Egy karénekes a Kúrián – II. rész

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

„Bevallom, nagyon szeretek élni. Egyszerű tétel ez: egy keserű élmény miatt már egészen fiatalon megtanultam, az élet nem azért van, hogy elszúrjuk” – ad számot világos szemléletéről az idén februárban a Kúria Büntető Kollégiumának élére kinevezett Székely Ákos.

Voltak olyan tanárai az ELTE-n, akikre szívesen emlékszik vissza?

Ó, hogyne! Megint csak nem szeretnék senkit megsérteni, aki a sorból kimarad, hiszen lényegében minden professzorom, tanárom szenzációs volt; de ha ki kell emelnem közülük néhányat, akkor ilyen volt a polgári jogi tanárom, Sárándy Imre, akinek az oktatói nagysága, szellemisége máig meghatározó. Az ő előadásainak a hatására döntöttem el, hogy civilisztikai bíró leszek.

Úgy tűnik, ez az elhatározása is megbicsaklott, hiszen végül büntetőbíró lett.

Ez is egy különös történet. Amikor második „állomáshelyemre”, a Budai Központi Kerületi Bíróságra érkeztem beosztott bírónak, ellentétben az előzetes hírekkel – jelesül, hogy öröklési pereket tárgyaló bíró lehetek –, azzal fogadtak, hogy legalább egy évig legyek büntető ügyszakos, utána majd megkérdezik, hogy szeretnék-e a polgári ügyszakba átmenni. Hamar szembesültem azzal, hogy ennek prózai oka volt, férfiként főleg erőszakos nemi bűncselekmények miatt folyó ügyeket kellett tárgyalnom. Nem volt éppen örömteli, de talán hiábavaló sem, hogy mindjárt a pályám elején találkoztam ennyi szörnyűséggel a tárgyalóteremben. Azt persze nem kérdezték meg tőlem, hogy szeretnék-e még polgári bíró lenni, de addigra már úgyis büntetős vált belőlem. Talán azért is, mert a másik meghatározó professzorom Békés Imre volt. Ő nem csupán büntetőjogra tanított az egyetemi évek alatt, hanem utóbb – amikor visszatért az Emberi Jogok Európai Bíróságáról –, ügyvédként megosztotta velünk az akkor még meglehetősen távolinak tűnő nemzetközi tapasztalatokat. És akit még név szerint meg kell említenem: Péteri Zoltán, aki a jogelméleti szemináriumvezetőm volt. Amikor Max Weber neve a ’70-es években kisbetűs hivatkozás volt, lehetett csupán a tankönyvi lap alján, akkor ő órákat mesélt nekünk Weberről. Elmondhatatlan élmény és tudásbázis volt ez.

A jogi diplomáját végül 1981-ben szerezte meg. Innen hogyan indult a bírói pályája?

Fogalmazóként 1981. május 16-án kaptam kinevezést az Esztergomi Járásbíróságra, ahol 1983–1984-ben még állami közjegyzőként is tevékenykedtem. Esztergom maga volt a csoda, egy vidéki kisbíróság akkoriban végtelenül hrabali-jiří menzeli világ volt, kedvesen mulatságos, és nagyon szerethető. A munkaidő ugyan tizenhárom és félórás volt – távolsági „sárgabusszal” ingáztam naponta Budapest és Esztergom között –, mégis nagyon boldog időszaka volt az életemnek. Közjegyző úgy lettem, hogy az elődöm elment ügyvédnek, a hagyatéki ügyek azonban nem várhattak; így én lettem ebben az ősi városban az egyik „hiteles hely”. A Budai Központi Kerületi Bíróságra 1985. január 1-jével kaptam meg a bírói kinevezésemet, ahol – miután mindjárt „derékba tört” a polgári ügyszakos pályafutásom – rövid megszakítással elsőfokú büntetőbíró voltam. Az ítélkező munka mellett 1991–1992-ben – megbízottként – elláttam a bíróság büntető-elnökhelyettesi feladatait is. Ez volt az első vezetői megbízatásom. A rövid megszakítást egyébként az jelentette, hogy 1988-ban háromnegyed évre a Fővárosi Bíróság Polgári Kollégiumának szabadalmi és védjegytanácsába osztottak be. Ezt a rövid, de igen tanulságos és visszatekintve is kellemes kitérőt a műegyetemi tanulmányaim indokolták. Itt még utoljára belekóstolhattam a polgári ügyszakba, kapcsolatba kerülve a márkavédelem, a bitorlás és a szerzői jog kérdéseivel. A Fővárosi Bíróság Büntető Kollégiuma egyik tanácsának 1992. szeptember 1-jével lettem kinevezett tagja, majd 1995 májusától megbízott, sikeres pályázat után pedig 1996. július 1-jétől kinevezett tanácselnöke. Hagyományosan e másodfokú tanács bírálta felül a már jelzett, a szellemi alkotásokkal kapcsolatos ügyekben hozott határozatokat, a vám- és devizaügyekben hozott első fokú döntéseket; eljártunk a gazdasági fejezet bűncselekményei, a közbizalom, valamint – a hatásköri szabályok megváltozásáig – a hivatali, a közélet tisztasága elleni cselekmények tárgyában.

Kluwer International Nemzetközi jogi e-könyvek   Egy kattintásra Öntől!   Rendelje meg most és 5 percen belül már olvashatja! »

Ezután már egy igazi kihívás következett, hiszen feljebb lépett és táblabíró lett. Hajtotta egyfajta karriervágy?

Én kivétel nélkül mindenhol jól éreztem magam. Legjobban talán tárgyalni szerettem, ez a lételememmé vált az évek során; de persze az első, 1992-ig tartó rövid vezetői feladatkörömben sem értek sikertelenséget jelentő élmények. Amikor a Fővárosi Bíróságra kerültem másodfokú bírónak, már az is nagy kihívás volt. Tizenhét évet töltöttem ott, remek kollégákkal körülvéve és izgalmas referádával. Ugyanakkor, amikor pályázni lehetett a Fővárosi Ítélőtáblára, úgy gondoltam, ideje újból megmérettetni magam: új kihívás, új emberek, új ügyek. Így hát 2009. január 1-jével megkaptam a kinevezésemet a Fővárosi Ítélőtábla Büntető Kollégiumába, ahol egymás után két tanács bírájaként is tevékenykedtem. Utóbbi referádájában kiemelt szerepet játszottak a kábítószerrel összefüggő bűncselekmények, de itt nyílt lehetőségem az élet elleni, valamint az első fokon megyei-törvényszéki hatáskörbe tartozó más súlyos megítélésű ügyekben eljárni. Azt azért tudni kell, hogy ez az ország közepe, a budapesti táblán pedig hihetetlen súlyú és számú ügy fut évente. Tényleg megtisztelő egy ilyen intézményben ítélkezni.

Akkor hogyan került kapcsolatba a legfőbb bírói intézménnyel, különösen, hogy itt már alig van ítélkezési feladata. Nem hiányzik?

A Kúria elnökének indítványára az Országos Bírósági Hivatal elnöke helyezett át a Kúriára 2012. szeptember 1-jével, ahol a Büntető Kollégium III. számú – Márki Zoltán által vezetett – tanácsába osztottak be. Amint a beszélgetés elején már elhangzott, a Kúria rendes és rendkívüli jogorvoslatokban jár el, így ez a váltás sem jelentett búcsút a pulpitusnak.

Kollégiumvezetőnek viszont mégiscsak önnek kellett pályáznia. Gondolom, azzal is számolt, hogy megbízatása esetén, a jelenlegi nyugdíjszabályok mellett, kitöltheti a hatéves mandátumát. Az elnök, esetleg a kollégái ösztönözték ez irányú ambícióit?

A pályázatot kiírták, és amikor az ember előrenéz, átgondolja a jövőt, akkor sok mindent értékel, mérlegel, így adott esetben a környezete véleményét is kikéri. Ami valójában ösztökélt, az az volt, hogy korábban részt vehettem a Kúria középtávú intézményi stratégiájának a kidolgozásában. Ebben a munkacsoportban szembesültem azzal, hogy a Büntető Kollégium már hosszú évek óta úgy működik, ahogyan azt a stratégia jövőbeni követelményként általánosságban megfogalmazta. Amikor beadtam a pályázatomat, nem láttam szükségét valamiféle új, soha nem volt dolog kitalálásának. Az emberi tényezőkre próbáltam hangsúlyt helyezni, hogy egy kollegiális hangulatban hasznos tagja lehessek a közösségnek, folytathassuk az eddigi sikeres munkát.

Fotó: Kőrösi Tamás

Már érintette az oktatói tevékenységét, ami igen sokrétű. Ennyire szereti?

Mivel mindkét testvérem pedagógus, a genetikai „terheltségen” túl akadnak családon belüli ösztönzőim is. Komolyra fordítva a szót, tényleg nagyon szeretek tanítani. A kezdetektől, 1985 óta folyamatosan részt veszek a fogalmazó-, titkár- és bíróképzésben. Emlékszem, annak idején Pilisszentkereszten folytak az egyhetes, bentlakásos oktatások, én amolyan szárazdajka voltam. Ma már sokan törvényszéki bírák az akkori „diákjaim” közül. Az Országos Igazságszolgáltatási Tanács Oktatási Tanácsának 1999-től tagja voltam; és megtisztelő, hogy a Magyar Igazságügyi Akadémiától mai napig gyakran kapok felkérést előadás tartására. Emellett részt veszek a végrehajtói szakvizsgáztatásban és bár nem kifejezett oktatói hatáskör, de szolgálati bíró is vagyok és kineveztek a Kúria mellett működő Közjegyzői Fegyelmi Bíróságra is. Mivel fontos a nyilvánossággal való kapcsolattartás, 2005-ben egy, az OITH sajtófőnöke által szervezett egyhetes sajtószóvivői képzést, 2006-ban pedig – ugyancsak az OITH szervezésében – egy 60 órás oktatói képzést, ha tetszik, a „képzők képzését” végeztem el. Többször nyílt lehetőségem külső felkérésre is előadást tartani: emlékezetes számomra a 2007-ben a Budapesti Ügyvédi Kamarában az ügyvédeket érintő bűncselekmények témakörében tartott előadás, de meghívást kaptam a Nemzetbiztonsági Hivatal vezetői továbbképzésére a külső engedélyhez kötött titkos információgyűjtés kérdéseiről való előadás megtartására is, valamint a Nemzeti Adó- és Vámhivatal Bűnügyi Főigazgatóságára a Hamisítás Elleni Tanács (HENT) szervezésében a szellemi tulajdonjogokat sértő bűncselekményekkel összefüggésben. A Jogi Szakvizsga Bizottságnak 1997-től vagyok tagja; büntető anyagi-, eljárásjogi- és büntetésvégrehajtási-szabálysértési tárgyakban látok el cenzori feladatokat. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Deák Ferenc Intézetének megbízott óraadójaként – a másoddiplomás képzés keretében – 2007 óta veszek részt a jogi szakokleveles gazdasági, sport- és egészségügyi szakemberek, valamint orvosok képzésében, akiknek büntető anyagi- és eljárásjogot oktatok és vizsgáztatom is őket; esetenként pedig szakdolgozat-konzulensi feladatokra is kapok felkérést. Az Ügyvédvilág kiadójával is kapcsolatban állok, hiszen társszerzője voltam a CompLex Kiadó Kft. CD Jogtára kiadványának, a Büntető Törvénykönyv és a Büntetőeljárási Törvény Kommentárjának. Ezek könyv alakban is megjelentek a KJK–KERSZÖV Kiadónál, előbbi 2004-ben, utóbbi 2003-ban. A Büntetőjog nagy kézikönyve [meritum] című kiadvány 2007 végén készült el – ugyancsak a CompLexnél –, melynek szintén társszerzője lehettem, s e minőségben jegyzem a Novissima Kiadó jogiszakvizsga-kézikönyvek sorozatában 2011-ben megjelentetett Büntetőeljárás-jog I–II. című kézikönyvet is.

Említette, hogy akadt már jogász a felmenői között. Vajon az utódok közül is akad követője?

Nos, három gyermekem van, de a nagylányom férjén kívül egyikük sem a jogot választotta. Így viszont az már biztos, hogy a jogi „könyvtáramat” a vejem fogja örökölni. A nagylányom az édesapám álmát valósítja meg, hiszen orvos lett, jelenleg a patológián PhD-zik, később onkológus szeretne lenni. A fiam állatorvos, aki a pályáját egy többezres sertéstelepen kezdte. A barátaim fekete humorként szokták mondogatni: ő választott legjobban pályát, a nem sikerült eseteit megeheti; ha rosszul végzi a munkáját, annak legalább egy jó vacsora az „eredménye”. A fiatalkori történelmi érdeklődésem a kislányom révén válik valósággá, ő jelenleg az ELTE-BTK történelem-mesterszakos hallgatója, újkor-szakirányon. A tartalmas életemhez hozzátartozik a három unokám is, akik a legnagyobb boldogságot jelentik. Náluk egyébként a gyermekeimhez hasonló az ivararány: két lány, egy fiú.

Részletek és jelentkezés: 1. nap » Részletek és jelentkezés: 2. nap »

Ön, hivatása ellenére, vagy talán épp azért – a szó jó értelmében – egy bohém alkatú embernek tűnik, szeret anekdotázni, vicces történeteket mesélni. Azt is említette, hogy diákkorában, sőt utána még jó ideig csellózott. Netán mára is maradt még valami a zeneszeretetből?

A zene családi tradíció: a nővérem Zeneakadémiát végzett, az öcsém pedig hosszú ideig énekelt a Honvéd énekkarban. Én hozzájuk képest amatőr zenekedvelő vagyok csupán, akinek viszont a legjobb koncert- és közönségszervezője van: a felesége. Ő tudja, mit szeretek, ehhez pedig megtervezi a helyszíneket és beszerzi a jegyeket. Főleg operarajongó vagyok, évtizedekig Wagner-függő voltam, így láttunk már Parsifal-előadást a Bayreuthi Ünnepi Játékokon, Tristant a milánói Scalában. A legnagyobb teljesítmény mégis a kislányomé, aki alig hatévesen – a lehető legnagyobb nyugalommal és műélvezettel – az ölemben ülte végig a teljes Ringet, ami nem kis teljesítmény, hiszen A Nibelung gyűrűje összességében csaknem tizenöt óra. Wagner mellett jó tíz éve Mahlerbe is beleszerettem, de a jelenlegi kedvenc Richard Strauss. Ezért külön élmény, hogy a zene világában 2014 az ő éve, így még a csapból is ő folyik az én legnagyobb örömömre.

Ezek szerint az aktív zenéléssel már felhagyott?

Ó, nem, nem! Idestova 43 éve énekelek a Mátyás templom énekkarában. Viccesen szólva ennyi idő alatt már többször elbirtokoltam a kórus kottáskofferjének cipelés-jogát, de ennél persze jóval többről van szó. Sokat szerepelünk a templom műsorán, rendezvényein, de „házon kívül” is. Többnyire Haydn, Mozart és Liszt egyházi műveit adjuk elő, utóbbit azért is kitüntetetten, mert a Koronázási miséjét a Mátyás templomban mutatták be. Tényleg egy alapvetően vidám, optimista, cselekvő ember vagyok. Bevallom, nagyon szeretek élni. Van egy mondás: Érezd jól magad! Én ezt módosítva szeretem használni: Érezzük jól egymást! Sőt, érezzenek jól engem! Ez egy egyszerű tétel: egy keserű – de végül pozitívan zárult – élmény miatt már egészen fiatalon megtanultam: az élet nem azért van, hogy „elszúrjuk”.

---