Évtizedes hallgatások

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Néhány közismert, közelmúltban napvilágra került ügy miatt a gyermekkori szexuális bántalmazás felkapott téma a sajtóban. A tanulságokról, a segítségnyújtás hatásos módszereiről tartottak teltházas kerekasztal-beszélgetést október elején a Beszélj róla! projekt alapítói. A Beszélj róla! internetes oldal május óta működik, amelyen a gyermekkorukban szexuális abúzust elszenvedett áldozatok mondhatják el történeteiket, s találhatnak sorstársakra. Gyakori, hogy ezren is belépnek naponta, de az oldalnak 8 ezres látogatottsága is volt már, tehát erős az igény arra, hogy ne legyen többé tabu a téma. A leírt történetek 90 százalékában ismerős, családtag az elkövető, minden negyedik esetben maga az apa, az áldozatok nagy többsége óvodás kislány.
A projekt egyik alapítójával és egy különleges könyv álneves szerzőjével beszélgettünk.

Milyen céllal szervezték a kerekasztal-beszélgetést?

A gyermekkori szexuális abúzus még mindig tabutéma Magyarországon. A média néha ugyan felkapja egy-egy botrány kapcsán, ám ezek csak szelepek, illetve kirakatügyek. ­Ráadásul amikor felszínre kerül a téma, elképesztő cikkeket, hozzászólásokat olvasni. ­Nagyon nagy a tudatlanság. A Sipos-ügy is azt mutatta, mennyire keveset tud a közvé­lemény az abúzusról. Sok helyen olvastam az interneten: „de hiszen ezek a fiatalok beleegyeztek!” Egy másik kérdés, amely rendszeresen előjött: „miért nem szóltak annyi éven át, miért vártak mostanáig?” Feladatunknak érezzük megértetni az emberekkel: egy kiskorú beleegyezése nem számít beleegyezésnek, hiszen nem is tudja, hogy mire mond igent, illetve el kell magyarázni azt is, hogy a szexuális bántalmazás áldozatai a legritkább esetben „árulkodnak” a trauma el­szenvedése után. Gyakran 10, 20 vagy akár 30 évnek kell eltelnie ahhoz, hogy el merjék mesélni, mi történt velük. Ezt látjuk a Beszélj róla! hon­lapon is: a történetüket beküldők átlagéletkora negyven év körüli, akik a szégyen­érzet és a félelem miatt hallgattak eddig.

Milyen visszajelzéseket kaptak a résztvevőktől?

A Beszélj róla! csapata nagyon büszke volt a rendezvényre, mert kiváló szakértőket sikerült megnyernünk az ügynek. A részt­vevők száma is azt igazolta, hogy nagy szükség volt már egy ilyen tanácskozásra. A közönség soraiban volt egy vidéki igazságügyi pszichológus szakértő, ő például elárulta, hogy 1985 óta dolgozik, és azóta várt erre a beszélgetésre. Hihetetlenül érdekes volt megtudni a különböző szakterületek képviselőitől, náluk hogyan jelentkezik ez a probléma, ki milyen nehézségekkel küzd. Monostoriné Vass Anikó, az ORFK bűnmegelőzési osztályának munkatársa például elmondta, milyen gondokkal küzd a rendőrség, s miért traumatizálódik óhatatlanul az áldozat a rendőrségi nyomozás során. Agárdi Tamás, igazságügyi pszichológus szakértő arról is beszélt, hogy bizonyíték híján miért nem lehet sok esetben elítélni az elkövetőt.

Melyek az Anoni Mara Társaság távlati tervei?

Szeretnénk minél jobban behozni a köztudatba, hogy a gyermekkori szexuális abúzus világszerte gyakori bűncselekmény, és sajnos Magyarország sem kivétel. Nagyon nagy a latencia, és az áldozatok – akárcsak az elkövetők – itt élnek a környezetünkben. Ren­geteg család érintett, és ez nem függ sem ­etnikai, sem társadalmi hovatartozástól. Meg kell érteni a szexuális abúzus lélektanát, azt, hogy az áldozatoknak mire van szük­ségük. Leginkább arra, hogy meghallgassák őket, hogy elmesélhessék, mi történt velük. A szemérmes félrenézés nem segít rajtuk. Az is jó lenne, ha mindenki megértené: az elkövetőknek nincs különös ismertetőjelük. Nem viselnek semmilyen stigmát, közöttünk élnek. Nem elég egy vádlottat „jól ismerni” ahhoz, hogy letegyük a nagyesküt: ő biztosan nem abuzált senkit.

A www.beszeljrola.hu honlapra folyamatosan érkeznek a történetek, a hozzászólások, egyre nagyobb tudásanyag gyűlik össze, amelyeknek feldolgozásával a szakemberek (pszichológusuk, szociológusok, jogászok) tisztábban láthatják a problémát. Ezért az oldal nekik is nagy segítség, valamint hasznos a gyermekükre odafigyelő szülőknek is: megismerhetik azokat a jeleket, amelyekre fel kell hogy kapják a fejüket. És természetesen a legnagyobb segítséget az áldozatoknak adja a honlap, ez jól látszik a hozzászólásokból is.

Miben tudnak segíteni az áldozatoknak?

Éppen azon dolgozunk, hogy kialakítsunk egy olyan pszichológusi kört, amelyben hozzá­értő, képzett szakemberek dolgoznak, akikhez bátran lehet fordulni. Szeretnénk azt is elérni, hogy olyanok is terápiához juthassanak, akik ezt anyagi okokból nem te­hetik meg.

Egy fővárosi gimnáziumban nyelvtanár, tapasztalatai szerint mennyire van jelen a szexuális abúzus témaként az iskolákban?

Semennyire. Pedig a statisztikákból tudjuk, hogy szinte minden osztályban van érintett gyermek, valószínűleg nem is egy. Ennek ellenére teljes hallgatás övezi a témát. Sokszor osztom meg a Facebookon a Beszélj róla! oldalt. Egyetlen kollégám sem jött oda hozzám, hogy mi ez, miért posztolgatom folyton. Meg kell érteni, miért ilyen tabu ez, miért félnek annyira a témától az emberek. „Én nem bírok ilyen történeteket olvasni” – halljuk gyakran. Nehéz szembenézni a ténnyel, felfoghatatlan, hogy gyermekeket szexuálisan bántalmaznak, pláne, ha a környezetünkben történik. De nem fordíthatjuk el a fejünket a kellemetlenségek miatt!

Mit gondol arról a javaslatról, hogy elévülhetetlenné tegyék a gyermekek el­leni szexuális abúzus bűntettét?

Ennek szerintem elvi jelentősége van. Minél több idő telik el az elkövetés és a vádemelés között, annál nehezebb bizonyítani, hogy az abúzus valóban megtörtént. Ezért nem gondolom, hogy sok ítélet születik évtizedekkel a bűntett után. Ugyanakkor sokat ­jelentene az áldozatoknak, ha a feljelentés elvi lehetőségét nem vennék el tőlük. Hogy senki ne intézhesse el az ügyet 20–25 év múltán annyival, hogy „ezt dobta a gép.” Az elévülhetetlenség számomra azt jelenti, hogy elismerik: a gyermekkori szexuális abúzus következményei nem évülnek el, hiszen maga a trauma is kihat a teljes életre. S ahogy a Beszélj róla! csapatához tartozó Hyross ­Virág ügyvéd is elmondta, egy ilyen törvénymódosításnak visszatartó ereje is lehet.

Hogyan tudják a kívülállók segíteni az önök munkáját?

Úgy, hogy hírét viszik a Beszélj róla! oldalnak. Nagyon fontos, hogy eljussunk az áldozatokhoz. Egyrészt azért, hogy tudják, nincsenek egyedül, van kihez fordulni, másrészt, hogy minél többen beleolvassanak a mindenki számára tanulságos történetekbe.

 

Megtörni a csendet
– Interjú a Bűn vagy bűnhődés című könyv szerzőjével

Másfél éve jelent meg a könyve, amely akaratlanul is lavinát indított el, ugyanis mára több ilyen ügytől hangos a közélet. Mekkora utat járt be azóta?

Hatalmasat. Amikor elkezdtem írni a könyvet, azt sem tudtam, hogy könyvet írok. Már a felénél tartottam, amikor rájöttem, hogy ez több annál, mint amit az ember a fiók­jába eltesz. Aztán az első olvasóim meg­erősítettek abban, hogy ezt ki kell adatni. A visszajelzések alapján tudom, hogy sokat jelent az áldozatoknak a könyv: magukra ismernek benne, és segít nekik megérteni, min mentek keresztül.

Sokan megkeresik?

Eleinte csak a Facebookon voltam elérhető, rengetegen írtak. Nagyon jó érzés volt olvasni, milyen sok embernek segítettem a könyvvel. Hiszek a szavak erejében. Azóta elindult a fórum a Beszélj róla! honlapon, ott szinte minden nap beszélgetek a sorstársakkal.

Hányan olvasták a Bűn vagy bűnhődést?

Pontos adatokat nem tudok, és azt hiszem, nem is ez a lényeg. Ez a könyv nem egy év alatt hozza az olvasókat. Akár évtizedek is kellhetnek, főként egy olyan társadalomban, ahol a gyermekkori szexuális abúzus ilyen mértékben tabutéma. Ezt persze nem rögtön értettem meg, kicsit el is keseredtem az első néhány hónap után, amikor az eladási számok nem igazolták a kiadó reményeit – ők bestsellert láttak a könyvben. Aztán az elkeseredésből erőt kovácsoltam: rájöttem, hogy rengeteg a tennivaló Magyarországon. Egy lelkes csapattal létrehoztuk a Beszélj róla! oldalt.

A könyvet egy lezárt terápia után írta. Azóta jár pszichológushoz?

A négy és fél év terápia még mindig ott mun­kál bennem. Azt hiszem, egy életre elég muníciót kaptam. Ez nem jelenti azt, hogy mindig nagyon jól vagyok, de megtanultam a problémáimat, a nehézségeimet kezelni, gyógyítani. A Beszélj róla! projekt és az, hogy azért harcolok, ami ennyire fontos nekem, önmagában is terápia. Örülök minden megkeresésnek, interjúnak, mert jó „beszélni róla”. Nem véletlenül adtuk ezt a címet. Az áldozatoknak elemi szükségük van rá, hogy beszélhessenek. Ez olyan trauma, ahol a sebet állandóan öblögetni, tisztítani kell. Ha nem tesszük, elfekélyesedik. És ahogy az elfertőződött sebet nem lehet bevarrni, úgy a szexuális abúzust sem lehet egyetlen legyintéssel elintézni, pláne nem elfelejteni. A terapeutám, Győrfi Anna szerencsére nem tűnt el az életemből: időnként levelezünk, találkozunk, sok tanácsot ad a honlappal kapcsolatban is. Nagyon büszke rám, pedig nélküle biztosan nem jutottam volna idáig.

Elég sokfelé olvashattunk a Bűn vagy bűnhődésről, elégedett a visszhanggal?

Igen, sokan mondták, hogy kevés könyvnek volt ekkora sajtója. Nagyon örültem, főleg, hogy szinte kizárólag kedvező kritikákat kaptam. Ami nagyon zavart: jó néhányan nem tudtak kibékülni azzal, hogy nem fedem fel, kit is takar.

Igen, a kíváncsiság… Miért döntött úgy, hogy álnéven publikál?

Több okból. Amikor megjelent a könyv, a gyer­mekeimet akartam védeni, ők akkor még semmiről sem tudtak. Azóta sokat léptem előre: a nagyobbik lányom szinte mindenről tud, a kicsi pedig részigazságokat. Nem akartam a szüleimet sem bántani. Idősek, nincs értelme támadásoknak kitenni őket. A közvélemény rendszerint fekete-fehéren látja a vi­lágot, bűnbakokat keres, felelősségre vonták volna őket, amit nem akartam, annak ellenére, hogy látom, sok hibát követtek el. Ők nem is tudnak a könyv megjelenéséről. De egyébként teljesen mindegy, hogy kicsoda Anoni Mara, bárkiből lehet áldozat. Végül, de nem utolsósorban nem akartam szembesülni az elkövetővel. Nem állok erre készen, lehet, soha nem is fogok, nem tudom, egyáltalán célom-e a szembesülés. Azt hiszem, nem.

Tervezi a könyv folytatását?

Nem tartom magam írónak, viszont rengeteg mondanivalóm van még a szexuális abúzusról, a terápiáról, a pszichológus–pá­ciens kapcsolatáról, úgyhogy nem kizárt, hogy írok még.

Mit lehetne tenni, hogy a közvélemény ne csak a nagy port kavaró ügyekre kapja fel a fejét?

Amikor kirobbant a Sipos-ügy, sok újságíró kereste meg a Beszélj róla! csapatát, hogy nyilatkozzanak róla. Kérték, hogy adjuk meg a pszichológusunk, Víg Sára elérhetőségét. Ezt nagyon rosszul éltem meg: olyan volt, mintha keresztüllépnének azon a sok név­telen áldozaton, akik a Beszélj róla! oldalára beküldték a történeteiket. Ők nem voltak érdekesek, pláne nem címlapra valók. Jó ­lenne, ha végre nemcsak példányszámban gondolkodnánk, hanem emberi sorsokban is. Azon dolgozunk, hogy elhiggyék végre: nagyon sok áldozat van. Ha megértik, hogy kritikus tömegről van szó, akkor talán magával a jelenséggel is foglalkoznak. Az Anoni Marák közöttünk élnek.

---