bocsátott az elsőrendű alperes rendelkezésére, aki abból 10 millió 311 ezer forintot – B. A. közreműködésével – a másodrendű alperesnek adott át. E tények alapján döntött a marasztalási összegekről és – részben – azok egyetemlegességéről. Ezt meghaladóan a keresetet azért utasította el, mert a felperes nem tudta kétséget kizáróan bizonyítani, hogy a másodrendű. alperesnek a büntetőeljárás során bizonyítottan átadott 10 millió 311 ezer forinton felüli összeget is átadták.

Az ítélet ellen a másodrendű alperes fellebbezett, melyben annak részbeni megváltoztatását és a vele szemben előterjesztett kereset elutasítását kérte. Kifogásolta, hogy az elsőfokú bíróság nem vette figyelembe a felperes büntetőeljárás során tett joglemondó nyilatkozatát. Kiemelte: vele szemben a felperes polgári jogi igényt a büntetőeljárásban nem érvényesített, vallomásaiból az derül ki, hogy a 15 millió forintot nem az alperesektől, hanem B. K. ügyvédtől követelte. Hangsúlyozta, hogy a büntető ítélet tényállása a polgári jogi felelősség megállapítására nem alkalmas, mert jogellenes magatartást a felperessel szemben nem tanúsított, a csalás bűncselekményének elkövetése pedig nincs okozati összefüggésben a felperest ért kárral. A rendelkezésre álló okirati bizonyítékok azt igazolják, hogy B. K. ügyvéd – megszegve a letétkezelés szabályait – a letevő engedélye nélkül a letéti pénzt harmadik személynek adta ki, a kár e jogellenes magatartásával áll okozati összefüggésben. A polgári jogi felelősség megállapításához a felperesnek bizonyítania kellett volna a másodrendű alperes jogellenes, károkozó magatartását, az okozati összefüggést, továbbá az okozott kár mértékét.

A Szegedi Ítélőtábla megállapításai

A Szegedi Ítélőtábla szerint az elsőfokú bíróság érdemben helyesen állapította meg a tényállást, és az alkalmazandó jogszabályokat megfelelően ismertette. Jogi indokolásával azonban az ítélőtábla csak részben értett egyet.

Kétségtelen, hogy a büntetőeljárásban polgári jogi igényt a másodrendű alperessel szemben a felperes kifejezetten nem érvényesített, feljelentésében azonban már az a cél szerepelt, hogy pénzét „visszakapja”. Miután a másodrendű alperest nem ismerte, a bűnösségét jogerősen megállapító ítélettel került abba a helyzetbe, hogy felismerje közrehatását kárának bekövetkeztében. A felperes jelen perben helyesen érvényesítette igényét a másodrendű alperessel szemben, akinek károkozásbeli szerepét, közreható magatartását a büntető ítélet tényállása és a bűnösség megállapítása rögzíti.

Helytálló az a másodrendű alperesi hivatkozás, miszerint a polgári bíróságot a büntető ügyben meghozott jogerős ítélet csak annyiban köti, hogy a bűnösség kérdésében attól nem térhet el, vagyis nem állapíthatja meg, hogy az elítélt a terhére rótt bűncselekményt nem követte el [Pp. 4. § (2) bek.]. Ez a kötöttség azonban nem terjed ki a büntető ítéletben megállapított tényállásra, az a polgári bíróságot nem köti, így nincs akadálya annak, hogy a per során felmerült valamennyi bizonyíték figyelembevételével a büntető bíróságétól eltérő tényállást állapítson meg.

A peradatok alapján megállapítható, hogy a felperes és az elsőrendű alperes között kölcsönszerződés jött létre. Önmagában az a körülmény, hogy a szerződés kötelezettje – az elsőrendű alperes – már annak megkötésekor eleve nem akarta megfizetni a tartozását, arra megtévesztéssel vette rá a felperest, büntetőjogi szempontból megvalósíthatja a csalás tényállását (a hozzá tartozó káreredménnyel), ám polgári jogi szempontból ugyanez a körülmény a szerződés semmisségét nem eredményezi. E magatartást a polgári jog önállóan szabályozza és ahhoz saját jogkövetkezményt fűz. A csalás törvényi tényállása polgári jogi szempontból tévedésbe ejtésnek felel meg, tehát az így létrejött szerződés nem „büntetőjogszabályba ütközik”, hanem a Ptk. 210. paragrafusának (4) bekezdése folytán megtámadható.

Az ÚJ Jogtár bemutatja: Ügyvédreggeli 2014.         Készüljünk együtt a Ptk. jelentős változásaira!
2014. 09. 12.:  Újdonságok a polgári perjog területén – Dr. Sántha Ágnes 2014. 10. 03.:  Vállalkozási szerződések – Dr. Barta Judit 2014. 11. 07.:   Vezető tisztségviselők felelőssége az új Ptk.-ban – Dr. Gárdos Péter 2014. 12. 05.:   Adásvételi szerződések – Dr. Kisfaludi András Helyszín: Hilton Budapest Westend, 1062 Budapest Váci út 1-3.

A büntetőjogilag bűncselekményként értékelt magatartás a kontraktus szempontjából annak megtámadására ad lehetőséget; a határidőben eredményesen megtámadott szerződés válik – a megkötésének időpontjától kezdődő hatállyal – érvénytelenné [Ptk. 235. § (1) bek., 236. § (1)-(2) bek.]. Az eredményes megtámadás folytán az érvénytelenség jogkövetkezményét kell alkalmazni; a „bűncselekménnyel okozott kár” önálló deliktuális tényállását a Ptk. nem ismeri. Miután a felperes a perbeli szerződést nem támadta meg, azt érvényesnek kell tekinteni, és a szerződésszegés jogkövetkezményeit alkalmazni. Ez tartalmilag – az előterjesztett kereset folytán – azt jelenti, hogy az elsőrendű alperes a köztük létrejött szerződés megszegése miatt tartozik felelősséggel – visszafizetési kötelezettséggel – a felperes felé.

Utóbbi és a másodrendű alperes között – a felek által sem vitatottan – kontraktuális jogviszony nem állt fenn, így a másodrendű alperes vonatkozásában vizsgálni kell a deliktuális kárfelelősség fennállását. Az alperesek 2002. augusztus 29-ikét megelőzően abban állapodtak meg, hogy bizonyos összegért hamis bankgaranciát fognak beszerezni, és ezzel – jogtalan haszonszerzési célzattal – másokat tévedésbe ejtenek. Az első- és másodrendű alperesek egymással akarategységben jártak el, ez vezetett a felperes károsultságához. Az, hogy a másodrendű alperes ténylegesen nem találkozott a felperessel, tőle közvetlenül pénzösszeget nem vett át, és így magatartása és a felperest ért kár bekövetkezése között csak közvetett oksági kapcsolat mutatható ki, a másodrendű alperest a kártérítési felelősség alól nem mentesíti. Kettejük magatartása egységes időbeli és cselekvési folyamat részeként vezetett oda, hogy a felperest – a visszaigényelt – kár érte, így megvalósultak a Ptk. 344. § (1) bekezdése szerinti, egyetemleges marasztaláshoz szükséges feltételek.

A kifejtettekre figyelemmel a Szegedi Ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletének nem fellebbezett részét nem érintve, megfellebbezett rendelkezéseit a Pp. 253. paragrafusának (2) bekezdése alapján – részben eltérő indokolással – helybenhagyta.

Az ismertetett döntés (Szegedi Ítélőtábla Pf. I. 20 468/2013.) a Bírósági Döntések Tára folyóirat 2014/7-8. számában 120. szám alatt jelent meg.

---