Quid juris?

A szerző alábbi írásában az Európai Unió Bíróságának az FGTI vs Victoria Seguros SA-ügyben hozott ítéletét ismerteti, melyben az alkalmazandó jog kérdését vette górcső alá

Az alábbiakban ismertetendő ítélet[1] az alkalmazandó jog kérdését vette górcső alá előzetes döntéshozatal eljárásban. A kérelmet a lisszaboni fellebbviteli bíróság (Tribunal da Relação de Lisboa) terjesztette az Európai Unió Bírósága (EUB – Luxembourg) elé az előtte zajló jogvita keretében, mely egy portugáliai baleset károsultjának fizetett kártérítés ügyében zajlott. Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem a szerződésen kívüli kötelmi viszonyokra alkalmazandó jogról szóló 864/2007/EK, azaz Róma II rendelet[2] joghelyeinek egymással való összefüggésükben való értelmezésére irányult, mivel az ügy tényállása az Európai Unió két tagállamának jogszabályai közötti kollízióra vonatkozott.

I. Bevezetés

A belső piac megfelelő működése – annak érdekében, hogy előreláthatóbbá váljon a jogviták kimenetele, valamint javuljon az alkalmazandó joggal kapcsolatos biztonság és az ítéletek szabad mozgása – szükségessé tette azt, hogy a tagállamokban hatályos kollíziós szabályok ugyanazt a nemzeti jogot határozzák meg, függetlenül attól, hogy melyik országban található az a bíróság, amely előtt keresetet indítanak.

Az egységes szabályoknak a bírósági határozatok kiszámíthatóságát kell erősíteniük, valamint biztosítaniuk kell a felelősnek tekintett és a kárt elszenvedő személy érdekei közötti észszerű egyensúlyt. Az azzal az országgal való kapcsolat, amelyben a tényleges káresemény bekövetkezik (lex loci damni), méltányos egyensúlyt teremt a felelősnek tekintett és a kárt elszenvedő személy érdekei között, továbbá a polgári jogi felelősség aktuális megközelítését és az objektív felelősség rendszereinek fejlődését is tükrözi.

Az alkalmazandó jogot a kár bekövetkezésének helye szerint kell meghatározni, függetlenül attól, hogy annak közvetett következményei mely országban vagy országokban jelenhetnek meg. Ennek megfelelően személyi sérülés vagy anyagi kár esetén a kár bekövetkezésének helye szerinti ország az, ahol a sérülést elszenvedték, vagy ahol az anyagi kár ténylegesen bekövetkezett.

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelmet a lisszaboni fellebbviteli bíróság az előtte zajló jogvita keretében terjesztette a luxembourgi taláros testület elé. A jogvita a franciaországi terrorizmus és más bűncselekmények áldozatainak garanciaalapja (Fonds de garantie des victimes des actes de terrorisme et d’autres infractions – FGTI) és a Victoria Seguros SA biztosítótársaság között zajlott egy Portugáliában bekövetkezett baleset károsultja számára az alap által fizetett kártérítés kifizetésének tárgyában.

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem a szerződésen kívüli kötelmi viszonyokra alkalmazandó jogról szóló 864/2007/EK rendelet joghelyeinek egymással való összefüggésükben való értelmezésére irányult. Mivel az ügy tényállása az Európai Unió két tagállam jogszabályai közötti kollízióra vonatkozott, a szerződésen kívüli polgári jogi – az élet és testi épség megsértésére is kiterjedő – felelősségre alkalmazandó jogot elsősorban a Róma II rendelet határozza meg, amely – annak 1. cikke (1) bekezdésével összhangban – a portugál alkotmány értelmében a belső jogrendben közvetlenül alkalmazandó.

A Róma II szabályozási keretének értelmezésével és alkalmazásával kapcsolatos, a felek közötti jogvita végleges rendezése és különösen a kereset tárgyának értékelése szempontjából alapvető fontosságú észszerű kétségek esetén a szóban forgó közösségi jog értelmezése közötti eltérések elkerülése érdekében előzetes döntéshozatal iránti kérelemmel kell fordulni az EUB-hoz.

Ennek megfelelően született meg a lisszaboni fellebbviteli bíróság előzetes döntéshozatal iránti kérelme.

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem a szerződésen kívüli kötelmi viszonyokra alkalmazandó jogról szóló 864/2007/EK rendelet joghelyeinek egymással való összefüggésükben való értelmezésére irányult.

E rendelet „Általános szabály” című 4. cikkének (1) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„Ha e rendelet másképp nem rendelkezik, a jogellenes károkozásból eredő szerződésen kívüli kötelmi viszonyra azon ország jogát kell alkalmazni, amelyben a kár bekövetkezik, függetlenül attól, hogy mely országban következett be a kárt okozó esemény, valamint függetlenül attól, hogy ezen esemény közvetett következményei mely országban vagy országokban következnek be.”

E rendeletnek „Az irányadó jog alkalmazási köre” című 15. cikke a következőképpen rendelkezik:

„A szerződésen kívüli kötelmi viszonyokra e rendelet szerint alkalmazandó jog különösen a következőkre vonatkozik:[…]

h) a kötelezettségek megszűnésének, továbbá az elévülés és a jogvesztés feltételei, beleértve az elévülési vagy jogvesztési határidők kezdetével, megszakadásával és nyugvásával kapcsolatos szabályokat is.”

Ugyanezen rendeletnek „A követelés törvénynél fogva történő átszállása” című 19. cikke a következő szerint rendelkezik:

„Amennyiben egy személyt (»a hitelezőt«) szerződésen kívüli követelés illet meg egy másik személlyel (»a kötelezettel«) szemben, és egy harmadik személy köteles a hitelezőt kielégíteni, vagy ténylegesen e harmadik személy elégítette ki a hitelezőt az említett kötelezettség alapján, úgy a harmadik személy e kötelezettségére irányadó jog határozza meg, hogy a harmadik személy jogosult‑e – és ha igen, milyen mértékben – a kötelezettel szemben gyakorolni azon jogokat, amelyekkel a hitelező rendelkezett a kötelezettel szemben a jogviszonyukra irányadó jog alapján.”

II. A tényállás

A portugáliai Alvor tengerpartján 2010. augusztus 4‑én egy francia állampolgárt úszás és búvárkodás közben megütött egy portugál lajstromozású hajó hajócsavarja. A baleset következtében e személy súlyos testi sérüléseket szenvedett, kórházi ellátásban részesült, és több sebészeti műtéten esett át Portugáliában és Franciaországban.

Az érintett által az FGTI-vel szemben a lyoni általános hatáskörű elsőfokú bírósághoz (tribunal de grande instance de Lyon) benyújtott kártérítés iránti kérelem keretében a baleset miatt járó kártérítés összegét a felek egyezségük alapján 229 480,73 euróban határozták meg.

A kártérítés a balesetből eredő összes kár megtérítésére vonatkozóan lett megállapítva, és összege az alábbi tételekből állt:

• Egyéb kiadások: 2028,78 euró.
• 13,00 euró óradíj alapján összesített személyes gondoskodás: 10 640,50.
• Az átalakított jármű költségei: 5826,11 euró.
• Élethosszig tartó személyes gondoskodás: 76 153,24 euró.
• 25,00 euró óradíj alapján számított összes átmeneti kellemetlenség: 2415,00 euró.
• 60%-os részleges átmeneti kellemetlenség: 717,60 euró.
• 50%-os részleges átmeneti kellemetlenség: 8199,50 euró;
• Nem vagyoni károk: 22 000,00 euró.
• Átmeneti esztétikai károsodás: 3000,00 euró.
• Állandó funkcionális fogyatékosság (45%): 76 500,00 euró.
• Maradandó esztétikai károsodás: 7000,00 euró.
• Személyes önbecsülésben esett kár: 15 000,00 euró.

A felperes az elszenvedett károk megtérítésére összesen 229 480,73 euró összeget 2013. február 15-én (10 000,00 euró), illetve 2014. április 7-én (219 480,73 euró) csekkel fizetett meg a balesetet szenvedett személynek. 2014. március 20‑án e bíróság jóváhagyta az így létrejött egyezséget, amely alapján az FGTI 2014. április 7‑én teljesítette az utolsó kifizetést az említett személy részére.

Csakhogy 2016. novemberének végén az FGTI keresetet indított a portugál bíróságok előtt a szóban forgó balesetért állítólagosan felelős személy biztosítója, a Victoria Seguros ellen annak érdekében, hogy ez utóbbi társaság térítse meg az FGTI által a baleset károsultjának fizetett összeget.

Az elsőfokon eljáró lisszaboni tengerészeti bíróság (Tribunal Marítimo de Lisboa) elutasította az FGTI keresetét, megállapítva, hogy az FGTI joga az alkalmazandó portugál jogban foglalt hároméves határidő lejártára tekintettel elévült.

Az FGTI az elutasító határozattal szemben fellebbezést nyújtott be a kérdést előterjesztő lisszaboni fellebbviteli bírósághoz (Tribunal da Relação de Lisboához), amelyben arra hivatkozott, hogy a GDPR 19. cikke alapján az alkalmazandó elévülési idő nem a portugál jogban, hanem a francia jogban meghatározott határidő. Keresetének a portugál bíróságokhoz történő benyújtásának időpontjában ez a határidő még nem járt le. A követelés átszállása esetére a francia jog a bírósági határozattól számított tízéves elévülési időt határoz meg, amely határozat meghozatalára jelen ügyben 2014 márciusában került sor. Másodlagosan az FGTI azt állította, hogy még ha a portugál jog is lenne az alkalmazandó, még az e jogban meghatározott hároméves elévülési idő sem járt le ekkor, mivel az csak a károsultnak történő utolsó kifizetéskor, azaz a jelen esetben 2014. április 7‑én kezdődik, míg e keresetet az FGTI 2016 novemberében nyújtotta be.

A Victoria Seguros szerint a portugál jogot kell alkalmazni, amelynek értelmében ez az igény a portugál polgári törvénykönyv szabályainak megfelelően elévült.

E körülmények között lisszaboni fellebbviteli bíróság az eljárását felfüggesztette és előzetes döntéshozatal céljából kérdést terjesztett az EUB elé.

III. Értékelés

III.1 Az alkalmazandó nemzeti jog

A nemzeti bíróságok által elbírált helyzet határokon átnyúló jellegű, és egy összetett, felróhatóságon alapuló polgári jogi felelősséggel kapcsolatos jogalapon nyugszik. Konkrétabban: Portugália a baleset helyszíne, a vízi jármű és a feltehetően felelős tulajdonosának tartózkodási helye; a károsult francia állampolgárságú és Franciaországban tartózkodik. A felperes egy francia jog alapján létrehozott és a francia szabályok szerint működő vállalkozás, amely a károsult helyébe lépve – akit az elszenvedett kárért kártérítésben részesített – a vízi jármű tulajdonosának biztosítójával szemben keresetet nyújtott be.

Az ügyben eljáró bíróság ezen előzetes kérdés vizsgálata során arra a következtetésre jutott, hogy a jogvita elbírálására a portugál jog alkalmazandó, különös tekintettel a felperes által hivatkozott jog jellegére és az elévülési időre vonatkozó szabályokra. A portugál jog alapján megállapította, hogy a hivatkozott jog elévült, mivel a polgári törvénykönyv 498. cikkének (1) bekezdése értelmében a baleset időpontjától számítva több mint három év telt el, és mivel a károsultnak az elszenvedett kár megtérítésére vonatkozó követelése a felperesre szállt át, és nem alkalmazható rá a biztosító visszkereseti igényére vonatkozó, a (2) bekezdésben előírt új lejárati időpont; azt is megállapította, hogy a felperes a saját javára nem hivatkozhat a jogellenes károkozás miatti büntetőeljárásra vonatkozó, e rendelkezés (3) bekezdésében előírt hosszabb
elévülési időre, mivel nem a károsult kezdeményezte a büntetőeljárást, és külön polgári jogi keresetet sem indított.

A fellebbező, nem vitatta azon állítást, amely szerint a vízi jármű alperes biztosítójával szemben a károsult helyébe lépett, ellenben a Róma II rendelet 19. cikkének rendelkezéseire hivatkozva azt állította, hogy e helyzetben a francia jog alkalmazandó.

Álláspontja szerint, a francia jog, különösen a francia büntetőeljárási törvénykönyv 706.11 cikke, a biztosítási törvénykönyv (Code des Assurances) L-422. cikke és a francia polgári törvénykönyv 2270. cikke alapján az általa a károsultnak fizetett kártérítés visszatérítésére vonatkozó igény gyakorlására nyitva álló elévülési idő nem járt le, ezért az ítéletet hatályon kívül kell helyezni.

Az ügy tényállásából fakadó probléma meghatározó kérdése, a Róma II rendelet 19. cikke arra irányul-e, hogy a károsultnak fizető harmadik személy számára biztosítsa az engedményező és az engedményes közötti (belső) jogviszonyra irányadó jog alkalmazásának előreláthatóságát, és hogy milyen mértékben gyakorolhatja a jogát a kötelezett és egyben felelős féllel szemben a jogellenes károkozás vagy kockázat miatti szerződésen kívüli jogviszonyban,  vagyis hogy a „harmadik személy” joga annak alkalmazhatóságát a törvényi  engedményezés gyakorlása feltételeinek meghatározására korlátozza-e. Vagy alkalmazandó-e a károsult helyébe lépő harmadik személy joga a kárt okozó fél biztosítója által hivatkozott elévülés szabályaira is, háttérbe szorítva e tekintetben a Róma II rendelet 15. cikkének h) pontjában és 4. cikkének (1) bekezdésében foglalt rendelkezéseket.

III.2  Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés

Kérdésével az előterjesztő bíróság arra várt választ, hogy a Róma II. rendelet 4. cikkének (1) bekezdését, 15. cikkének h) pontját és 19. cikkét úgy kell-e értelmezni, hogy a károsult jogaiba lépő harmadik személy károkozóval szembeni keresetére irányadó, ezen belül az e kereset elévülésének szabályait meghatározó jog az e kár bekövetkezésének helye szerinti ország joga.

Másként fogalmazva, az EUB-nak azt kellett meghatároznia, miszerint a Róma II rendelet 19. cikkét úgy kell-e értelmezni, hogy mivel a jogellenes károkozás miatti kártérítéshez való jogot a károsult – jelen esetben a felperes – helyébe lépő fél gyakorolja, a szerződésen kívüli jogviszonyban részt nem vevő harmadik személy nemzeti joga, jelen esetben a francia jog alkalmazandó, vagy az e rendelkezés előírásai csak a törvényi engedményezés indokaira és feltételeire vonatkoznak, és az e rendelet 15. cikke h) pontjának, ex vi 4. cikke (1) bekezdésének rendelkezései az elévülésre vonatkozó szabályok tekintetében továbbra is alkalmazandók, mivel már nem egyszerűen a „harmadik személy” és a hitelező közötti jogviszonnyal állunk szemben, hanem annak anyagi jogi korlátaival is, hogy a károsult a kártérítéshez való jogát a szerződésen kívüli jogviszonyban gyakorlója.

Az EUB állandó ítélkezési gyakorlata szerint az uniós jogi rendelkezések értelmezésénél nemcsak a rendelkezés megfogalmazását, hanem a szövegkörnyezetét, és annak a szabályozásnak a célkitűzéseit is figyelembe kell venni, amelynek a részét képezi[3].

III.2.1

E tekintetben a Róma II. rendelet 4. cikkének (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy „ha e rendelet másképp nem rendelkezik, a jogellenes károkozásból eredő szerződésen kívüli kötelmi viszonyra azon ország jogát kell alkalmazni, amelyben a kár bekövetkezik”. Ebből következően a károsult károkozóval szembeni keresetére – ha e rendelet másképp nem rendelkezik – az e kár bekövetkezésének helye szerinti ország jogát kell alkalmazni.

A Róma II. rendelet 15. cikkének h) pontja szerint, „[a] szerződésen kívüli kötelmi viszonyokra e rendelet szerint alkalmazandó jog különösen a következőkre vonatkozik […] a kötelezettségek megszűnésének, továbbá az elévülés és a jogvesztés feltételei”. E rendelet 4. cikke (1) bekezdésének és 15. cikke h) pontjának együttes értelmezéséből először is az következik, hogy amennyiben e rendelet másképp nem rendelkezik, a károsult károkozóval szembeni keresetére irányadó, ezen belül az e kereset elévülési szabályait meghatározó jog az e kár bekövetkezésének helye szerinti ország joga.

III.2.2

Továbbá „A követelés törvénynél fogva történő átszállása” című 19. cikke a harmadik személynek a károsult követelésének kielégítésére vonatkozó kötelezettségével kapcsolatban úgy rendelkezik, hogy „a harmadik személy e kötelezettségére irányadó jog határozza meg, hogy a harmadik személy jogosult‑e – és ha igen, milyen mértékben – a kötelezettel szemben gyakorolni azon jogokat, amelyekkel a hitelező a kötelezettel szemben a jogviszonyukra irányadó jog alapján rendelkezett”.

E cikk így különbséget tesz egyrészt a hitelező, azaz kár esetén a károsult és az ő jogaiba lépő harmadik személy közötti jogviszonyra alkalmazandó jog, másrészt a hitelező és a kötelezett, vagyis kár esetén a károsult és a károkozó közötti jogviszonyra irányadó jog között. Rendelkezik továbbá arról is, hogy a jogosult helyébe lépő harmadik személy gyakorolhatja a károsultat megillető jogokat az e személy és a károkozó közötti jogviszonyra irányadó jog alapján. Ebből következően a jogosult helyébe lépő harmadik személy a károsult személy és a károkozó közötti jogviszonyra irányadó jog szerint érvényesítheti a károsult helyett e károsult igényét a károkozóval szemben.

Másként fogalmazva, a jogutód harmadik személynek a kár okozójával szembeni keresetére a károsult által az e károkozóval szemben indított keresetre alkalmazandó jogot kell alkalmazni.

Az alkalmazandó jogot – amint azt az EUB a kérdés kapcsán kifejtette – a Róma II. rendelet II–IV. fejezetében szereplő 4. és azt követő cikkeinek rendelkezései határozzák meg. Az ügyben szereplő baleseti kár esetén a károsultnak az e kár okozójával szembeni keresetére alkalmazandó jog az e rendelet 4. cikkének (1) bekezdésében foglalt általános szabálynak megfelelően főszabály szerint a kár bekövetkezésének helye szerinti ország joga.

Ezt az értelmezést az EUB ítélkezési gyakorlata is alátámasztja. Így az EUB korábbi ítéletében[4] már megállapította, hogy olyan helyzetben, amelyben egy harmadik személy az általa biztosított személyt terhelő kötelezettség teljesítésével megtérítette a baleset károsultjának a kárát, a rendelet 19. cikkének előírása szerint, e károsult jogai tekintetében az esetleges törvényi engedményezés kérdését, valamint azon feltételeket, amelyek mellett ezen engedményezés gyakorolható, a károsult kárának harmadik személy általi megtérítési kötelezettségére alkalmazandó jog rendezi.

Az EUB álláspontja szerint ellenben a balesetért felelősségre vonható személyek meghatározására alkalmazandó jog e 19. cikknek megfelelően továbbra is az e rendelet 4. és azt követő cikkeinek hatálya alá tartozik. Ebből következik, hogy a károsult és a károkozó, vagyis az említett 19. cikk szerinti hitelező és kötelezett közötti jogviszonyra irányadó jogot e 4. és az ezt követő cikkek határozzák meg.

A fentiekre tekintettel a Róma II. rendelet 4. cikke (1) bekezdésének, 15. cikke h) pontjának és 19. cikkének együttes értelmezéséből az következik, hogy a károsult károkozóval szembeni keresetére irányadó, ezen belül az e kereset elévülési szabályait meghatározó jog, amely főszabály szerint az e kár bekövetkezésének helye szerinti ország joga, egyúttal a károsult jogaiba lépő harmadik személynek az e károkozóval szembeni keresetére irányadó jog.

Ezt az értelmezést, a Róma II. rendelet általános rendszere is alátámasztja miszerint e rendelet 19. cikke nem arra irányul, hogy a jogutód harmadik személy e cikk szerinti kötelezettel szembeni keresetének elévülési idejére alkalmazandó jogot meghatározza[5].

A Róma II. rendelet V. fejezete, amelynek e cikke is részét képezi, az azokra a helyzetekre alkalmazandó közös szabályokat állapítja meg, amelyekben az e szerződésen kívüli kötelmi viszonyra alkalmazandó jogot, mint olyat már meghatározták. Az alkalmazandó jogot az e rendelet „Jogellenes károkozás” című II. fejezetében, „Jogalap nélküli gazdagodás, megbízás nélküli ügyvitel és a »culpa in contrahendo« című III. fejezetében, valamint e rendeletnek az alkalmazandó jog megválasztásának szabadságára vonatkozó IV. fejezetében foglalt szabályok alapján kell meghatározni.

Az e fejezetekben foglalt szabályokból az következik, hogy a jogellenes károkozásból eredő szerződésen kívüli kötelem elévülésére vonatkozó szabályokra alkalmazandó jogot főszabály szerint a Róma II. rendelet 4. cikkének (1) bekezdésében foglalt általános szabály alapján kell meghatározni[6].

III.2.3

Ellentétes lenne az e rendelet által elérni kívánt céllal az e rendelet 19. cikkének olyan értelmezése, amely szerint, ha a jogutód harmadik személy keresetet indít a kötelezettel szemben, akkor e kereset elévülési szabályait a jogutód harmadik személynek a hitelező követelésének kielégítésére vonatkozó kötelezettségére alkalmazandó jog határozza meg.

Amint az e rendelet (6), (14) és (16) preambulumbekezdéséből következik, a rendelet célja többek között arra irányul, hogy biztosítsa az alkalmazandó joggal kapcsolatos biztonságot, függetlenül attól, hogy melyik országban található az a bíróság, amely előtt keresetet indítanak, erősítse a bírósági határozatok kiszámíthatóságát, továbbá, hogy biztosítsa a felelősnek tekintett és a kárt elszenvedő személy érdekei közötti észszerű egyensúlyt.

Az alkalmazandó jog ilyen előreláthatóságát azonban veszélyeztetné, ha a követelés átszállása esetén a kötelezett károsulttal szemben fennálló szerződésen kívüli kötelezettsége teljesítésének és megszűnésének feltételeit az a jog határozná meg, amely a harmadik személynek a károsulti követelés kielégítésére vonatkozó kötelezettségére alkalmazandó. Ezen értelmezés szerint ugyanis az alkalmazandó jog, következésképpen e teljesítési és megszűnési feltételek attól függően változhatnának, hogy a követelés átszállt‑e, vagy sem.

A Róma II. rendelet 19. cikkének ilyen értelmezése ellentétes lenne az érintett érdekek közötti észszerű egyensúly biztosítására irányuló célkitűzéssel, és – amint arra az Európai Bizottság rámutatott – a követelés átszállásával kapcsolatos mechanizmus lényegével is. Ez az értelmezés ugyanis azzal a következménnyel járna, hogy a kár okozója, a kötelezett, mivel őt nem a károsult, azaz a hitelező, hanem a jogutód harmadik személy perli, más, és esetleg kedvezőtlenebb helyzetbe kerül, mint ha ez a hitelező személyesen és közvetlenül vele szemben gyakorolta volna jogait. Mivel azonban a követelés átszállásának célja főszabály szerint kizárólag az, hogy a jogutód harmadik személy számára lehetővé tegye a hitelező jogainak gyakorlását, e mechanizmus alkalmazása nem érintheti a kötelezett jogi helyzetét, mivel a hitelezőnek a jogutód harmadik személlyel szembeni védekezése keretében valamennyi olyan jogalapot fel kell tudnia hívni, amelyre a károsulttal szemben hivatkozhatott volna, különösen azokat, amelyek az elévülési szabályok alkalmazásával kapcsolatosak.

IV. Az Európai Bíróság ítélete.

Az EUB határozata szerint, szerződésen kívüli kötelmi viszonyokra alkalmazandó jogról szóló 864/2007/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet 4. cikke (1) bekezdése, 15. cikkének h) pontja és 19. cikke szerint a károsult jogaiba lépő harmadik személy károkozóval szembeni keresetére irányadó, ezen belül az e kereset elévülésének szabályait meghatározó jog főszabály szerint, az e kár bekövetkezésének helye szerinti ország joga.

(Címlapképünkön az EUB Nagy Tárgyalóterme látható)

Lábjegyzetek:

[1] A 2023. május 17-ei a Fonds de Garantie des Victimes des actes de Terrorisme et d’autres Infractions (FGTI) és a Victoria Seguros C‑264/22. sz. ügy, ítélet ECLI:EU:C:2023:417 (Ítélet)

[2] Az Európai Parlament és a Tanács 864/2007/EK rendelete (2007. július 11.) a szerződésen kívüli kötelmi viszonyokra alkalmazandó jogról szóló (Róma II.) rendelet (a továbbiakban: Rendelet)

[3] A 2022. április 7‑ei Berlin Chemie A. Menarini-ítélet, C‑333/20, EU:C:2022:291, 34. pont; 2022. június 20‑i London Steam‑Ship Owners Mutual Insurance Association ítélet, C‑700/20, EU:C:2022:488, 55. pont.

[4] A 2016. január 21‑ei ERGO Insurance és Gjensidige Baltic-ítélet C‑359/14 és C‑475/14, EU:C:2016:40 56–59. pont

[5] Ítélet 26. pont

[6] A 2019. január 31‑ei Da Silva Martins-ítélet, C‑149/18, EU:C:2019:84, 33. pont

---