Ténylegesen életfogytiglan – Strasbourg szólt, az ügy lezárva?

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

E dolgozat a Lakatos, Köves és Társai Ügyvédi Iroda, az Új Jogtár és az Ars Boni jogi folyóirat által kiírt 2014. évi cikkírópályázat keretében született, és 7. helyezést ért el.

Magyar László ügyében a strasbourgi székhelyű Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) elmarasztalta hazánkat, kimondva, hogy a tényleges életfogytiglani szabadságvesztés (TÉSZ) büntetés az Emberi Jogok Európai Egyezményének (EJEE) az embertelen, megalázó bánásmód tilalmát deklaráló 3. cikkébe ütközik. Elemzésemben röviden áttekintem a TÉSZ hatályos hazai szabályozását, a releváns strasbourgi esetjogot, majd pedig megvizsgálom, milyen következményei vannak a Bíróság eseti döntésének a magyar jogrendszerre nézve.

1. A TÉSZ hatályos szabályozásának vázlata

A szabadságvesztés büntetés lehet határozott tartamú vagy életfogytig tartó. Utóbbi szankció kiszabása esetén a bíró ítéletében meghatározza a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontját vagy a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét kizárja – áll a Büntető Törvénykönyvben [2012. évi C. tv (Btk.) 42. §]. Az alapján, hogy a bíró ítéletében meghatározza vagy kizárja a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontját, megkülönböztetjük a mérsékelhető (MÉSZ) és a ténylegesen életfogytiglani (TÉSZ) szabadságvesztést. A Btk. 44. § (1) bekezdés taxatíve felsorolja azt a 18 bűncselekményt, amelyekre a TÉSZ szankciója kiszabható, ezekre is csak akkor, ha személy vagy dolog elleni erőszakkal követik el. A 44. § (2) bekezdés értelmében a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét ki kell zárni, ha az elkövető erőszakos többszörös visszaeső, vagy az (1) bekezdésben meghatározott valamely bűncselekményt bűnszervezetben követte el.

Az általam helyesnek elfogadott interpretáció értelmében a 44. § (1) bekezdés „életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabása esetén” kitétele vonatkozik a (2) bekezdésre is, azaz a bíró dönthet úgy, hogy határozott idejű szabadságvesztést szab ki. Ha azonban az életfogytiglani szabadságvesztés mellett dönt, akkor ki kell zárnia a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét [POLT]. Megjegyzem, ez a megoldás polarizálja a büntetéskiszabást és leszűkíti a bírói mérlegelés, egyéniesítés és a legenyhébb hatékony szankció kiszabásának lehetőségét: ha a bíró a határozott idejű szabadságvesztés maximumát (25 év) túl enyhének találja, a közbülső „lépcsőfok”, a MÉSZ „átugrására” kényszerül, TÉSZ-t kell kiszabnia. A fenti szabály azonban csak a bűnszervezetben való elkövetés esetében érvényesül, mert a felsorolt 18 bűncselekményt erőszakos többszörös visszaesőként elkövetve a Btk. 90. § (2) is alkalmazandó: ennek értelmében életfogytig tartó szabadságvesztést kell kiszabni, a 44. § (2) bekezdés alapján pedig ki kell zárni a feltételes szabadságra bocsátást, a büntetés tehát a két jogszabályhely „találkozása” következtében kizárólag TÉSZ lehet.

2. A releváns strasbourgi esetjog áttekintése

Az első nagy hatású ügy, amelyben az emberi jogi bíróságnak állást kellett foglalnia a TÉSZ és az egyezmény viszonyát illetően, a Ciprus ellen indult Kafkaris-ügy volt, ahol a kérelmezőre TÉSZ-t szabtak ki, aki az egyezmény 3. cikkének megsértésére hivatkozva a bírósághoz fordult. Az EJEB Nagykamarája elsőként felhívta kimunkált esetjogát, mely szerint egy felnőtt elkövetőre kiszabott életfogytig tartó szabadságvesztés önmagában nem ellentétes az egyezménnyel [Kotälla v. the Netherlands], azonban a nem mérsékelhető büntetés fölvetheti a 3. cikk sérelmét [Einhorn v. France]. Önmagában az, hogy a gyakorlatban teljes tartamában le kell tölteni a szabadságvesztést, semmiképpen nem egyezménysértő, ha a büntetés de jure és de facto, azaz jogilag és ténylegesen is mérsékelhető. A tesztet a konkrét esetre alkalmazva a bíróság arra jutott, hogy a ciprusi köztársasági elnök kegyelmi jogkörére tekintettel (a kegyelmi rendszer bizonyos fokú átláthatatlansága ellenére) nem mondható ki, hogy az elítéltnek ne lenne reménye a szabadulásra. A diszkrecionális, fellebbezhetetlen, indokoláshoz nem kötött kegyelmi döntésből következő bizonytalanság pedig nem tekinthető elegendő súlyú sérelemnek ahhoz, hogy a 3. cikk védelme kiterjedjen rá. A ciprusi TÉSZ 2008-ban tehát kiállta a 3. cikk próbáját. [A minimum level of severity-követelmény és a 3. cikk abszolút szerkezete nem ellentmondásmentes. Utal erre KARSAI, 5. lábjegyzet.]

A strasbourgi bíróság épülete. Nyitott jövőkép

A következő fontos döntés 2010-ben született, a Iorgov (II) v. Bulgaria-ügyben. A kérelmezőt 1990-ben halálra ítélték, azonban időközben a parlament végrehajtási moratóriumot rendelt el, majd 1998. december 23-án eltörölte a halálbüntetést, amelynek helyébe a TÉSZ lépett. 1999 januárjában Bulgária alelnöke rendeletével a kérelmező ítéletét is átváltoztatta az új büntetésre, aki ezt követően fordult a strasbourgi bírósághoz. Az ügyben a bolgár kormány érvelésében is felmerült a diszkrecionális jogkörben megadható elnöki kegyelem intézménye mint a mérsékelhetőség biztosítéka. Igaz, hogy az e kegyelemmel kapcsolatos döntést nem kell indokolni, az jogorvoslattal nem támadható, a bíróság azonban úgy ítélte meg, hogy a kérelmező számára a bolgár jog kegyelmi rendszere biztosítja a reményt a szabadulásra, azaz a büntetés de jure mérsékelhető. A de facto mérsékelhetőséggel kapcsolatban a bíróság kifejtette, abból, hogy a TÉSZ bevezetése óta eltelt 20 év alatt egyetlen elítélt sem részesült kegyelemben, nem vonható le arra következtetés, hogy az alelnök a jövőben sem fog ilyen kegyelmet gyakorolni. A kérelmező tehát nem bizonyította kétséget kizáróan, hogy a felülvizsgálatnak a reménye sem adatik meg számára, így a kamara mellőzte a 3. cikk sérelmének megállapítását.

A bíróság releváns esetjogában kiemelkedő jelentőségű a Vinter-ügy. Az ügy először az EJEB egyik kamarája elé került, amely a brit TÉSZ és az EJEE 3. cikk viszonyának vizsgálatakor arra jutott, hogy az ilyen szankció felveti a 3. cikk tilalmába ütköző durván aránytalan büntetés kérdését. Arra tekintettel azonban, hogy TÉSZ-t jellemzően a legsúlyosabb bűncselekményekért szabnak ki, az elítéltnek – attól függetlenül, hogy határozott vagy határozatlan időre ítélik – számolnia kell azzal, hogy hosszú évtizedeket börtönben fog tölteni a szabadulás reménye nélkül. Ennek megfelelően a 3. cikk sérelme csak abban a későbbi, esetlegesen bekövetkező időpontban merülhet föl, amikor az elítélt további fogva tartása már legitim pönológiai okokkal nem indokolható, és a büntetés sem de facto, sem de jure nem mérsékelhető. A kamara 4:3-as szavazati aránnyal mellőzte tehát az egyezménysértés megállapítását. A brit secretary of state (körülbelüli fordításban: igazságügyi miniszter) végrehajtási kegyelmével kapcsolatban azonban a kamara eltért a korábbi gyakorlat alapján jósolható megállapítástól: kimondta, hogy a miniszter kegyelme nem megfelelő garancia az aránytalanság kiküszöbölésére, mert a döntés meghozatalakor nem a 3. cikk szempontjai jutnak érvényre. A gyakorlatban ugyanis csak végnapjaikat élő betegek részesülnek benne. A döntés olyan jelentőségű volt, hogy a bíróság befogadta a csupán egészen különleges esetben lehetséges „fellebbezést” [GRÁD–WELLER].

A nagykamara – a kamarával ellentétben – arra a következtetésre jutott: az egyezmény 3. cikkét úgy kell értelmezni, hogy az előírja a büntetés felülvizsgálat útján történő mérsékelhetőségét. A revíziónak értékelnie kell a szabadságelvonás során a reintegráció érdekében bekövetkező változásokat és a társadalmi veszélyességet is. Az arra való állami hivatkozás tehát, hogy a bíró a pönológiai szempontokat már a büntetéskiszabás során mérlegelte, e kérdés kapcsán nem elfogadható. Annak meghatározása, hogy milyen szerv és milyen időközönként végzi a felülvizsgálatot, a tagállamok hatáskörébe tartozik, azonban az legkésőbb 25 év elteltével esedékes. Ha a fenti szempontoknak megfelelő revízió lehetősége egy részes államban nem biztosított, a 3. cikk sérelme megállapítható. Vitathatatlan ugyan, hogy a jogerős ítélet kiszabásához képest évtizedekkel későbbi időpontban esedékes az ilyen felülvizsgálat, mégsem várható el, hogy az elítélt teljes bizonytalanságban várja ki azt a jövőbeli, bizonytalan időpontot, amikor megnyílik számára a 3. cikkre alapított strasbourgi kérelem benyújtásának lehetősége. Az elítéltnek tehát már az ítélet kihirdetésekor joga van ahhoz, hogy tisztában legyen a kiszabott büntetéssel, a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontjával és feltételeivel. Ebből következően egy felülvizsgálati mechanizmust nem biztosító jogrendszerben az elítélt az ítélet kihirdetésekor, és nem egy későbbi időpontban válik egyezménysértés áldozatává. A nagykamara a fentiek alapján 16:1 arányban megállapította az ügyben 3. cikk sérelmét [A Vinter-ügyekről részletesen lásd: LÉVAY, KARSAI, GÖNCZI]. A nagykamara részletesen indokolt döntése a joggyakorlat megszilárdítása felé tett jelentős lépésként értékelhető.

Árnyalja azonban a képet a Murray-ügy: a holland Antillákon elítélt kérelmezőre TÉSZ-t szabtak ki, aki emiatt a bírósághoz fordult. A kérelem benyújtását követő curaçaói törvényi változások azonban bevezették a kötelező felülvizsgálat intézményét, amely új szabály a kérelmezőre is vonatkozott. A bíróság, némileg eltérve a Vinter-ügyben kimondottaktól, azt állapította meg, hogy a strasbourgi döntés idején a kérelmező nincsen megfosztva a remény jogától. Ebből arra következtethetünk, hogy a 3. cikk megsértésének megállapítását a felülvizsgálat utóbb történő bevezetésével az állam elkerülheti. Megjegyzem, a döntés nem végleges, ugyanis a nagykamara befogadta az ügyet, a jogerős döntést e plénum hozza majd meg.

Börtönremények rácson innen és rácson túl

A magyar TÉSZ vonatkozásában az első, formailag is érdemi határozat Magyar László ügyében született. A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Bíróság döntése 2010. szeptember 28-án emelkedett jogerőre. A kérelmező beadványában annak megállapítását kérte a strasbourgi bíróságtól, hogy büntetése sem de jure, sem de facto nem mérsékelhető, következésképp ellentétes az egyezmény 3. cikkével. Rámutatott, hogy a Kafkaris-ügyben elfogadott elnöki pardonnal ellentétben a magyar szabályozás értelmében a köztársasági elnök kegyelme csak az igazságügyi miniszter ellenjegyzése mellett érvényes. Az így hozott döntés diszkrecionális, politikai megfontolásokon nyugszik, így mellőz minden jogi szabályozást és biztosítékot a kérelem érdemének vizsgálatára vonatkozóan, azaz a büntetés nem tekinthető de jure mérsékelhetőnek. Arra tekintettel, hogy a köztársasági elnök mindezidáig egyetlen TÉSZ-es elítéltet sem részesített kegyelemben, a büntetés de facto sem mérsékelhető, a kérelmezőt tehát az állam megfosztotta a reménytől, aki ennek folytán az ítélet jogerőre emelkedésének pillanatában egyezménysértés áldozata lett. A magyar kormány álláspontja szerint a büntetés mind de jure, mind de facto mérsékelhető. A remény joga csupán a szabadulás elméleti lehetőségének biztosítását írja elő, nem pedig az adott elítélt tényleges, bizonyos szabadságra bocsátását. A bíróság megállapította, hogy a köztársasági elnököt nem köti jogszabály, amely a kérelem vizsgálatához világos szempont- és kritériumrendszert adna, továbbá az igazságügyi miniszternek nincsen indokolási kötelezettsége, így nem kellően biztosított az, hogy a kegyelem kérelmezői számára világos legyen, milyen feltételeknek kell megfelelni a feltételes szabadságra bocsájtás kiérdemléséhez.

Mindezeket figyelembe véve a bíróság egyhangúlag megállapította, hogy a magyar TÉSZ nem tekinthető strasbourgi értelemben mérsékelhető büntetésnek, így sérti az egyezmény 3. cikkét. A bíróság a konkrét ügyön túlmutatva azt is megállapította, hogy a magyar TÉSZ olyan rendszerszintű problémát jelent, amit az államnak, lehetőleg jogalkotás útján orvosolnia kell. A kormány kérte az ügynek a nagykamara elé terjesztését, így a – meggyőződésem szerint bizonyosan elutasító – döntés megszületéséig a verdikt nem tekinthető véglegesnek.

3. Az ítélet hazai jelentősége

A felülvizsgálatot kizáró magyar büntetőtörvény tehát előreláthatólag nem állja ki a 3. cikk próbáját. E ponton meg kell vizsgálni egy következő problémát: a TÉSZ jogintézménye szerepel az Alaptörvényben. A bíróság tehát a Btk. egyezményellenességén túl az Alaptörvény és a nemzetközi jog rendelkezései között fennálló feszültségre is rávilágít. Az Alaptörvény Q cikk (2) bekezdése alapján azonban az ellentmondás csupán látszólagos lehet, a kollíziót pedig értelmezéssel kell feloldani [CHRONOWSKI – DRINÓCZI – ZELLER].

Álláspontom szerint az Alaptörvény koherens értelmezéséhez a következőkből kell kiindulni: az alkotmány – szűkebben az abban szereplő alapjogi katalógus – jellegéből fakadóan és eredetileg az állami (királyi) hatalom (ön)korlátozását jelenti. Így az Alaptörvény IV. cikk (2) bekezdés második mondatát, „tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés csak szándékos, erőszakos bűncselekmény elkövetése miatt szabható ki”, helyesen úgy kell értelmezni, hogy az állam nem szabhat ki TÉSZ-t senkire, aki nem követett el szándékos, erőszakos bűncselekményt. Az Alaptörvény III. cikkének (az EJEE 3. cikkével gyakorlatilag megegyező) releváns részét, mely szerint „senkit nem lehet kínzásnak, embertelen, megalázó bánásmódnak vagy büntetésnek alávetni”, az államra vonatkoztatva úgy értelmezhetjük, hogy az állam senkit nem vethet alá kínzásnak, embertelen, megalázó bánásmódnak vagy büntetésnek. A III. cikk szabálya tehát magasabb szintű, általános védelmet határoz meg.

A nem szándékos, nem erőszakos bűncselekmények esetében a két szabály lefedi egymást, párhuzamos tilalmat fogalmaznak meg, quasi „két okból is tilos” ilyen esetben a TÉSZ kiszabása. A szándékos és erőszakos bűncselekmények esetében a IV. cikk nem tiltja a TÉSZ-t, a III. cikk azonban igen. A TÉSZ-re vonatkozó két alaptörvényi rendelkezés tehát nem ellentétes, csupán a IV. cikk (2) bekezdés második mondata redundáns: semmit nem tilt, amit a III. cikk ne tiltana, viszont kevesebb garanciát tartalmaz, hiszen a III. cikk védelme mindenkire és feltétlenül kiterjed, míg a IV. cikk releváns rendelkezése a szándékos, erőszakos elkövetőkre nem. A III. és IV. cikkek ilyen értelmezése a belső koherenciát és a nemzetközi jogi konformitást egyaránt szolgálja [vö. JAKAB, KARSAI].

A TÉSZ magyar szabályozása tehát álláspontom szerint a büntetőjog szintjén reformot, az Alaptörvény dimenziójában azonban csupán helyes értelmezést kíván. Emlékezzünk, hogy a magyar Alkotmánybíróság következetes gyakorlatában az alapjogok érvényesülésének minimális mércéjeként fogadja el a nemzetközi jogvédelmi mechanizmusok által biztosított jogvédelmi szintet [vö. pl. 61/2011. (VII. 13.) AB határozat; KOVÁCS]. Őrlángja ez a közös európai identitásunknak, amelyhez hozzátartozik a részben közösen gyakorolt, s ezáltal összességében erősebb szuverenitás [CSATLÓS].

A tanulmány szerzője: Gönczi Gergely

Források, felhasznált irodalom:
CHRONOWSKI Nóra – DRINÓCZI Tímea – ZELLER Judit: Túl az alkotmányon… Közjogi Szemle 2010. december. 1–12. p. 9.
CSATLÓS Erzsébet: A közös kül- és biztonságpolitika és a tagállami szuverenitás. in: Kül-világ, No. 4.(2010), 64–87. (http://goo.gl/wBMtqN)
GÖNCZI Gergely: A remény rabjai? Egy strasbourgi döntés elemzése I–II. Ügyvédvilág Online. (http://goo.gl/7U6TCF ;http://goo.gl/Kn761Q)
GRÁD András – WELLER Mónika: A strasbourgi emberi jogi bíráskodás kézikönyve. HVG-ORAC, 2011. pp. 48sk.
JAKAB András: Az új Alaptörvény keletkezése és gyakorlati következményei. HVG-ORAC, 2011. pp. 204–208.
KARSAI Dániel: Az Emberi Jogok Európai Bíróságának határozata a tényleges életfogytiglani szabadságvesztésről. In: Jogesetek Magyarázata, 2014/1. 70–77. (http://goo.gl/SO5ihi)
KOVÁCS Péter: Az Emberi Jogok Európai Bírósága ítéletére való hivatkozás újabb formulái és technikái a magyar Alkotmánybíróság valamint néhány más európai alkotmánybíróság mai gyakorlatában. In: Alkotmánybírósági Szemle 2013/2. 73–85.
LÉVAY Miklós: Az Emberi Jogok Európai Bírósága a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésről. In: Jogesetek Magyarázata, 2012/3. 74–78.
LÉVAY Miklós: Life Imprisonment without Parole, Human Rights and Constitutionalism. In: Matjaž Ambrož, Katja Filipčič, Aleš Završnik (szerk.): Zbornik za Alenko Śelih. Essays in Honour of Alenka Śelih. Ljubljana, 2013. 331–341.
NAGY Ferenc: Gondolatok az életfogytig tartó szabadságvesztésről. In: Magyar Jog, 2013/5. 265–271. (http://goo.gl/aMgT3D)
POLT Péter (szerk.): Új Btk. Kommentár, II. kötet. Nemzeti Közszolgálati és Tankönyv Kiadó, 2013. p. 33.
Strasbourgi döntések
Einhorn v. France, no. 71555/01 § 27.
Iorgov (II) v. Bulgaria, no. 36295/02.
Kafkaris v. Cyprus, no. 21906/04.
Kotälla v. the Netherlands, no. 7994/77, Decisions and Reports 14, p. 240.
László Magyar v. Hungary, no. 73593/10.
Murray v. The Netherlands, no. 10511/10.
Vinter and Others v. The United Kingdom [GC], nos. 66069/09, 130/10 and 3896/10.
AB-határozatok
61/2011. (VII. 13.) AB határozat
Jogszabályok
Magyarország Alaptörvénye
2012. évi C. törvény a Büntető Törvénykönyvről

---