Magyar öröklési jog az októberi diploma után – 1. rész

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Az 1861-es Országbírói Értekezleten azt vitatták meg a részt vevő tagok, hogy vajon milyen mértékben állíthatóak vissza az 1848 előtti magánjogi szabályok, valamint az öröklési joggal is behatóan foglalkoztak.

Magyarországon az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverését követően a Habsburg Birodalom megkezdte jogrendszerünk osztrák mintára történő átalakítását is. I. Ferenc József császár 1852 novemberében császári nyílt parancsban rendelte el a magyar szabályozás alapját évszázadok óta képező ősiségi viszonyok megszüntetését valamint az Osztrák Polgári Törvénykönyv korábban már megelőlegezett hatálybaléptetését és ezzel együtt az addig hatályban volt illetve alkalmazott törvények és szokások megszüntetését. A Habsburg Birodalom gyengülésének mutatkozásakor a császár abban bízott, hogy a tagországoknak biztosított engedményekkel orvosolhatja a birodalom válságát, így az 1860. október 20. napján kiadott császári – „októberi” – diplomával az uralkodó elrendelte Magyarországon a jogszolgáltatás nemzeti alapon való ideiglenes újraszervezését.

 I.

Az októberi diploma eredményeképp Gróf Apponyi György országbíró elnökletével bizottság ült össze 1861. január 23. napján,

[i] hogy megvizsgálja milyen intézkedések legyenek alkalmazandóak  Magyarországon az anyagi és az alaki jog területén az országgyűlés rendelkezéséig tartó átmeneti időszakban, vagyis addig, amíg az újonnan visszaállított alkotmányos törvényhozás a teljes új jogszabályrendszert fel nem állítja. Az Országbírói Értekezleten meglepően heves vita alakult ki a tekintetben, hogy az elkövetkező évek ideiglenes periódusában vajon a jogfolytonosság és a jogbiztonság mentén haladva továbbra is hatályban maradjanak-e az osztrák törvények vagy pedig minél jobban igyekezvén szabadulni az idegen befolyástól, inkább magyar sajátossággal rendelkező szabályok kerüljenek alkalmazásra.

Az Országbírói Értekezlet első napján azt vitatták meg a részt vevő tagok, hogy vajon milyen mértékben állíthatóak vissza az 1848 előtti – tehát az ősiség eltörlését és az osztrák rendelkezések bevezetését megelőző – magánjogi szabályok, kiemelten az ősiségi pátens előtti öröklési rend illetve a bíróságok működése, valamint a változtatás vajon mennyiben érintené az eltelt időszak jogviszonyait. Tóth Lőrincz előadásában leszögezte,[ii] hogy a régi magyar magánjogot visszaállítani lehetetlenség, mert annak nagyobb része az ősiség és az úrbériség eltörlésével – ti. még az utolsó, 1847-1848-as  magyar rendi országgyűlésen az áprilisi törvények meghozatalával – megszűnt, tehát a visszaállítani kívánt magyar magánjog már nem létezik és ha az országnak a jogegyenlőség megvalósítása kiemelt ügye, nem is ajánlatos ezek visszahozatala. Véleményét osztotta Eötvös József, Zsoldos Ignácz és Zádor György is.[iii]

Lipovnitzky Vilmos egyetértve Deák Ferenc véleményével, amely szerint ott, ahol az a fennálló jogviszonyok megzavarása nélkül lehetséges, a magyar magánjog állíttassék vissza, felhívta a figyelmet annak fontosságára is, hogy a régi magyar jog által nem rendezhető területekre hézagpótlásként a Ghiczy Kálmán által felvetett törvénykezési szünet vagy moratórium alkalmazása kerülendő lenne, mert a folyton változó magánjogi jogviszonyok[iv] – így például az öröklés területe – ellátás nélkül nem maradhatnak, így az biztosan igazságtalansághoz vezetne, némely családokat tönkre is tehetne.

Az Országbírói Értekezlet következő, másnap tartott ülésén egyetértés mutatkozott a résztvevők között a tekintetben, hogy az osztrák törvények hatályba lépése előtti magyar jog teljességében ugyan nem állítható vissza, azonban amennyire lehetséges, törekedni kell annak visszahozatalára, de a tagok között a tekintetben már nem mutatkozott egység, hogy a visszaállítandó szabályok által nem fedett hézagok pótlása miként történjen meg. Szucsics Károly úgy vélte, hogy a szabályozatlan területekre továbbra is az osztrák törvények alkalmazása lenne célszerű, véleményéhez csatlakozott Szabó Samu és Deák József is, akik kiemelték, hogy különösen az öröklési jog területe az, amely ellátottságot igényel és amelyben a legnagyobb hézag támadt az ősiség eltörlését követően, így arra a területre továbbra is a hatályban lévő szabályozást kellene alkalmazni megszakítás nélkül.[v] Zsivora György előadta,[vi] hogy a magyar öröklési jog alapjaiban ingott meg az ősiség eltörlésével, a magyar magánjog alapjai ma már kétségkívül nem állnak fenn, azonban a hézagokat nem szabad az országszerte ellenszenvet kiváltott osztrák szabályokkal pótolni, hanem az ország szellemének leginkább megfelelő megoldást kellene megtalálni.

Horváth Boldizsár beszédében kiemelte,[vii] hogy a régi magánjogi viszonyok visszaállításával az annak legnagyobb és legfontosabb részét képező öröklési jog alapjaiban szenvedne sérelmet, amelyet megengedni nem lehet. Ahhoz, hogy az öröklési jog további szabályozásának mikéntjéről dönteni lehessen Horváth Boldizsár és Kovács István egyaránt szakterületenként albizottmányok felállítását javasolták, hogy az országgyűlés döntéséig külön szekciókban vitattassék meg az ideiglenes szabályozás mikéntje, amellyel ifjabb Majláth György és Deák Ferenc is egyetértett.

Az Országbírói Értekezlet 1861. január 25. napján tartott harmadik ülésén a résztvevők megválasztották az albizottmány tagjait, a jövőben ideiglenesen alkalmazandó polgári anyagi és alaki jogi törvények megvitatására Lipovnitzky Vilmos, Zsivora György, Fábry István, Deák József, Thanhoffer Pál, Lángh Ignácz, Ledniczky Mihály, Nyeviczky József, Horváth Boldizsár, Rudnyánszky Béla, Szabó Imre, Illésy János, Schalatz Antal és Boldizsár Ferencz jelentkezett alválasztmányi tagként.

A polgári jogi szekció alválasztmányában a vélemények leginkább az öröklési jog szabályozásáról oszlottak meg, a többség[viii] a jogviszonyok folytonossága és a jogalkalmazás egyformaságának fenntartása érdekében, elvetve az új szabályozásig bevezetendő moratóriumot, az osztrák törvények továbbalkalmazását javasolta az öröklési jog minden részére.[ix] Felvázolta az albizottmány, hogy abban az esetben, ha visszaállítanák az 1848 előtti öröklési rendet az ősiséget eltörlő törvénycikkel együtt – hiszen azt még a magyar országgyűlés hozta -, úgy többek között azzal kellene szembenézni, hogy annyiféle örökösödési per lenne, ahányféle örökösödési törvény – még a rendiségből következően -, nem létezne a leánynegyed, a hajadoni jog és az özvegyi jog – ezeket eltörölték ugyanis az áprilisi törvényekkel – valamint a szülők a gyermekeket és megfordítva a kiteljesedett végrendelkezési szabadságból következően teljesen ki tudnák zárni az egymás utáni öröklésből – mivel nem lenne kötelezően biztosított hagyatéki vagyonrész sem.

Deák József – noha beletartozott a fenti többségi véleményt képviselők csoportjába – különvéleményében akként nyilatkozott, hogy az ősiség eltörlésével valóban megszűnt a magyar öröklési jog nagy része, azonban ez nem jelenti azt, hogy az öröklési szabályaink többi részét ne lehetne alkalmazni hézagpótlásként az osztrák szabályok mellett illetve azt sem jelenti, hogy a törvényes öröklés tradicionális szabályain is változtatni kellene. Nem értett egyet az alválasztmány véleményének azon pontjával sem, mely szerint a korlátlan végintézkedés lehetősége a hozzátartozók megrövidítésével járhatna, hiszen az áprilisi törvények által hatályon kívül nem helyezett 1836. évi XIV. törvénycikk a gyermekeknek az ősi vagyont biztosítja.[x] Az ősi vagyon öröklését az 1853-ig alkalmazott Tripartitum is biztosította – ezen a berendezkedésen alapult az 1836. évi XIV. törvénycikk is -, tehát Deák József különvéleményéből arra lehet következtetni – tekintettel arra, hogy véleményét nem fejtette ki bővebben -, hogy az ősiségen alapuló tradicionális magyar öröklési rendet tartotta visszaállítandónak, amelyben a szabad végrendelkezés a szerzett vagyonra korlátozódott.

Horváth Boldizsár, Ledniczky Mihály, Rudnyánszky Béla és Thanhoffer Pál, az alválasztmány kisebbségben maradt tagjai különvéleményükben pontokba szedett módosításokkal a magyar öröklési jog szabályainak visszaállítását javasolták a végintézkedés jelentős korlátjának felállításával. Javaslatuk szerint a végrendelkezési jog leszármazók hiányában teljes lett volna, azonban leszármazók mellett csak az örökhagyó szerzett vagyonára terjedt volna ki, az ősi vagyont mindenképpen a leszármazók örökölték volna.[xi] Az élők közötti rendelkezés tekintetében a különvélemény teljes szabadságot tervezett engedni a tulajdonosoknak mind az ősi, mind a szerzett vagyonuk vonatkozásában.

A negyedik szabályozási javaslatot Holovich Boldizsár nyújtotta különvéleményében.[xii] Az 1848 és 1853 közötti állapotot támogatta visszaállítani és javasolta, hogy azok a perek, amelyek az ősiségi jogviszonyokon alapszanak, a legközelebbi törvényhozás intézkedéséig szünetelés alá essenek. Holovich Boldizsár Deák Józsefhez hasonlóan az 1836. évi XIV. törvénycikk rendelkezéseiben látta biztosítottnak a leszármazók öröklési igényeit. Az említett törvénycikkhez való ragaszkodás egyrészt érthető, mert a törvénycikk a hajdani magyar rendi országgyűlés által felruházott kötelező erővel bíró öröklési jogi jogszabály volt – a jogkönyv jellegű Tripartitummal szemben -, másrészt pedig érdekes, mert a törvénycikk nem rendezte a teljes öröklési jogi rendet, és amelyet rendezett belőle, az is a Tripartitumra és ezáltal az ősiségre épült – a Tripartitumra utal vissza már az első sorában -, amely jogintézményt kilenc évvel később szintén a rendi országgyűlés eltörölt. Amennyiben Holovich Boldizsár és Deák József javaslatát fogadta volna el az Országbírói Értekezlet, úgy azzal kellett volna a jogalkalmazásnak szembenézni, hogy jóformán nem lett volna semmilyen alkalmazható szabály, mert az ősiség eltörlésével – Deák József állításával szemben – a törvénycikk is szabályozási alapját vesztette.

(Folytatása következik)

[i] RÁTH GYÖRGY: Az Országbirói Értekezlet a törvénykezés tárgyában. Pest, Landerer és Heckenast, 1861, I. kötet, 3. o.

[ii] RÁTH GYÖRGY i.m. I. kötet 17-19. o.

[iii] RÁTH GYÖRGY i.m. I. kötet 19-23. o.

[iv] RÁTH GYÖRGY i.m. I. kötet 24. o.

[v] RÁTH GYÖRGY i.m. I. kötet 44-45. o.

[vi] RÁTH GYÖRGY i.m. I. kötet 49-50. o

[vii] RÁTH GYÖRGY i.m. I. kötet 33-34. o.

[viii] Lipovnitzky Vilmos, Zsivora György, Fábry István, Illésy János, Szabó Imre, Deák József, Ledniczky Mihály, Holovich Boldizsár, Nyeviczky József, Thanhoffer Pál, Horváth Boldizsár, Schalatz Antal, Boldizsár Ferencz, Rudnyánszky Béla.

[ix] RÁTH GYÖRGY i.m. I. kötet 65-77. o.

[x] „8.§ A végrendeletek olly javakról, mellyek a rendelkezőnek szabad intézkedése alá olly nyilvánosan nem tartoznak, hogy ez a jussok vizsgálata nélkül is bebizonyítható, annak, hogy az ősi javak törvényesen felosztassanak és az osztály a nyilvános örökösödés útján eszközöltessék, ellent nem állhatnak.” 1836. évi XIV. törvénycikk a vérek közt a világos örökösödés esetében végrehajtandó osztályról. https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=83600014.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei%3Fpagenum%3D27, 2020. április 25.

[xi] RÁTH GYÖRGY i.m. I. kötet 87. o.

[xii] RÁTH GYÖRGY i.m. I. kötet 88-92. o.

---