Látogatás a „börtönvárosban, avagy mindenki „Erzsi nénije”, aki a fél világot „örökbe fogadja” – 2. rész

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Beszélgetés Lados Józsefnével, aki Magyarország első büntetés-végrehajtási női nevelőtisztje volt férfikörleten, s aki a Kőbánya Közbiztonságáért Közalapítvány kuratóriumának tagjaként – többek között – börtönlátogatásokat szervez általános és középiskolás gyerekeknek.

Honnan jött az az ötlet, hogy általános iskolásoknak börtönlátogatásokat szervezzetek? Ez nem szokatlan?

Az ötlet 2014-ben a Kőbánya Közbiztonságáért Közalapítvány kuratóriumának a Budapesti Fegyház és Börtönbe kihelyezett ülésén született meg. Azon Széles Gábor dandártábornok úr – a Budapesti Fegyház és Börtön parancsnoka, aki egyéb végzettségei mellett pedagógiai diplomával is rendelkezik – tartott egy prezentációt a büntetés-végrehajtás működéséről. Hallgattam a prezentációt, és elgondolkodtam azon, hogy az ifjúság, azaz a tizennégy és tizennyolc év közöttiek szemét igenis ki kell nyitni. Az ugyanis úgy nem működik, ahogyan egyes felnőttek gondolják, nevezetesen, ahogy lesz, úgy lesz: bemegyek egy trafikba, kirabolom, aztán vagy megúszom, vagy nem: ennek egészen egyszerűen nem szabad így működnie. Egy tinédzser a következményeken persze nem tud elgondolkodni, de ha látja, hogy mi is az a börtön, hogy mi történik a fogvatartottakkal, de legfőképpen hogyan lehet oda hirtelen bekerülni, az már egy teljesen más szituáció. Szóltam tehát a parancsnok úrnak, hogy van egy olyan elképzelésem, hogy börtönlátogatást kellene szervezni általános iskolásoknak a Budapesti Fegyház és Börtönbe, és megkérdeztem, hogy kitől kell erre engedélyt kérni. Csak annyit mondott, hogy tőle. És azonnal intézkedett, hogy ennek a feladatnak – ami merőben új volt a Budapesti Fegyház és Börtön számára – a szabályrendszerét dolgozzák ki.

Hogyan választottad ki azokat az iskolákat, amelyek eddig részt tudtak venni, illetve a jövőben részt fognak venni ebben a programban? Hasra ütés alapján, vagy kinyitottad a telefonkönyvet, és megnézted, hogy Kőbányán hány általános iskola van?

Dehogy, ennél nekem sokkal könnyebb dolgom volt: miután több mint nyolc évig önkormányzati képviselőként dolgoztam az oktatási bizottságban, hivatalból ismertem minden iskolát, illetve személyesen ismertem minden iskolaigazgatót. Természetesen azóta igazgatók jönnek-mennek, de én „szájhagyomány útján terjedek” közöttük.

Hány iskola vett eddig részt, illetve fog részt venni a közeljövőben börtönlátogatáson?

2014-ben négy, 2015-ben három iskola vett részt a programban, 2016-ban pedig további öt iskolának volt/lesz lehetősége a programhoz csatlakozni. Eredetileg hat időpontot kaptam hat iskola részére, de időközben bejelentkezett a Kada Mihály Általános Iskola – ahová az unokám, Dani is járt –, hogy szeretnének ők is jönni.

Amikor megkerested az iskolaigazgatókat, mi volt az első reakciójuk? Mit szóltak mindehhez a szülők? Milyen volt általában ennek a tervnek a fogadtatása?

Nagyon pozitív. Magukat a szülőket nem lehet „megkerülni”, hiszen a szabály az – és ez minden tizennyolc év alatti tanulóra vonatkozik –, hogy a börtönlátogatáshoz szülői engedélyt kell kérni. Az iskola előzetesen írásban tájékoztatja a szülőt arról, hogy ez a program miről szól, mit fognak a gyerekek látni, a szülő pedig ennek alapján dönt.

Tudsz olyan szülőről, aki nem engedte el a gyereket?

Igen, de nem sokról.

Hogyan zajlik le egy börtönlátogatás?

Egy látogató csoport összesen húsz főből állhat, ami általában tizenhét-tizennyolc gyereket jelent és két kísérő tanárt. És persze engem, mert én igyekszem minden látogatáson személyesen jelen lenni, és gyakran előfordult, hogy a volt kollegáim átadták nekem a szót, hogy én beszéljek az adott témáról, mert „azt én jobban tudom”. Érkezés után megtörténik a személyazonosítás az előzetesen megküldött részvételi lista alapján, amelyet az osztályfőnök készít el. Ezt követően bemegyünk abba a várakozó helyiségbe, ahová például a védő is bemegy, és várja, hogy bekísérjék a fogvatartott védencét. Jelen van az őrszolgálattal foglalkozó előadó, egy nevelőtiszt, és az a kolleganő a jogi osztályról, aki a program lebonyolítása során az én összekötőm, aki koordinálja az egész programot. Itt megtörténik az eligazítás: a jogi főelőadó elmondja, hogy mi fog történni.

Mi fog történni?

A csoport először megnézi a zárkákat. A Budapesti Fegyház és Börtön főépületében lévő körletek – és ez is szleng – úgynevezett „trepnis” megoldásban épültek. Ez mindenkinek ismerős lehet az amerikai filmekből: középen megállunk, felnézünk, és négy-ötemeletes dróthálós körfolyosót látunk, ahonnan jobbról-balról nyílnak a zárkaajtók. A gyerekek végignézik a mozgást. Látják egyrészt azt, hogy ezek az emberek elítélt ruhában vannak, másrészt hallják az őröket. Az egyik elítélt például egyszer lekiabált az alatta lévő emeletre, hogy „Laliiii, nem tetted meg, amit ígértél!” A gyerekek persze felkapták a fejüket. Én meg felnéztem, mint egy jó anya – az őr nem szólt semmit –: „Csönd legyen!” Nem tehetek róla: én ide születtem. Ebbe a közegbe, amit nagyon kevesen tudnak munkahelyként kezelni… De visszatérve a kérdésre: a zárkaajtót természetesen az őr nyitja ki, majd a nevelőtiszt belép a zárkába, a gyerekek pedig felsorakoznak mögötte a folyosón, tízen-húszan. A zárkába kettesével lehet bemenni, tehát amíg mindenki sorra kerül, az legalább fél óra. A nevelőtiszt közben magyarázza, hogy milyen az élet a börtönben, elmondja a napirendet, hogy például egy héten háromszor van fürdés a nem dolgozó elítélteknek, hogy a börtönkörleten van a közös zuhanyozó, ahová az őrök kikísérik őket, mikor van ébresztő, mikor hozzák a reggelit, mikor van takarodó. Ezt követően a gyerekek felmennek a könyvtárba, hogy megnézzék, hogy az intézetnek mekkora könyvállománya van. Itt két elítélt könyvtáros dolgozik, akiket kellő körültekintéssel választottak ki erre a munkára. Lehetőség szerint az illető pedagógus végzettségű és – sajnos ilyen is van – könyvtárszakos… Befogadáskor a büntetés-végrehajtás nagy figyelmet fordít arra, hogy a bekerülő szakember lehetőség szerint a képzettségének megfelelő munkát kaphasson: ezzel a fogvatartott is és a büntetés-végrehajtás is jól jár. A könyvtáros elítélttől természetesen lehetett kérdezni. A könyvtárlátogatás után a csoport megnéz az elítéltek előadásában egy börtönszínházat, amelynek keretében lehetőség nyílik arra, hogy a gyerekek – körülbelül egy óra időtartamban – kérdezzenek az elítéltektől. A színjátszó elítéltek vegyes életkorúak: huszonöt és negyven év közöttiek. Ez egy ötfős csoport, középen ül a „riporter”, aki irányított kérdésekkel kérdezi a körülötte ülő elítélteket, és a végén a saját életéről is beszél (hogy került be, miért került be, stb.). Az egyik színjátszó elítélt például elmondta, hogy elkezdett drogozni, kellett a pénz, de a fizetéséből nem vehetett el, mert azt leadta a családjának. Elhatározta tehát, hogy pénzt fog szerezni. Kifigyelte az embereket a bankautomatánál, és az egyiknek – aki relatíve sok pénzt vett ki – ellopta a táskáját. Tizenkét évet már ült, 2020-ban fog szabadulni. Tizennyolc éves az egyik gyereke, és nem nevelte egy percig sem. Ez is egy történet a gyerekeknek. Hogy családok mennek tönkre. Hogy életek törnek ketté. Egyébként olyan jól meg van szervezve ez az előadás, hogy nagyon keveset kell kérdezni. Végül a börtönlátogatást követően a gyerekek osztályfőnöki órán megtárgyalják a történteket, és kérdeznek az osztályfőnöktől is.

És az osztályfőnök tud adekvát válaszokat adni?

Igen, tud.

Mit kérdeztek leggyakrabban a gyerekek akár tőletek, akár az elítéltektől?

A Budapest X. Kerületi Éltes Mátyás Általános Iskola és Kollégium igazgatója nagyon szerette volna, ha az iskola bekerül ebbe a programba. Ez még számomra is kicsit meghökkentő volt, lévén ez az iskola sajátos nevelési igényű és hiperaktivitással, figyelemzavarral küzdő gyermekek nevelését-oktatását látja el, és azért egy börtönlátogatást még egy fizikálisan és mentálisan ép gyereknek sem mindig könnyű a helyén kezelni. De nagyon aranyosak voltak. Semmi probléma nem volt, pedig tartottam tőle, hogy valami esetleg lesz. És azt kérdezte a kisfiú, hogy „tessék mondani – [és itt majdnem lehetett érezni, hogy elítélt bácsi, de nem] –, ha maga akar egy pappal beszélni, a pap bejöhet ide?” Erre azt válaszolta az elítélt, hogy igen, itt a börtön területén van egy kis templom, ott különböző egyházak tartanak misét/istentiszteletet, de ha ő egy olyan pappal akar beszélni, aki nem jár be misézni, akkor kérelmi lapot ír a parancsnok úrnak. Eddig még nem fordult elő, hogy bárkinek ne engedélyezték volna.

Mennyire tudnak ezek az élmények a gyerekek számára „testközeliek” lenni?

Meglehetősen. Az élet fintora, hogy az egyik „színész” elítélt – akit drogdealerkedésért ültettek le – ugyanabba az iskolába járt, mint most az unokám, a Csonka János Műszaki Szakközépiskola és Szakiskolába. Természetesen ennek az iskolának a kilencedik osztályos tanulói is jöttek börtönlátogatásra. És az elítélt – aki egyébként már huszonhét éves – megkérdezte az osztályfőnök úrtól, hogy az iskolában tanít-e még… Ezt az elítéltet anno az iskolából vitték el a rendőrök: akkor lehetett hasonló korú, mint a börtönlátogatáson részt vevő gyerekek. Az elítélt elmondta, hogy a tanár úr behívatta a tanáriba, közölte vele, hogy mindjárt itt vannak a rendőrök, és azt javasolta, hogy a gyerek azonnal írja meg, hogy megszünteti a tanulói jogviszonyát, mert így jobban jár, mintha az iskola rúgná ki… Osztályfőnök úr később viccesen azt mondta, hogy ez azért nem túl jó reklám az iskolának…

Az elítéltek általában hogy fogadták azt, hogy – keresem a helyes szavakat, de nem találom – „mutogatják őket, mint a cirkuszi majmokat”? Nem érzik úgy, hogy mindez zavaró, hogy az ő „nyomorukkal” kapcsolatban senki ne vonjon le tanulságokat vagy folytasson eszmecserét?

Nem. Az biztos, hogy senki nem állt úgy hozzá a kollegáim közül, hogy itt egy „állatkert” van, és körbevezetjük a gyerekeket. Az elítélteknek nem újdonság, hogy szembetalálkoznak egy csoporttal, hiszen például a joghallgatóknak szinte kötelező volt a tanulmányaik alatt börtönlátogatáson részt venni. Ami azonban újdonság, az az, hogy ezek gyerekek. Ez nem szokványos.

Dani mit szólt a börtönhöz?

Röviden: neki is „fennakadtak a szemei”, annak ellenére, hogy egyrészt meséltem neki arról, hogy ezeken a látogatásokon mi történik, másrészt a férjem is a büntetés-végrehajtásból ment nyugdíjba, a fiam pedig – Dani édesapja – jelenleg aktív állományban szintén a büntetés-végrehajtásban dolgozik villanyszerelőként, így Daninak valamivel nagyobb rálátása van erre a munkára, mint egy átlagos gyereknek. De azért a tapasztalat teljesen más. Dani nem kérdezett, de mindent megnézett. Útközben hazafelé azt mondta, hogy „azért ez nagyon durva volt, mama”. „De Danikám, mennyire volt durva? Látod, nem ütik-verik őket, emberségesen bánnak velük…” „Borzasztó. Én nem tudnám elképzelni, hogy egy ilyen kicsi zárkában éljem le az életemet.”

Miért csinálod?

Egyrészt azért, mert nagyon fontosnak tartom az ifjúsággal való ilyetén törődést. Tizennégy-tizennyolc éves gyerekekről van szó! A jövő apukáiról, anyukáiról, vezetőiről, szóval a jövő nemzedékéről. És ha hagyjuk őket – a maguk módján – felnőni, mint vadvirágot a réten: mi lesz ebből? A bűnözéssel kapcsolatban ideje korán kell elkezdeni a prevenciós teendőket, mert ebből a szempontból jelenleg semmi nem történik. Nem elrettenteni, hanem elgondolkodtatni akarjuk az ifjúságot, rá kell mutatni arra, hogy a tetteikért felelősséggel tartoznak. Ugyanis egy jó balhénak hitt buliért drága árat lehet fizetni, amelynek következményei életeket tehetnek tönkre. Másrészt hivatástudatból. Ezzel kapcsolatban volt egy nagyon érdekes történet. Dani mesélte – akiről tudták, hogy a nagymamája börtönben dolgozott –, hogy megkérdezte tőle az egyik fiú, hogy a nagymamája a börtönlátogatásért mennyi pénzt kap… Dani azt válaszolta, hogy semennyit. Amikor kijöttünk a börtönből a látogatás végén, ugyanez a gyerek megkérdezte tőlem, hogy ők mivel tartoznak… Azt feleltem, hogy köszönettel. Ez a fiú nem hitte el az unokámnak, hogy én ezt nem pénzért csinálom. Ilyen világban élünk. Nem ő tehet róla.

A program folytatódik?

Igen. A mostani utolsó börtönlátogatás 2016. május 12-én volt. Az unokám általános iskolája jött másodszor. A nyári szünet miatt természetesen a program is szünetel, a szeptember pedig nem szerencsés, mert akkor kezdődik az iskola, nagyon sok adminisztratív és egyéb teendője van mind a tanároknak, mind a gyerekeknek, azt sem tudják, hogy milyen tankönyvből fognak tanulni /tanítani stb. Valószínűleg októbertől fogjuk az újabb látogatásokat megszervezni. Én szeptember végén fogom megtudni, hogy hány időpontot kapunk. Az utolsó látogatáskor mondtam a börtönszínházasoknak, hogy legközelebb az ősszel találkozunk, és nem azt mondtam, hogy „viszontlátásra”, mert a börtönben nem illendő így elköszönni, hanem azt mondtam, hogy „minden jót kívánok”.

„Ebben a Bubában van valami érthetetlen. Mintha….. igen, mintha éppen mert érzi, hogy benne minden szembefeszül, éppen azért akarná megtörni, leverni, maga alá gyűrni. Ronggyá gyávult, nyomorult férget akar csinálni belőle. Máris az, meg sem mer nyikkanni, szolgál engedelmesen, és fél, rettenetesen fél…
Legszívesebben meghalna. Minek is nyargalni ezekkel a börtön felé?” (Balázs Anna: Tettének oka ismeretlen)

---