Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
A Wolters Kluwer gondozásában megjelenő Magyarázat a nemzetközi magánjogról című kiadvány a nemzetközi magánjog egészét átfogó jogszabály-magyarázat, mely a nemzetközi magánjogról szóló törvényt részletesen és tematikusan elemzi, együttesen a szabályozás gerincét adó uniós jogi aktusokkal és a vonatkozó nemzetközi egyezményekkel, valamint a kapcsolódó joggyakorlattal.
Az alábbiakban magyarázatunk szerződésekkel foglalkozó fejezetének a jogválasztásról szóló témaköréből olvashatnak részleteket az Európai Unió szabályozásáról, nevezetesen a Róma I rendelet előírásairól. A részlet szerzője: dr. Király Miklós.
Jogválasztásról van szó, ha a felek dönthetnek a szerződésükre alkalmazandó jogról (lex contractus). Az elmúlt évtizedekben az akarati autonómia, a jogválasztás kiteljesedését figyelhetjük meg a nemzetközi magánjogban, különösen a kötelmi jogban.
Szerződések esetében a felek jogválasztására a Róma I rendelet szabályai vagy a nemzetközi magánjogi kódex normái irányadóak. Ez utóbbiak csak másodlagosan, szűk körben nyernek alkalmazást, kizárólag a Róma I rendelet tárgyi hatályán kívül rekedő ügyletek esetén.
A Róma I rendelet lényegében azonos rendelkezéseket tartalmaz, mint elődje, a még 1980-ban elfogadott Római Egyezmény. A Róma I rendelet (11) preambulumbekezdése kinyilvánítja, hogy a feleknek az alkalmazandó jog megválasztására vonatkozó szabadsága a szerződéses kötelezettségekre irányadó kollíziós szabályok rendszerének egyik alapja.
A Róma I rendelet 3. cikke a jogválasztás széles körű szabadságát biztosítja.
Kifejezett vagy hallgatólagos jogválasztás
A Róma I rendelet 3. cikk (1) bekezdése szerint a szerződésre elsősorban a felek által választott jog irányadó. A jogválasztásnak kifejezettnek kell lennie, vagy annak a szerződés rendelkezéseiből, illetve az eset körülményeiből egyértelműen ki kell tűnnie. Választásukkal a felek a szerződés egészére vagy csak annak egy részére alkalmazandó jogot határozhatják meg. A Róma I rendelet 3. cikk (2) bekezdése pedig lehetővé tesz a feleknek, hogy a szerződést a korábban irányadó jog helyett utóbb egy másik jog rendelkezései alá vonják.
A hallgatólagos jogválasztás szabályai árnyalatnyit szigorodtak a Római Egyezményhez képest, legalábbis a Róma I rendelet angol, illetve német változata szerint, az idézett magyar fordítás ugyanis nem követi ezeket a finomításokat. Amíg a Római Egyezmény szerint a hallgatólagos jogválasztáshoz elég volt a „kellő bizonyosság” (reasonable certainty, mit hinreichender Sicherheit), addig a Róma I rendelet angol, illetve német szövege szerint ennek már „egyértelműen” (clearly demonstrated by the terms of the contract or the circumstances of the case; eindeutig aus den Bestimmungen des Vertrags oder aus den Umständen des Falles ergeben) ki kell tűnnie. A hivatalos magyar szöveg nem érzékeli ezt a változást, továbbra is a „kellő bizonyosság” fordulatot használva a Róma I rendelet 3. cikk (1) bekezdésében, helytelenül. Amennyiben hazai bíróság előtt vita merülne fel a szöveghely értelmezése tekintetében, nyilvánvalóan figyelembe kell venni a Róma I rendelet többi nyelvi változatát is. A kódex már közvetve érzékelteti a rendelet helyes fordítását azzal, hogy azon szerződéses viszonyokra, amelyekre a Róma I rendelet nem alkalmazandó, a hallgatólagos jogválasztás tekintetében a pontos magyar fordítást építi be az Nmjtv. 50. § (1) bekezdésébe. Tehát ha a jogválasztás nem kifejezett, annak a szerződés rendelkezéseiből vagy az ügy körülményeiből egyértelműen megállapíthatónak kell lennie.
Hallgatólagos jogválasztásra utalhat, ha a felek olyan általános szerződési feltételeket (standard forms) használnak, amelyek egy adott jogrendszerre jellemzőek, vagy a korábbi üzletmenetüket meghatározott jogot választó klauzulákat tartalmazó szerződések mentén bonyolították, és nincs nyoma annak, hogy a jogválasztás elhagyása tudatos döntés eredménye lett volna. A visszatérő utalások egy ország polgári törvénykönyvének meghatározott cikkeire szintén a hallgatólagos jogválasztást jelezhetik. Hasonlóképpen, ha a kapcsolódó jogügyletekre a felek választottak jogot, vagy ha a szerződésükben kikötötték a vitájukban döntő választottbíróság székhelyét olyan körülmények között, hogy az az alkalmazandó jogra is utalhat. A fórumválasztás következményének mérlegelése összhangban van a Róma I rendelet (12) preambulumbekezdésével, amely szerint annak meghatározása során, hogy a felek jogválasztása egyértelműen megállapítható-e, egyik tényezőként a felek arra vonatkozó megállapodását is figyelembe kell venni, hogy kizárólagos joghatóságot ruháznak egy tagállam egy vagy több bíróságára a szerződés alapján felmerülő viták eldöntésére.
A jogviszony feldarabolása
A Róma I rendelet 3. cikk (1) bekezdése lehetővé teszi, hogy választásukkal a felek meghatározzák a szerződés egészére vagy annak csak egy részére alkalmazandó jogot. Ebből logikusan következik, hogy a szerződés különböző részei különböző jogok alá is rendelhetőek, a nemzetközi magánjogban ismert dépeçage intézményének megfelelően. Ugyanakkor óvatosságra int, hogy a különböző bíróságok adott esetben különböző mértékben fogadják el a szerződés feldarabolását az alkalmazandó jogok szempontjából. Így az Európai Bíróság korlátozottan megengedő döntést hozott a C-133/08 számú, ICF ügyben (ECLI:EU:C:2009:617, ítélet), a jogelőd Római Egyezmény azonos tartalmú rendelkezését értelmezve. Ítéletében rámutatott, hogy a szerződés különböző részekre bontása és e részek eltérő jogszabályok alá rendelése ellentétes a Római Egyezmény céljaival, és kizárólag abban az esetben fogadható el, ha a szerződés több olyan részből áll, amelyeket egymáshoz képest önállónak lehet tekinteni.
Belföldi tényállások
Szintén kisebb módosítás elődjéhez képest a Róma I rendeletben, hogy a tisztán belföldi tényállások leírása során, tehát amikor valamennyi, a jogviszonyra vonatkozó egyéb lényeges tényállási elem más országhoz kapcsolódik, mint amelynek jogát választották, a Róma I rendelet 3. cikk (3) bekezdéséből elmaradt a „függetlenül attól, hogy együtt jár-e egy külföldi bíróság joghatóságának kikötésével vagy sem” fordulat. Ennek azonban valószínűleg nem kell különösebb jelentőséget tulajdonítani, mert a rendelkezést indokoló Róma I rendelet (15) preambulumbekezdés viszont átveszi ezt a szöveghelyet. A lényeg, hogy az ilyen, valódi természetük szerint belföldi jogviszonyokban az egyébként irányadó jog kógens normáinak alkalmazását biztosítani kell.[1]
Belső piaci záradék
Tartalmi jelentőségű változás viszont a Római Egyezményhez képest a Róma I rendelet 3. cikk (4) bekezdésébe foglalt új norma, „belső piaci záradék” az Unió jogának védelméről. Ezzel kapcsolatban kérdésként vetődik fel, hogy nincs-e részleges átfedés a Róma I rendelet 3. cikk (3) és (4) bekezdései között, hiszen a tagállamok kötelező normái egyébként is magukba foglalják a Róma I rendelet 3 cikk (4) bekezdésében hivatkozott, átültetett normákat. Tehát az idézett rendelkezéssel biztosított kiegészítő védelem csak az inkorporálást nem igénylő, közvetlenül alkalmazandó EU-normák tekintetében jelenik meg a korábbi állapothoz képest.
Érvényesség
A Róma I rendelet 3. cikkének (5) bekezdése szerint az alkalmazandó jogra vonatkozó megállapodás létrehozására és érvényességére a 10., 11. és 13. cikkek rendelkezéseit kell alkalmazni, azaz a rendeletnek a szerződések anyagi és alaki érvényességére, valamint a cselekvőképtelenségre vonatkozó szabályai a jogválasztásra nézve is irányadóak.
A gyengébb fél védelme
A tisztán belföldi vagy uniós tényállásokra szabott sajátos szabályok mellett egyéb korlátai is vannak a jogválasztásnak. Idetartozik a gyengébb vagy kevésbé tájékozott fél védelme, az alábbiak szerint.
a) Fuvarozási szerződések
Így a Róma I rendelet 5. cikke (2) bekezdése szerint fuvarozási szerződéseknél a felek csak azon ország jogát választhatják a személyszállítási szerződés irányadó jogaként – a 3. cikkel összhangban –, ahol:
– az utas szokásos tartózkodási helye található; vagy
– a fuvarozó szokásos tartózkodási helye található; vagy
– a fuvarozó központi ügyvezetésének helye található; vagy
– a kiindulási hely található; vagy
– a rendeltetési hely található.
Tehát eltérően a Róma I rendelet főszabályától, ebben az esetkörben nem lehet bármilyen, a jogviszonyhoz egyáltalán nem kapcsolódó jogot választani.
b) Fogyasztói szerződések
Eltérő védelmi rendszer érvényesül a fogyasztói szerződéseknél. A Róma I rendelet 6. cikk (2) bekezdése szerint a felek a 3. cikknek megfelelően megválaszthatják az alkalmazandó jogot, a jogválasztása azonban nem eredményezheti azt, hogy a fogyasztót megfosztják az olyan rendelkezések által biztosított védelemtől, amelyektől – a Róma I rendelet 6 cikk (1) bekezdés alapján jogválasztás hiányában alkalmazandó jog értelmében – megállapodás útján nem lehet eltérni. Így az egyébként irányadó jog kógens szabályai a jogválasztásra tekintet nélkül érvényesülnek.
c) Biztosítási szerződések
A nagy kockázatra vonatkozó biztosítási szerződésekre a felek által a Róma I rendelet 3. cikk szerint választott jog vonatkozik. Viszont a választható jogok zárt felsorolásával találkozunk bizonyos (más) biztosítási szerződések esetében is, a vonatkozó Róma I rendelet 7. cikk (3) bekezdése szerint. A Róma I rendelet 7. cikk (2) bekezdése hatálya alá tartozó szerződésektől eltérő biztosítási szerződés esetén ugyanis a felek kizárólag az alábbi jogokat választhatják:
Végezetül, ha az első, a második és az utolsó franciabekezdésben felsorolt esetekben az említett tagállam nagyobb szabadságot biztosít a biztosítási szerződésre alkalmazandó jog megválasztására, a felek élhetnek e szabadsággal.
d) Munkaszerződések
Az egyéni munkaszerződések esetében a Róma I rendelet ismételten visszatér a fogyasztói szerződéseknél alkalmazott mintához, azaz az egyébként irányadó jog kógens rendelkezései érvényesülésének garantáláshoz: a Róma I rendelet 8. cikk (1) bekezdése szerint az egyéni munkaszerződésre a felek által a 3. cikknek megfelelően választott jog az irányadó. Ez a jogválasztás azonban nem eredményezheti azt, hogy a munkavállalót megfosztják a jogválasztás hiányában a Róma I rendelet 8. cikk (2)–(4) bekezdései értelmében alkalmazandó jog olyan rendelkezései által biztosított védelemtől, amelyektől megállapodás útján nem lehet eltérni.
Tehát a Róma I rendelet 3. cikkének jogválasztásra vonatkozó általános szabálya mellett több, kevésbé megengedő rendelkezés érvényesül, az ügylet típusától függően.
A választott jog alkalmazásának korlátot szabhat még az imperatív rendelkezések érvényesülése és a közrend, mely kérdéseket a magyarázat megfelelő részeinél tárgyalunk.
Nem állami normák választása
A Róma I rendelet – eltérve eredeti koncepciójától –, erősen visszafogott a különböző nem állami normák (rules of law), így a különböző szerződési jogi alapelvek, mint például az UNIDROIT Nemzetközi Kereskedelmi Szerződések Alapelvei (UNIDROIT Principles of International Commercial Contracts) alkalmazása tekintetében. A jogválasztás szabadságát biztosító Róma I rendelet 3. cikke szerint: „A szerződésre a felek által választott jog az irányadó.” Ebben az összefüggésben a „jog”, „law”, „Recht” kifejezés használata egyértelműen a különböző állami jogokra utal. Ez kiderül a Róma I rendelet 4. cikkéből, amely – meghatározva a jogválasztás hiányában alkalmazandó jogot – következetesen valamely ország jogára, „law of the country” utal.
a) Anyagi jogi értelemben vett jogválasztás
Ezt a szigorú szemléletet némiképp enyhíti a Róma I rendelet (13) preambulumbekezdése, amely megengedi az anyagi jogi értelemben vett jogválasztást, hangsúlyozva, hogy a „rendelet nem zárja ki, hogy a felek nem állami joganyagra vagy nemzetközi egyezményre történő hivatkozást építsenek be a szerződésbe”. Ez azonban nem különösen jelentős engedmény, hiszen a hivatkozás beépítésének, azaz a nem állami normák inkorporációjának lehetősége tulajdonképpen a felek szerződési szabadságából következik.
b) EU szerződési jog
Inkább előremutató a Róma I rendelet (14) preambulumbekezdése, amely szerint: „Ha a Közösség egy megfelelő jogi eszközben az anyagi szerződési jogra vonatkozó szabályokat fogadna el, az általános feltételeket is ideértve, ez a jogi eszköz lehetővé teheti a felek számára, hogy e szabályok alkalmazását válasszák.” Tehát elméletileg elfogadja, hogy a felek egy olyan európai szerződési jog alkalmazása mellett döntsenek, mint a néhány éve tervezett, de végül el nem fogadott Közös Európai Adásvételi Jog (Common European Sales Law, CESL).
Összességében el kell ismernünk, hogy egyfajta ellentmondás feszül a szerződésekre vonatkozó alapelvek és a nemzetközi magánjog jelenleg uralkodó álláspontja között, legalábbis ami a rendes bíróságok előtti eljárásban alkalmazandó jogot illeti. Az alapelvek sokkal ambiciózusabbak lehetséges alkalmazásukat illetően, mint a jelenlegi, szerződésekre irányadó kollíziós normák, és az alapelvek alkalmazása, különösen rendes bíróságok előtt, éppen az állami vagy szupranacionális nemzetközi magánjogi normáktól függ.
c) Választottbírósági eljárás
Nem állami normák alkalmazása választottbírósági eljárásban: mind a szerződéses kötelezettségekről szóló Róma I rendelet, mind pedig a Brüsszel Ia rendelet kizárja tárgyi hatálya alól a választottbírósági megállapodást [Róma I rendelet 1. cikk (2) bekezdés e) pont], illetve általában a választottbíráskodást [Brüsszel Ia rendelet 1. cikk, (2) bekezdés d) pont). Éppen ezért a Róma I rendelet 3. cikkének jogválasztásra vonatkozó rendelkezései, amelyek csak valamely állami jog választását teszik lehetővé, illetve a (13) preambulumbekezdés, amely nem állami jogok választását csak anyagi jogi értelemben tartja lehetségesnek, a választottbírósági eljárásban nem irányadóak. Ez azonban már a választottbíráskodásról szóló 2017. évi LX. törvény és különösen a Vbt. 41. §-ának az értelmezésére tartozó kérdés.
(A részlet szerzője: dr. Király Miklós.)
[1] Lásd: Mádl Ferenc – Vékás Lajos: Nemzetközi Magánjog és nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Joga. Nyolcadik, átdolgozott kiadás, ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2015, 557 o. és 346. o.
