Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Szeptemberben új Bundestagról, azaz szövetségi törvényhozásról döntenek a németek. A magyar választási rendszert ’89/’90 fordulóján a német mintájára alakították ki. Érdemes tehát áttekinteni, hogy néz ki a német szabályozás, miben tér el a magyartól, különösen annak néhány évvel ezelőtti, jelentős módosítása óta.
A németországi választásra, csakúgy, mint nálunk, négyévente, de nem tavasszal, hanem szeptemberben kerül sor. A pontos időpontot – a kormánnyal és a tartományokkal történő egyeztetés után – a szövetségi elnök határozza meg.
A választás általános, közvetlen, egyenlő, titkos és szabad. Érdemes egy pillantást vetni az utolsó kitételre, mert ez a magyar Alaptörvényben nem szerepel. A választás szabadságának tartalma kettős: (1) A német polgárok szabadon dönthetnek a választáson való részvételről. Nincs tehát részvételi kötelezettség (ellenpélda: Belgium, Görögország, Olaszország, Törökország). (2) A választók számára biztosítani kell, hogy szabadon alakíthassák ki véleményüket a közügyekről, és meggyőződésüknek megfelelően szavazhassanak.
A választási rendszer
Csakúgy, mint mi, a németek is vegyes választási rendszert alkalmaznak. Az ország 299 egyéni választókerületre (OEVK; 200.000 választó/OEVK) tagolódik, ahol a legtöbb szavazatot szerző jelölt kapja meg a közvetlen mandátumot. (Magyarországon 106 OEVK van; 80.000 választó/OEVK.) A választás egyfordulós; érvényességi és eredményességi küszöb nincs.
A német rendszerben az egyéniek mellett 299 listás mandátumot is kiosztanak. A pártok tartományonként állítanak listát, amelyről az adott tartományban leadott szavazatok arányában azok a pártok részesülnek mandátumokban, amelyek országos átlagban elérték az 5 százalékot, vagy ha ez alatt is maradtak, legalább három jelöltjük szerzett közvetlen mandátumot. Utóbbi egy alkalommal történet meg: ’94-ben a PDS, az NDK állampártjának utódpárja listán csak 4,4 százalékot kapott, de mivel jelöltjeinek 4 OEVK-ben is sikerült győzniük, a párt 40 listás mandátumban is részesült.
Egy reprezentatív felmérés szerint a német választók 70 százaléka a közvetlen jelöltre leadott szavazatát tartja értékesebbnek.
A listás mandátumok tartományonkénti kiosztása, és az 5 százalékos küszöb aránytalanságokhoz, és így a szavazatok egyenlőségének sérüléséhez vezethet – állapította meg a Szövetségi Alkotmánybíróság (BVerfG) 2008-ban. Ugyancsak alkotmányellenesnek nyilvánította a közvetlen és listás mandátumok elosztásának esetleges aránytalanságai miatt kiosztott kompenzációs képviselői helyek intézményét (Überhangmandat). Ezen a – Németországon kívül csak Skóciában és Új-Zélandon alkalmazott – kompenzációs módszeren a következőt kell érteni: valamelyik párt egy tartományban az OEVK-ket nagyobb hányadát szerzi meg, mint amennyi a listás szavazatainak az aránya. Ebben az esetben – az aránytalanságot orvosolandó – az érintett párt extra mandátumokban részesül. A BVerfG döntése mutatja, hogy bár a német rendszer az OEVK-en keresztül többségi elemet is tartalmaz, a választások végeredményének megállapítása, illetve a Bundestag összetételének meghatározásakor elsősorban az arányosságot tartja szem előtt. Az ítélet következményeként 2012 óta létezik egy másik fajta kompenzációs mandátum is (Ausgleichsmandat). Ezeket azok a pártok kapják, amelyek kisebb arányban nyertek OEVK-t, mint a listás szavazataik aránya. Tartományi szinten, és így eltérően szabályozzák, miként történik a kétféle kompenzációs mandátumok elosztása, amelyek száma változó, az aktuális választási eredményhez igazodik. A jelenlegi Bundestagban 33 képviselő szerzett helyet kompenzáció útján; a törvényhozás tagjainak száma az eredeti 598-ről 631-re emelkedett. Az egyetlen párt, amely 2013-ban nem profitált a 2012 óta létező kompenzációs mandátumokból a – csak Bajorországban induló – CSU volt. A párt ugyanis többséget kapott az összes bajor OEVK-ban, de listán a szavazatoknak „csak” a 49 százalékát szerezte meg. Így a bajor kompenzációs mandátumokból a többi párt részesült. Összehasonlításul: Magyarországon a közvetlen mandátumot nem szerzett egyéni jelöltekre leadott szavazatok kerültek a korábban létezett országos, kompenzációs listára. Az aktuális szabályok szerint ezek az „elveszett” voksok egyszerűen hozzáadódnak a listás szavazatokhoz.
A választásra jogosultak köre
Választásra a 18. életévüket betöltött, a választás napját megelőzően legalább három hónapja állandó németországi lakcímmel rendelkező német állampolgárok jogosultak, ha a magyarországihoz hasonló kizáró okok valamelyike nem áll fenn (közügyektől eltiltás stb.).
De mi a helyzet a külföldön élő németekkel? 2008-ban a BVerfG alkotmányellenesnek találta, hogy ők teljes egészében ki voltak zárva a választásokból. Így 2012 óta speciális szabály vonatkozik rájuk. A külföldön élő német állampolgárok két csoportja kapott választójogot:
• Akik 14. életévük betöltése után legalább három hónapig megszakítás nélkül éltek Németországban, és kevesebb, mint 25 éve hagyták el az országot.
• Akik ugyan nem teljesítik a két fenti feltételt, de „a németországi politikai folyamatokról közvetlen ismerettel rendelkeznek, és a németországi politikai döntések kihatnak mindennapi életükre.” Ennek fennállásáról a Szövetségi Választási Bizottság dönt eseti mérlegelés után. Tipikusan teljesíti a feltételeket például egy évtizedek óta külföldön élő, de Németországban lakóingatlannal rendelkezik személy.
Angela Merkel német kancellár. Habár a választópolgárok a törvényhozás összetételéről, és nem közvetlenül a kormányról, illetve a kancellár személyéről döntenek, 1961 óta a két legnagyobb párt, a keresztény- és a szociáldemokraták minden választás előtt megnevezték a kancellárjelöltjüket
Különösen érdekesebb, de mára a gyakorlatban elenyésző jelentőségű szabály, amely szerint az úgynevezett „státusznémetek” is rendelkeznek választójoggal. Ők azok, akik ugyan nem német állampolgárok, de az Alaptörvény értelmében németek. Azokról a menekültekről, kitelepítettekről, valamint házastársaikról és leszármazóikról van szó, akik 1937. december 31-én a Német Birodalom területén éltek. Az általános feltételeket (életkor, helyben lakás) ennek a személyi körnek is teljesítenie kell.
Jelöltállítás
Jelölt- és listaállításra automatikusan jogosultak a szövetségi vagy valamelyik tartományi törvényhozásban képviselettel rendelkező pártok. Egyéni jelölt állításához a többi pártnak, illetve a független jelölteknek OEVK-ként 200, tartományi lista állításához pedig a választásra jogosultak egy ezrelékének, de maximum 2000 választópolgár támogató aláírása szükséges. A feltétetek tehát könnyen teljesíthetők.
A magyarországitól gyökeresen különbözik, hogy a német választási törvény a pártok jelölt- és listaállításának belső menetét is szabályozza. E szerint az egyéni jelöltek személyéről az egyéni választókerületi alapszervezetben a tagok titkos, demokratikus szavazása útján kell dönteni. Ugyancsak titkos, demokratikus szavazással határoznak a párttagok a listákon szereplő jelöltek sorrendjéről. A jogszabály mindössze annyi eltérés enged meg, hogy a tagok által közvetlenül, e célra választott gyűlés is dönthet a jelöltek személyéről és a listás sorrendről. A jogszabály alkalmazásának tudható be, hogy nem ritka, amikor a pártok prominens politikusai alapszervezetük ellenállása miatt nem indulhatnak egyéni mandátumért, vagy nem kapnak előkelő listás helyet.
Habár a választópolgárok a törvényhozás összetételéről, és nem közvetlenül a kormányról, illetve a kancellár személyéről döntenek, 1961 óta a két legnagyobb párt, a keresztény- és a szociáldemokraták minden választás előtt megnevezték a kancellárjelöltjüket.
A szavazás menete
A szavazást megelőzően a választópolgárokat levélben értesítik a névjegyzékbe történt felvételről. A szavazásra vasárnap 8 és 18 óra között kerül sor. A szavazókörök szavazatszámláló bizottságai – ha a választópolgár magával vitte – az értesítő segítségével ellenőrzik, hogy a megjelent személy szerepel-e a névjegyzékben. A személyazonosság ellenőrzése érdekében elkérhetik a választópolgár személyi igazolványát vagy útlevelét. A gyakorlatban ettől – az értesítő felmutatása esetén – általában eltekintenek. A szavazócédulát a szavazófülkében kell kitölteni, a szokásjog alapján piros postairónnal. Miután a szavazóbizottság valamelyik tagja pipát helyez el a megjelent választópolgár neve mellett a névjegyzékben, a szavazó bedobhatja a szavazócédulát az urnába, amelyek nyílását eddig a pillanatig papírral fedték le.
A szavazókörök zárása után a Szavazatszámláló Bizottság tagjai megkezdik a voksok összesítését. Az eredményt továbbítják az Egyéni Választókerületi Választási Bizottság elnökének, aki – annak megállapítása után, ki szerezte meg a közvetlen mandátumot – továbbítja az eredményt a Tartományi Választási Bizottság vezetőjének. Ez a grémium megállapítja, ki szerzett mandátumot a tartományi listáról (Eleinte a d’Hondt-, később a Hare/Niemeyer-, újabban pedig a Sainte-Laguë/Schepers-módszer segítségével.), illetve, ki részesült kompenzációs mandátumban. Ezt követően továbbítja az eredményt a Szövetségi Választási Bizottság elnökének, aki tájékoztatja a közvéleményt a választások eredményéről.
Egy szavazat akkor érvénytelen, ha nem állapítható meg a választói akarat. A gyakorlatban a Választási Bizottságok elég nagyvonalúak; az ikszelés mellett elfogadják egyebek mellett a satírozást és az aláhúzást is.
A választás eredményét két hónapon belül, a Bundestag illetékes bizottsága előtt lehet megtámadni. A jogorvoslati eljárásban – a bizottság ajánlása alapján – a plénum hoz döntést. A keresetet akkor is vissza kell utasítani, ha ugyan a választási szabályok sérültek, de ezek nem voltak kihatással a mandátumok elosztására. A döntés ellen a BVerfG előtt lehet jogorvoslattal élni. Azonban még sosem fordult elő, hogy a karlsruhei alkotmányőri testület megváltoztatta volna a Bundestag döntését.
Ha valaki elvesztené a mandátumát, listás mandátum esetén a következő jelölt kapja meg azt. Egyéni mandátum esetén a képviselői hely a következő választásokig betöltetlen marad; a német jog nem ismeri az időközi választás intézményét.
Levélszavazás
[htmlbox eu_jog_alkalmazasa]Szavazni levélben is lehet. Ezt a névjegyzékbe történt felvételről szóló értesítőben szereplő nyomtatvány kitöltésével, vagy az interneten lehet kérelmezni. A levelet főszabály szerint postai úton kell visszaküldeni. A választópolgároknak azonban lehetőségük van arra is, hogy a választás előtti négy hétben, félfogadási időben az illetékes polgármesteri hivatalban bejelentsék levélszavazási szándékukat, helyben kitöltsék a szavazólapot, és azt a hivatalban elhelyezett urnába dobják. A többség a „levélszavazásnak” ezt a módját preferálja. Külképviseleten csak azokban az országokban lehet szavazni, ahol nem működik megbízható postai szolgáltatás. Ellenőrzés híján kiüresedett, és 2013 óta nem is él a szabály, amely szerint a választópolgárok csak akkor szavazhattak levélben, ha valószínűsítették, hogy a választás napján akadályoztatva lesznek. Levélben szavazni egyre népszerűbb Németországban; 1957-ben, az első alkalommal kevesebb mint 5, 2009-ben már több mint 20 százalék élt a lehetőséggel.
Kampányfinanszírozás
A jelöltek és pártok többféle formában részesülnek kampánytámogatásban az állami és önkormányzati szervektől: ingyenes hirdetési lehetőség a közszolgálati médiumokban; költségtérítés nélkül használható plakátfelületek. Pénzbeli támogatás azonban – a BVerfG ezt alkotmányellenesnek nyilvánító ’92-es döntése óta – nincs. Azóta a pártok – a korábbi választásokon elért eredményük arányában – rendszeres állami támogatásban részesülnek, amely a működési költségek fedezése mellett a kampányfinanszírozásra is szolgál.
A választási szabályok bemutatása után, cikksorozatom következő részében a német pártrendszert fogom górcső alá venni.
