Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Az európai védelmi határozat (EVH), mint a legújabb európai uniós bűnügyi együttműködési forma, tulajdonképpen egy végrehajtási jogsegély. A 2011-ben született irányelv azt azonban nem írja elő, hogy a tagállamok újabb jogintézményeket vezessenek be, tehát nem jogharmonizációs rendelkezéseket tartalmaz, hanem egy bűnügyi együttműködési formát.
Az európai védelmi határozat (EVH), mint a legújabb európai uniós bűnügyi együttműködési forma, tulajdonképpen egy végrehajtási jogsegély. Az együttműködési formák túlnyomó részében három érdek érvényesül: a megkereső és a fogadó állam, valamint a bűnelkövető érdeke, utóbbinak a büntetések reszocializációs célja miatt van szerepe. E hármas érdek mellett jelent meg az elmúlt néhány évben a sértettek és a bűncselekmények áldozatainak védelme, melyet a Stockholmi Program fogalmazott meg. Ennek keretében eddig egyetlen, a bűnügyi együttműködést szabályozó norma, az európai védelmi határozatról szóló irányelv született meg 2011-ben, melyet a tagállamoknak 2015. január 11-éig kellett átültetniük nemzeti jogukba. Az Európai Unió (EU) tagállamaiban tehát ettől az időponttól az irányelv közvetlen hatálya miatt még akkor is alkalmazandó az EVH, ha az irányelv rendelkezéseit nem ültették át. Kivételt jelent ez alól Dánia és Írország, mivel ez a két tagállam élt a kívülmaradási – az EUM-Szerződéshez csatolt jegyzőkönyvben foglalt opt-out klauzula szerinti – jogával, és úgy döntött, hogy nem vesz részt az EVH-irányelv elfogadásában, így az rájuk nézve nem kötelező és nem alkalmazandó. Az Egyesült Királyság ugyanakkor nem élt e kívülmaradási jogával, tehát ott az EVH-irányelv rendelkezései felhívhatók. Magyarország az Európai Unió tagállamaival folytatott bűnügyi együttműködésről szóló 2012-es CLXXX. törvény (Eubetv.) módosításával (2014. évi LXXII. törvény 89. paragrafusa) 2015. január 1-jével vezette be az új végrehajtási együttműködési formát, egyebekben nem változtatta az áldozatvédelmi intézkedéseket.
Az EVH kidolgozásának elsődleges célja a szabad mozgás és tartózkodás jogát gyakorolni kívánó (vagyis az intézkedést meghozótól eltérő tagállamba utazó) sértettek és a bűncselekmények – valós vagy lehetséges – áldozatainak, illetve bizonyos esetben azok hozzátartozóinak az egész unióban érvényesülő hatékony védelme. Ehhez elengedhetetlen, hogy az áldozatok védelmét szolgáló intézkedéseket tartalmazó határozatokra is érvényesüljön a fent részletezett kölcsönös elismerés elve, ezáltal az egyik tagállamban biztosított védelem a másik tagállamban se enyésszen el. Az EVH-irányelv szerint itt a kölcsönös elismerés kettős értelmet nyer: egyrészt „azt jelenti, hogy a végrehajtó állam illetékes hatósága – az ezen irányelvben meghatározott korlátozásokkal – elfogadja a kibocsátó állam által hozott védelmi intézkedés létezését és érvényességét, elismeri az európai védelmi határozatban ismertetett tényállást, és egyetért azzal, hogy védelmet kell nyújtani, és azt nemzeti jogával összhangban fenn kell tartani”. Másrészt a már elismert EVH kibocsátása után a védett személynek „ne kelljen további nemzeti eljárásokat kezdeményeznie ahhoz, hogy a végrehajtó állam illetékes hatósága olyan intézkedés elfogadásáról határozzon, amely a nemzeti jogszabályai alapján hasonló esetben a védett személy védelme érdekében rendelkezésre állna”.
A kitűzött cél – ahogyan minden bűnügyi együttműködés során – csak akkor valósulhat meg hatékonyan, ha az intézkedéseket kellő gyorsasággal, a közvetlen, elsősorban elektronikus kapcsolatfelvétel révén teszik meg a tagállamok, egymást – és az érintetteket is – megfelelően, az érintettek által értett nyelven tájékoztatják, miközben az emberi jogokat tiszteletben tartják. A hagyományos nemzetközi együttműködési formákban alkalmazott központi hatósági részvételt is lehetővé teszi az EVH-irányelv a tagállamok számára, azzal, hogy a tagállamok kijelölhetik egy, vagy több központi hatóságukat is az EVH továbbítására, átvételére és az azzal kapcsolatos minden információcsere lebonyolítására. Alapkövetelmény ugyanakkor a gyors és hatékony ügyintézés, tehát ilyen központi hatóságot csak akkor lehet és érdemes kijelölni, ha az nem teszi nehézkessé, bürokratikussá az eljárást, hanem segíti, gyorsítja az ügymenetet. Magyarország lényegében ezzel a felhatalmazó rendelkezéssel élt, amikor a székhelybíróságokat – bizonyos esetekben a Budai Központi Kerületi Bíróságot és a mellettük működő ügyészségeket – jelölte ki az EVH-val kapcsolatos eljárások lefolytatására illetékességgel rendelkező hatóságként, így a gyors és hatékony ügyintézés szem előtt tartásával csak kis mértékben „központosította” a jogsegéllyel kapcsolatos ügyintézést.
Az EVH-irányelv csak azt követeli meg, hogy a tagállamok a rendelkezésre álló védelmi intézkedéseket alkalmazzák a feltételek fennállása esetén, de azt nem írja elő, hogy újabb jogintézményeket vezessenek be, tehát nem jogharmonizációs rendelkezéseket tartalmaz, hanem egy bűnügyi együttműködési formát. A tagállamok éppen ezért eltérő védelmi intézkedéseket alkalmazhatnak, azzal, hogy az EVH-irányelv szabályai csak a büntető ügyekben hozott védelmi határozatokra vonatkoznak és a kétszeres büntetés tilalmának érvényesülnie kell. Nincs azonban jelentősége annak, hogy a védelmi intézkedést milyen (büntető, polgári vagy közigazgatási) szerv bocsátotta ki, illetve azt a büntetőeljárás alatt (pl. kényszerintézkedésként), vagy annak jogerős befejezésével (pl. szankcióként) hozták meg. Ha az adott tagállamban nincs védelmi intézkedés, de tudomására jut a másik tagállam által kibocsátott intézkedés megsértése, erről köteles haladéktalanul tájékoztatni a kibocsátó tagállamot. Ez a gyakorlatban leginkább úgy valósulhat meg, hogy a védelmi intézkedést az elkövető a sértett elleni bűncselekmény elkövetésével sérti meg, s az ez alapján indult büntetőeljárásról kell értesíteni a kibocsátó tagállamot.
Az intézkedések sokfélesége miatt a végrehajtás tekintetében kellő rugalmasság szükséges, így a végrehajtó állam illetékes hatósága mérlegelési jogkörében bármely olyan intézkedést alkalmazhat, melyet hasonló esetre nemzeti joga lehetővé tesz, és amely a cél, vagyis a védett személy védelmét megfelelően és célszerűen szolgálja. Mivel az elsődleges cél a sértettek védelme, a tagállamok nem kötelesek olyan intézkedés alapján EVH-t kiállítani, amelynek ez csak másodlagos célja és elsősorban egyéb érdekeket szolgál (pl. az elkövető rehabilitációját, tanúvédelmet). Fontos azonban hangsúlyozni, hogy nem a büntetőeljárás, vagy a büntetés végrehajtásának átadását szolgálja az intézmény, „csak” a végrehajtó államba érkező sértett védelmét. A végrehajtó állam nem a terhelttel szemben folytat büntetőeljárást, ezért csak a védelmi intézkedésre fókuszálhat és magát a szankciót, vagy a biztonsági intézkedést nem hajtja végre (ide nem értve azt az esetet, ha a terhelt is a végrehajtó államban tartózkodik, ez esetben azonban más bűnügyi együttműködési forma alkalmazandó). Ugyanakkor az EVH-ban foglaltak megsértésekor dönthet az ehhez kapcsolódó válaszlépésként valamely szankció alkalmazásáról, hiszen ez esetben nem a bűncselekménnyel kapcsolatos új szankciót szab ki.
Az EU-s bűnügyi együttműködés szélesítésére 2011-ben született meg az európai védelmi határozatról szóló irányelv, melyet a tagállamoknak 2015. január 11-éig kellett átültetniük nemzeti jogukba
A következőkben szó lesz az EVH végrehajtására irányuló jogsegély alkalmazásának közös szabályairól. Az Eubetv. adós maradt az európai védelmi határozat fogalmának rögzítésével, holott azt az EVH-irányelv tartalmazza, és az intézmény céljának és vezérelveinek meghatározása érdekében célszerű is lett volna az értelmező rendelkezések közé iktatni. Eszerint az EVH „valamely tagállam igazságügyi vagy annak megfelelő hatósága által védelmi intézkedéssel kapcsolatban hozott határozat, amelynek alapján egy másik tagállam igazságügyi vagy annak megfelelő hatósága a saját nemzeti joga alapján megteszi a megfelelő intézkedést vagy intézkedéseket a védett személy védelmének fenntartása érdekében”.
Az EVH-irányelv a védelmi intézkedést is definiálja az értelmező rendelkezések között, mely szerint az „a kibocsátó államban – nemzeti jogával és eljárásaival összhangban – elfogadott, büntetőügyben hozott határozat, amely a veszélyeztető személlyel szemben az 5. cikkben említett tilalmak és korlátozások közül egyet vagy többet előír a védett személy olyan bűncselekménnyel szembeni védelme érdekében, amely életét, testi vagy lelki épségét, méltóságát, személyes szabadságát vagy nemi integritását veszélyeztetheti”. Az Eubetv. ezt a fogalom-meghatározást sem ültette át, ugyanakkor az EVH kibocsátására és fogadására vonatkozó részletszabályok között a definíció csaknem minden eleme megtalálható. Az Eubetv. alapján a jogsegély nem korlátozódik kifejezetten a védett személy elleni, az EVH irányelvben meghatározott bűncselekmény-típusokra, bár kétségtelen, hogy az ilyen jellegű bűncselekmények esetén van lehetőség és szükség a védelmi intézkedések meghozatalára.
Az európai védelmi határozat arra az esetre alkalmazandó, ha a védett személy – vagyis az, akit védendőként jelölt meg az EVH, illetve a kibocsátására irányuló kérelem – akarja elhagyni a végrehajtandó és az ő védelmében született alaphatározatot kibocsátó tagállamot. Abban az esetben, ha a veszélyeztető személy – akivel szemben meghatározott kötelezettséget vagy tilalmat írt elő az alaphatározat – hagyja el az kibocsátó tagállamot, nem az EVH kiállításának van helye. Erre a célra ugyanis az adott szankció végrehajtására irányuló jogsegély alkalmazandó, még akkor is, ha a veszélyeztető személy éppen a védett személy tartózkodási helyéül szolgáló tagállamba költözik. A veszélyeztető személy költözése esetén – ha a védett személlyel azonos tagállamba költözik, az EVH elismerését követően az EVH végrehajtásának megszüntetésével – a távoltartásról szóló határozatot az Eubetv. V. fejezetében foglalt felügyeleti intézkedést elrendelő tagállami határozatként, a magatartási szabály előírásáról szóló határozatot pedig a IX. fejezet szerinti alternatív szankciót kiszabó határozatként kell végrehajtani.
| Nemzetközi jog |
|---|
A műben számos szemléltető ábra és táblázat segíti a szakembereket abban, hogy kérdéseikre egyértelmű, lényegre törő és közérthető választ kaphajanak nemzetközi jogi kérdéseikkel összefüggésben. |
EVH-ként ismerhetők el azok a büntetőeljárásban hozott határozatok, amelyekben a tagállami hatóság távoltartásról, vagy felfüggesztett szabadságvesztésről, feltételes szabadságra bocsátásról, próbára bocsátásról, jóvátételi jellegű munkáról – és Magyarországon az ezek mellett elrendelt pártfogó felügyeletről –, illetve vádemelés elhalasztásáról rendelkezett, ha abban meghatározott, a védett személy védelmét célzó tilalmakat, kötelezettségeket fogalmazott meg a veszélyeztető személlyel szemben. A tagállamok által kötelezően elismerendő tilalmakat, kötelezettségeket az EVH-irányelv részletesen felsorolja azzal, hogy emellett más, az EVH alapjául szolgáló magatartási szabályok is előírhatók. EVH csak abban az esetben bocsátható ki, ha tilalomként – önállóan, vagy együttesen – határozzák meg, hogy a veszélyeztető személy belépjen olyan helyekre, helységekbe vagy meghatározott területekre, ahol a védett személy tartózkodik, vagy amelyeket látogat. A tilalmak a magyar szabályok szerint akként írhatók elő, hogy távol kell tartania magát a védett személy lakásától, munkahelyétől vagy attól a nevelési-oktatási intézménytől, ahová a védett személy jár, vagy melyet rendszeresen látogat. A tilalom vonatkozhat arra is, hogy a terhelt a védett személlyel bármely formában érintkezzen (akár telefonon, elektronikus vagy hagyományos levélben, telefaxon vagy egyéb eszközök révén), illetve hogy előre meghatározott távolságon belül megközelítse a védett személyt.
