Házasság mindenkinek! – A homoszexuálisok jogi emancipációja Németországban

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Az azonos neműek közötti szexuális kapcsolat régtől fogva munkát adott a jogalkotónak a német kultúrkörben. Évszázadokon keresztül, mint büntetni rendelt magatartási forma, majd, mint párkapcsolatok magánjogilag szabályozandó különös esete. Miután Merkel kancellár váratlan nyilatkozata hatására a német törvényhozás rekordsebességgel megnyitotta a házasságot az azonos nemű párok számára is, a homoszexualitás megszűnt speciálisan szabályozott jogi kategóriának lenni. A következőkben az ide vezető hosszú útról adok áttekintést.   

Büntetőjogi üldözés

A Német Római Birodalom államaiban a középkortól kezdve büntetni rendelték a XIII. századik még teljesen elfogadottnak számító szodómiát. Az 1532-ben hatályba lépett első egységes német büntetőtörvénykönyv, a Constitutio Criminalis Carolina (Carolina) szintén tartalmazta a „természet elleni fajtalanság“ tényállását, amelyet halálbüntetéssel fenyegett. Ez sokkal inkább a korszakot meghatározó keresztény morál, mint a törvénykönyv római jogi gyökereinek következménye volt.

A Napóleon nevével fémjelzett, a szodómiát dekriminalizáló, 1791-es új francia Btk. (Code pénal) hatása lehetett, hogy az 1794-es Általános Porosz Törvénykönyv (Allgemeine Landrecht für die Preußischen Staaten – PrALR), amely nem csak Poroszországban, de – szokásjogi alapon – a német nyelvterület nagy részén alkalmaztak, halálbüntetés helyett száműzetéssel, illetve szabadságvesztéssel sújtotta a „természet elleni fajtalanságot”.       

Miután Napóleon elfoglalta a német területeket, hosszú évszázadok után büntetlenséget élvezhettek a homoszexuálisok.

Ez azonban nem volt hosszú életű. Nem sokkal az 1861-es német egységet követően, 1871-ben elfogadott, és máig hatályos német Btk. (StGB) átvette a Carolina szabályozását, és a közmorálra hivatkozva ismét büntetőjogi kategóriává tette a férfiak közötti szexuális kapcsolatot. A hírhedt 175. § – ha sok változással is, de – egészen 1994-ig hatályban volt. A Carolinával ellentétben a nőkre már nem vonatkozott a szabályozás.

A dekriminalizációt a zászlajukra tűző első, prominens politikusokat, jogászokat, természettudósokat is a tagjaik között tudó civil szervezetek alapítása egybeesik az StGB elfogadásával. Céljukat annak ellenére sem tudták elérni, hogy a századfordulóra a saját nemükhöz vonzódók társadalmi elfogadása javult, és egy – a politika legfelsőbb köreit, és magát II. Vilmos császárt is érintő – botrány hatására a közbeszéd részévév vált. A tízes években még nőtt is a 175. § alapján elítéltek száma, és a Kormány – a Carolina példáját követve, tagjait is érintő botrányból előre menekülve – a szabályozás nőkre való kiterjesztését is tervbe vette.   

A Weimari Köztársaság időszabában (1918-1933), amelynek addig egyedülálló alapjogi katalógust tartalmazó, és demokratikus államszervezetet létrehozó Alkotmánya a mai napig sok állam számára mintául szolgál, hatályban maradt a 175. §. Miután a szociáldemokraták hivatalosan is kiálltak a homoszexualitás dekriminalizációja mellett, állandó munkát adtak a jogalkotónak: Ha ők voltak hatalmon, enyhült, ha a konzervatívok, szigorodtak a 175. §. Az áttörés 1929-ben következett be, amikor a törvényhozás (Reichstag) illetékes bizottságában elfogadták a nagykorú férfiak közötti „természet elleni fajtalanság” dekriminalizását. Az előrehozott választások sorozatához vezető politikai viharok, majd a nácik 1933-as hatalomátvétele azonban megakadályozta, hogy a javaslatból törvény legyen.

1935-ben jelentősen szigorodott a 175.§: Nem csak az anális közösülés, hanem a férfiak közötti szexuális együttlét minden formája büntetendővé vált, és a büntetési tételeket is jelentősen megemelték. A Homoszexualitás és Terhességmegszakítás Elleni Birodalmi Központ 1936-os megalapításával megindult a melegek elleni hajtóvadászat. Nem csak börtön, hanem – megelőző jelleggel (Schutzhaft) – koncentrációs tábor is várt rájuk. A náci egy százezeres, homoszexuális gyanújában álló férfiak nevét tartalmazó „rózsaszín listát” is összeállítottak.    

Dekriminalizáció        

A bonni Alaptörvény elfogadása, és a Német Szövetségi Köztársaság megalapítása sem hozta el a 175. § törlését, sőt továbbra is a nácik által szigorított rendelkezés maradt hatályban. Nem csak megtartották, de alkalmazták is a jogszabályt: 1950 és 1969 között 100.000 büntetőeljárás indult, amelyből 50.000 a terheltek elítélésével végződött. A büntethetőségét 1957-ben a Szövetségi Alkotmánybíróság (BVerfG) is megerősítette: „A szigorított tényállást az eljárási szabályok betartásával fogadták el 1935-ben, az nem a nemzetszocialista ideológia által áthatott jog része, amely egy szabad, demokratikus államban nem lenne alkalmazható. […] A 175. § a közerkölcsöt védi.”[1] Az Adenauer-Kabinet 1962-es, átfogó StGB-reform során is kitartott a szabályozás mellett: „Büntetőjogi fenyegetés híján a homoszexuálisokat semmi nem akadályozná, hogy felbolygassák a házastársi kapcsolatokat. […] A jog feladata, hogy megakadályozza a métely terjedését, amely súlyos közegészségügyi veszéllyel és a társadalmi rend felborításával fenyeget. […] A természet elleni fajtalanság engedélyezését mindenhol a társadalom biológiai és morális züllésé követte.” – Az indokolások önmagukért beszélnek…

Az NDK előrébb járt:

• 1946-ban visszaállították a Weimari Köztársaság enyhébb szabályozását;
• 1957-ben a Legfelsőbb Bíróság kimondta, hogy a „szocialista társadalomra veszélyesség hiánya”, mint jogellenességet kizáró ok a „természet elleni fajtalanság” esetében tipikusan fennáll;
• 1968-ban a nagykorú (18) férfiak közötti szexuális kapcsolatot dekriminalizálták;
• 1987-ben a Legfelsőbb Bíróság kimondta, hogy a „homoszexualitás ugyan úgy része a szexualitásnak, mint a nők és férfiak közötti érintkezés, és mint ilyen az alapjogok által védett, minden polgárt megillető szabadság.” Ezzel az indokolással az NDK legmagasabb bírói fóruma eltekintett a beleegyezési korhatárra vonatkozó speciális szabályok alkalmazásától;
• 1988-ban a jogalkotó dekriminalizált a nagy- (18), és fiatalkorú (14-18) férfiak közötti közösülést.

Nyugaton az első szociáldemokrata többségű kormánynak, a Brandt-kabinetnek kellett hivatalba lépnie ahhoz, hogy a nagykorú férfiak közötti szexuális kapcsolatot büntethetőségét eltöröljék. A 175. § azonban hatályban maradt: A nagykorúak (21) fiatalkorúakkal (14-21) folytatott fajtalansága ugyanis továbbra is bűncselekmény volt. A diszkrimináció megszüntetésére egészen 1994-ig kellett várni. Ekkortól esik a megrontás hetero-, és homoszexuális kapcsolat esetén azonos megítélés alá (18 feletti 14 alattival). A ’94-es reformig az a furcsa helyzet állt fenn, hogy az újraegyesülés ellenére a keleti és a nyugati tartományokban eltérő szabályok voltak hatályban.

Jóvátétel

A meleg szervezetek a kilencvenes évektől követelték egyre hangosabban a 175. § alapján elítéltek, és a szexuális orientációjuk miatt koncetrációs táborba hurcoltak jogi rehabilitálását, és anyagi kártalanítását. Az erkölcsi jóvátétel a Schröder-kormány jóvoltából történet meg 2002-ben; az 1933 és 1945 között elítélteket rehabilitálták. A jogszabály azonban nem érintette az NSZK bíróságai által ugyan azon szabályok alapján elítélt személyeket.

2017-ben döntött a Merkel-kabinet a rehabilitáció teljessé tételéről, és egyúttal a még élő áldozatok anyagi kártalanításáról. (Az elítéltek egységesen 3000, és minden börtönben töltött év után további 1500 euróban részesültek.) A rendelkezés azonban nem vonatkozott a 14 és 16 év közötti partnerrel történő „fajtalanság” miatt elítéltekre.    [multibox]  Azonos nemű párok együttélésének magánjogi keretei

Amíg a férfiak közötti szexuális kapcsolat büntetőjogi kategória volt, szó sem lehetett az azonos nemű párok együttélése magánjogi kereteinek megteremtéséről.        

Az NDK a büntetőjog területén az NSZK előtt járt, de a homoszexualitást „burzsoá csökevénynek” tartották, így a társadalmi emancipáció elmaradt; melegnek lenni tabu téma volt. A nyolcvanas évek közepétől a hivatalos álláspont változni kezdett. Hogy a szocialista német állam meddig ment volna el a melegek jogainak elismerésében, már sosem derül ki, hisz az NDK-t 1989/90 fordulóján elsodorta a történelem.   

A társadalmi elfogadás a nyolcvanas évekig nyugaton is olyan csekély volt, hogy az azonos nemű párok együttélésének jogi elismerése komolyan fel sem vetődhetett. A polgári bíróságok a hetvenes években még többször, több összefüggésben kimondták, hogy az azonos nemű párok együttélése sérti a jó erkölcsöt, amely – az Alaptörvényből levezethetően (Art. 2 I GG) – minden magánjogi jogviszony alapja. 1988-ban mondta ki egy felsőbb bíróság, a homoszexuális fiát az örökségből kizárni akaró apa vonatkozásában, hogy az azonos nemű párkapcsolatok nem szükségképpen erkölcstelenek.[2]

1999-ben a tartományi jogú város, Hamburg lehetővé tette az azonos nemű párok anyakönyvvezető előtti „egybekelését”. A „hamburgi házasság” azonban csak a város területén, és csak abban a néhány, főképp adójogi kérdésben váltott ki joghatásokat, amelyek tartományi hatáskörbe tartoztak.

A bejegyzett élettársi kapcsolat intézményét 2001-ben vezette a be a Gerhard Schröder vezette szociáldemokrata-zöld koalíció. A jogszabályt (LPartG) 2002-ben a BVerfG is szentesítette.[3] A bejegyzett élettársi kapcsolat bevezetésének nagyobb volt a szimbolikus, mint a gyakorlati jelentősége. Az öröklést és a névviselést leszámítva viszonylag kevés vonatkozásban biztosított a házastársakat megillető jogokat a bejegyzett élettársaknak. Ennek oka, hogy a szövetségi törvényhozás, a tartományok képviselőiből összeálló házában (Bundesrat) hiányzott a többség, így csak olyan tartalmú jogszabályt tudott a Kormány elfogadtatni, amelyhez kizárólag a Bundestag jóváhagyása volt szükség. (Megjegyzendő, hogy a bejegyzett élettárs nevének felvételét az egyébként jóval több jogot biztosító, 2009-es magyar szabályozás nem engedi.)

2004-ben került sor a LPartG-be foglalt jogok kiszélesítésére:

• özvegyi nyugdíj;
• tartásdíj;
• házassági vagyonközösség;
• bejegyzett élettárs vér szerinti gyermekének örökbefogadása (A BVerfG 2013-as ítélete óta a partner korábban adoptált gyermekének örökbefogadása, az úgynevezett szukcesszív adoptálás is lehetséges.[4]).

(A módosított LPartG – az utolsó pontot leszámítva – körülbelül megegyezett a hatályos magyar szabályozással.)

Adójogi vonatkozásban és az örökbefogadás területén a kibővített LPartG sem tartalmazott rendelkezéséket.

Előbbiben a BVerfG 2013-as határozata hozott áttörést. A taláros testület az egyenlő bánásmód alkotmányos elvéből (Art. 3 GG) arra a döntésre jutott, hogy a bejegyzett élettársakra is ugyan azoknak az adójogi szabályoknak kell vonatkozniuk, mint a házastársakra.[5] Az adójog egyébként azért számított sarkalatos kérdésnek, mert Németországban családi adózás van, és a gyermek nélküli párokra is jóval kedvezőbb szabályok vonatkoznak, mint az egyedülállókra.

A meleg párok közös örökbefogadásának kérdésében a BVerfG kivárt a döntéssel. 2016-ban azonban egy müncheni alsóbb bíróság engedélyezte egy azonos nemű párnak a nevelőszülői, és a gyámi tevékenység is. 

Házasság mindenkinek

A konzervatív CDU/CSU pártszövetségen kívül valamennyi parlamenti párt évek óta szorgalmazta a házasság megnyitását az azonos nemű párok számára. A közbeszédben a „házasság mindenkinek” kifejezés terjedt el. Az ellenzéki pártok ilyen irányú törvényjavaslata évekig volt a Bundestag illetékes bizottsága előtt. A CDU/CSU-val nagykoalícióban lévő szociáldemokraták (SPD) azonban a koalíciós szerződésre tekintettel nem támogathatták a törvényjavaslat plénum elé vitelét (Egy ellenzék által előterjesztett törvényjavaslat csak a koalíciós partner egyetértésével szavazható meg.). A közelgő választásokra tekintettel azonban már nem csak az ellenzéki pártok, de az SPD is nyilvánvalóvá tette, hogy a házasság megnyitása a választások után már a koalíciókötés feltétele lesz. Feltehetően ezt figyelembe véve, de az időzítéssel mindenkit meglepve Angela Merkel június utolsó hetében bejelentette, hogy támogatja a törvényjavaslat napirendre vételét, amelyről a CDU/CSU frakció tagjai lelkiismereti alapon, az SPD képviselői pedig a koalíciós szerződés rendelkezéseitől függetlenül szavazhatnak. Alig néhány nappal később sor is került a szavazásra, amelyen a képviselők nagy többséggel (393-226), valamennyi ellenzéki párt, az SPD és a CDU/CSU frakció körülbelül harmadának támogatásával elfogadták a törvényjavaslatot. A kancellár egyébként nemmel szavazott.       

A most elfogadott jogszabály lényegében a német Ptk. (BGB) egyetlen mondatának kiegészítését foglalja magában. Az eddigi szabályozás szerint „A házasság élethosszra köteteik.” (1653. § BGB). Az új változat szerint „A házasság két eltérő, vagy azonos nemű személy között élethosszra köttetik.”[6] Ezzel a jog minden területén azonos szabályok vonatkoznak a hetero-, és homoszexuális házaspárokra. Bejegyzett élettársi kapcsolat a jövőben már nem köthető. A fennállók – a partnerek döntése alapján – vagy házasságá alakíthatók, vagy változatlan formában megmaradnak.

Karlsruhéjé az utolsó szó?

Kérdés, hogy ismét a BVerfG elé kerül-e a kérdés. Előzetes normakontrollt a Szövetségi Kormány, a Bundestag képviselőinek negyede, vagy egy tartományi kormány kérhet. Ez azonban a politikai kommunikáció szempontjából visszás lenne, mert a múltban a konzervatív pártok élesen bírálták a karlsruhei testületet, amiért a meleg-jogokkal összefüggésben, sorozatosan kvázi jogot alkotott.

Magánszemélyek csak közvetlen alapjogsérelem esetén élhetnek keresettel. Kérdés, hogy ez fennáll-e, hisz a heteroszexuálisok házasodási joga nem sérült, nem korlátozódott. Felmerülhet viszont az egyenlő bánásmód elvének sérelme (Art. 3 GG), mert ez az eltérő élethelyzetek differenciált szabályozását is megköveteli.

Érdemi döntés a melegházasságok alkotmányosságáról csak akkor következhet, ha a BVerfG a fentiekre tekintettel tartalmilag egyáltalán vizsgálni fogja az ügyet. A testület a LPartG-vel összefüggésben 2002-be kimondta, hogy a „társadalmi szemlélet változásától függetlenül a házasság férfi és nő életközössége”. A jogtudományban más a többségi álláspont: Amit a BVerfG állít, az ugyanis nem következik egyenesen a német alkotmányból. Az Alpapörvény nem tartalmazza a házasság definícióját, csak annyit, hogy „a házasság és a családot különös állami védelmet élvez” (Art. 6 GG). A jogalkotó 1949-ben nyilván fölöslegesnek tartotta a fogalommeghatározást; álmában sem gondolta volna, hogy a melegek egyszer házasodni akarnak. Azzal azonban tisztában volt, hogy a társadalmi változásokkal a jogszabályok értelmezése is alakul. Ugyanakkor különösen a homoszexualitás jogi megítélése mutatja, milyen veszélyes, ha a társadalmi morálból (büntető)törvény lesz. Van azonban, amikor ez már nem ignorálható. A „család” kifejezés már a BVerfG által elismerten is megváltozott; az az általános szóhasználat szerint nem csak egy férfi, egy nő és vér szerinti, közös gyermekeik együttélést jelenti – mondta ki a testület. Figyelembe kell továbbá venni, hogy az (alkotmány)jogalkotó nem homofób okokból, hanem a vad házasságok elleni fellépés miatt részesítette a házasságot különöse védelemben, amelyet az Alaptörvény ’49-es indokolása „a tartós együttélés jogi formájaként” definiált. A házasság megnyitása amúgy sem veszélyezteti magát a jogintézményt, és különösen nem sérti a heteroszexuálisok jogait, hisz ők továbbra is egybekelhetnek, és élvezik a házasság nyújtotta privilégiumokat – hangzik a jogtudomány többségi álláspontja.             

Néhány adat

A 2011-es népszámlálás adatai szerint 73.000 azonos nemű pár élt élettársi viszonyban Németországban, ebből 32.000 pár bejegyzett élettársi kapcsolatban. Ez Németország 90 milliós népességéhez mérve, és abból kiindulva, hogy a populációban átlagosan 5-10 százalék érintett, nem túl sok. Férfi pár egyébként jóval több van, mint a női.

Egy 2013-as reprezentatív felmérés szerint a németek 73 százaléka támogatja a hetero-, és homoszexuális párkapcsolatok jogi szabályozása közötti mindenfajta különbség eltörlését, tehát a házasságot mindenkinek.

---