Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Dr. Frech Ágnes az ország egyik legismertebb büntetőbírája, hiszen a nevével ítélkező bíróként – de leginkább a Fővárosi Bíróság kollégiumvezetőjeként és szóvivőjeként – is sokszor találkozhatott a nyilvánosság. Sikeres, 40 esztendős pálya van mögötte, ráadásul 2012-es nyugállományba vonulás után, az OBH szakértőjeként is aktív szereplője a jogszabály-előkészítésnek. Egyik szakmai „fájdalma”, hogy a büntetőjogi reform részeként nem állhatott fel egy önálló, a fiatalkorúak bírósága. E korosztály „specialistájaként” szívesen emlékszik vissza pályája „szelídebb” elejére, amikor még „szerethetőbbek voltak a fiatal elkövetők, sokukat egyszerűen a rossz vagy drámai sorsa juttatta oda, ahová”. Nem egy drámai esetet tárgyalt. „Soha nem felejtem el azt az intézetis fiút, aki az utolsó szó jogán az Anyám tyúkját szavalta el. Megejtő volt, mindannyian megilletődve hallgattuk a tárgyalóteremben. Még a bírói tanács tagjai is sírtak”.
Ismertsége ellenére arról igencsak keveset tudni, mi ösztökélte a jogi pálya választásában, netán családi-baráti példák, vagy inkább a középiskolai tanulmányok, a tanárai hatása?
Amikor középiskolásként a Szilágyi Erzsébet Gyakorló Leánygimnáziumban harmadéves lettem, elérkezett a pályaválasztás, amire én elsőre a jogi egyetemet jelöltem meg. Ezzel a tanáraim és a diáktársaim is egyetértettek; talán a fejlett igazságérzetem és a közösségért való kiállás volt, ami motivált. Az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán 1969-ben végeztem. Az első két évben olyan „alapozó” tárgyakat tanultunk, melyek világa már akkor vonzott. Így például a pszichológia, mely tudomány folyamatosan visszaköszönt a későbbi pályámon. Aztán harmadévtől jöttek a jogi tárgyak. A gyakorlatvezetőm Békés Imre büntetőjogász volt, akitől nagyon sokat tanultam, jogszabály-értelmezést, elemzést, független látásmódot, szemléletet. Az egyik szakterülete pedig az emberi jogok érvényesülése a strasbourgi bíróság gyakorlatában, 1993 és 1999 között pedig az Emberi Jogok Európai Bizottságában dolgozott. Ez azért fontos a számomra, mert a Fővárosi Bíróság tagjaként a ’90-es évek elején-közepén magam is nyomon követhettem ezt az ítélkezési gyakorlatot, és megismerhettem más országok fiatalkorúakkal kapcsolatos büntetőeljárási szabályait.
Erre még szeretnék visszatérni, de előtte arról kérdezném, mikor döntött a bírói hivatás, azon belül pedig a büntető szakág, közelebbről a fiatalkorúak ügyei mellett?
[htmlbox BDT]Már egyetemistaként tudtam, hogy bíró szeretnék lenni. Ebben persze az is szerepet játszott, hogy az ügyészi pálya egyáltalán nem vonzott, az erősen korlátozott számú ügyvédi karba bekerülni pedig szinte lehetetlen volt akkoriban. Az ELTE elvégzése után egyből a bíróságra jelentkeztem, így kerültem 1971. szeptember 1-jén a Pesti Központi Kerületi Bíróságra fogalmazónak, majd 1974. október 1-jén bíróvá választottak. Az egyetemen még a polgári és az eljárásjog is érdekelt, demonstrátor is voltam, és bár fogalmazóként több ügyszakban is eljártam, de egy, a kisajátításokat tárgyaló bíró mellé kerültem. Nos, ez enyhén szólva sem győzött meg, hogy ezt a területet válasszam, így végül a büntetőjog mellett döntöttem. Mint kezdő bírót azonnal, tehát a kinevezésem után kijelöltek a fiatalkorúak ügyeinek tárgyalására. A kerületi bíróság elsőfokú ügyeit kilenc éven át tárgyaltam, majd 1983. október 1-jén kerültem a Fővárosi Bíróságra, a fiatalkorúak ügyeit másodfokon tárgyaló tanácsba. Négy éves fellebbviteli gyakorlat után 5 éven át a Fővárosi Bíróság elsőfokú ügyeit tárgyaltam, élet elleni és súlyos gazdasági bűncselekményeket egyaránt. Ezután 2000. április 30-ig a Fővárosi Bíróság fiatalkorúak ügyeit tárgyaló másodfokú tanácsát vezettem, a referádám igen széleskörű volt, hisz a tanácsomba tartoztak – mások mellett – a kiskorúak sérelmére elkövetett cselekmények, valamint az összes, kábítószerrel való visszaélésben született határozat felülbírálata. Ez idő alatt, 2000. május 1-jétől 6 éves időtartamra a Fővárosi Bíróság Büntető Kollégiumának vezetőjévé nevezett ki az Országos Igazságszolgáltatási Tanács, majd ezt a megbízatásomat egy újabb kinevezéssel 2012. április 30-ig meghosszabbították. Mindkétszer a kollégáim bíztatására pályáztam, és vezetőként törekedtem a csapatmunkára. Az ajtóm mindig mindenkinek nyitva állt, támaszkodtam a tanácselnökök tudására és segítettem a fogalmazókat. Egy egész generáció nőtte ki magát, közülük sokan már táblabírók vagy a Kúrián dolgoznak. És azt is tudtam, hogy egy első fokon ítélkező bíró sokszor egyedül van, és egy idő után egy-egy ügy kapcsán sokszor eljut oda, hogy valakivel meg kell osztania a perrel kapcsolatos gondolatait, problémáit. Ez egyfajta hangos gondolkodás – sokaknak voltam támpont ilyen szempontból is. Az ítélkező munkám mellett kezdettől fogva érdeklődtem a fiatalkorúak büntetőjogának és a kábítószerrel való visszaélés elméleti kérdései iránt, igyekeztem megismerni az erre vonatkozó nemzetközi irodalmat. Részt vettem a Magyar Tudományos Akadémia négyéves kutatási programjában, és a Társadalmi Beilleszkedési Zavarokat vizsgáló kutatócsoport vezetőjeként tanulmányt is készítettem.
Akkoriban azért a kábítószer mást jelentett, mint manapság, gondoljunk csak a ’70-es években oly divatos „ragasztószipuzásra”. Ön például a PKKB-n bíróként hogyan állt ehhez a kérdéshez? Voltak-e követhető mintái vagy maga taposta ki ezt az ösvényt?
A kerületi bíróságon lényegében egyedül csak én tárgyaltam ezeket a kábítószeres ügyeket, így ha az ítélkezésben nem is igazán volt segítségül hívható tapasztalat, de a társtudományokkal és szakmai szervezetekkel, intézményekkel igyekeztem szoros kapcsolatot kiépíteni, kutatásaikra, tapasztalataikra pedig nagyban támaszkodhattam. Annak idején nemcsak a „szipuzás”, de például a vényhamisítás útján szerzett gyógyszerekkel való visszaélés is idetartozott. A kábítószer kérdése a fiatalkorú elkövetők esetében is egy speciális bűncselekménytípus, sőt egy atipikus ügyfajta a büntetőjogon belül. Bár főleg nem büntetőjogi kérdés, de a társadalom mégis elvárja az állam és az igazságszolgáltatás szigorú fellépését. Amit már fiatal bíróként meg kellett tanulnom, hogy ez egy életforma, ráadásul a fogyasztó egyben elkövető és áldozat, az ügynek tehát nincs klasszikus értelemben vett sértettje, ám mégis a fogyasztó tekinthető annak. A mindezekre tekintettel lévő ítélkezési gyakorlat kifejlesztésében szükségszerűen jelentős szerepem volt, hiszen az ország legnagyobb ügyforgalmú bíróságain találkoztam ezekkel az esetekkel. Fontos szakmai állomás volt, amikor 2007-ben megalakult a Magyar Büntetőjogi Társaság a szakma elismert képviselőinek részvételével, mely grémiumban magam is elnökségi tag vagyok.
Frech Ágnes: A kerületi bíróságon lényegében egyedül csak én tárgyaltam a kábítószeres ügyeket, így ha az ítélkezésben nem is igazán volt segítségül hívható tapasztalat, de a társtudományokkal és szakmai szervezetekkel, intézményekkel igyekeztem szoros kapcsolatot kiépíteni, kutatásaikra, tapasztalataikra pedig nagyban támaszkodhattam (Fotó: Rózsa Zsuzsanna)
A Fővárosi Bíróságon ön szóvivő is volt. Hogyan látta az igazságszolgáltatás és a sajtó kapcsolatát?
Mint a legnagyobb létszámú bíróság büntető kollégiumának vezetőjeként kijelölt szóvivő is voltam. Mindig is úgy gondoltam, hogy a bíróság ítélkező tevékenységét közérthetően bemutassuk a sajtó munkatársainak, a nyilvánosság más fórumainak. Miközben fontos a bíró és az ítélkezés függetlenségének biztosítása, ám ezzel párhuzamosan biztosítani kell a számonkérés, az igazságszolgáltatás feletti társadalmi kontroll lehetőségét. A nyitott bíróságok gondolata ma már egy országosan létező, az OBH által 2012-től meghirdetett program, de a nyitást mi kezdtük el a Fővárosi Bíróságon. Persze a bíró is ember, így azokra a kollégákra, akiket zavart, vagy feszélyezett a sajtó jelenléte, nem szignáltunk olyan ügyet, aminek a tárgyalását nagy nyilvánosság övezte. A bírónak ugyanis minden esetben meg kell őriznie a magabiztosságát, és a tárgyalást úgy kell vezetnie, hogy az minden résztvevő számára egyrészt megnyugtató, másrészt érthető és követhető legyen. Mi, a Fővárosi Bíróságon egyébként sok tekintetben kezdeményezők, úttörők voltunk. Bevezettük az előzetes sajtótájékoztatókat a nagyobb ügyekről, ismertettük a tárgyalás várható menetét, a tárgyalási napok számát és így tovább. Ez ma már szintén országosan működik. Mindezek mellett a szakmai nyitottság is fontos volt számomra. Azt tudni kell, hogy helyzetünkből fakadóan a rendszerváltás után is nálunk „landoltak” a legnagyobb perek, mint például az Agrobank-, a Tocsik- és a Kulcsár-ügy. Izgalmas időszak volt, bár hektikus, hiszen sok jogszabály születet rövid idő alatt, így ezek bírói alkalmazása sem volt zökkenőmentes. Kiemelt feladatomnak tekintettem a jogszabályoknak a jogállami elveknek megfelelő értelmezését, és az általam vezetett bíróságon azok betartatását. Azáltal is segítettem a jogalkalmazói munkát, hogy egyes vitatott szakmai kérdésekben a tanácselnökökkel közösesen kimunkált véleményekről tájékoztattam a saját bíráinkat. Kollégiumvezetőként készített tanulmányaim, jogszabály-véleményezéseim a bíróság honlapján Szellemi Műhely címszó alatt jelentek meg, melyekre egyébként sokszor a megyei bíróságok kollégiumai is igényt tartottak. Több ízben én magam, de az általam vezetett bíróság tagjai is fordultak az Alkotmánybírósághoz úgy, hogy az indítványunk elfogadást is nyert. Emellett több esetben kezdeményeztem a Legfelsőbb Bíróságnál jogegységi döntés meghozatalát.
Tudását, tapasztalatait oktatóként is megosztotta?
Számos előadást tartottam a Magyar Ügyvédi Kamara és a Jogász Egylet felkérésére aktuális büntető eljárási, illetve anyagi jogi kérdésekben. Állandó résztvevője voltam és vagyok az akadémia által szervezett bíróképző programoknak. Az ELTE Büntetőjogi Tanszékének felkérésére éveken át tagja voltam a záróvizsga bizottságnak, illetve elnököltem a Pázmány Péter Katolikus Egyetem záróvizsgáin. Lassan húsz éve, 1999-től tagja vagyok az IM Szakvizsga Bizottságának is. Legutóbbi kinevezésem 2013-ban történt.
Ön mintegy négy évtizedes sikeres munka után 2012. július elsejével vonult nyugdíjba. De ez nem jelenti azt, hogy tétlenségre ítéltetett.
Ez valóban így van – szerencsémre. Az Országos Bírósági Hivatal (OBH) elnökének felkérésére 2012 szeptemberétől a Gyermekközpontú Igazságszolgáltatás Munkacsoportját vezettem, ahol egy tanulmányban kidolgoztuk a nemzetközi egyezményekben foglalt követelményeknek, valamint a hazai jogszabályváltozásnak megfelelő legfontosabb elveket. Ezek mentén a kormány meghozta a szükséges jogszabály-módosításokat. Már aktív bíróként is kaptam törvényelőkészítő megbízatásokat, az igazságügyi tárca felkérésére összesen négy büntetőjogi kodifikációs munkacsoportban is részt vettem. Jelenleg – ugyancsak az OBH-elnök felkérésére – 2014 februárjától vezetem az új büntetőeljárási törvény (Be.) Kodifikációs Munkacsoportját. Feladatunk az Igazságügyi Minisztériumban folyó kodifikációs munkálatok során a megküldött tervezetek véleményezése, a bírósági érdekek megjelenítése a jogalkotás folyamatában. Egyetértve a kormányhatározattal elfogadott alapvető elvekkel, olyan – a jelen elképzelések szerint jövőre hatályba lépő – törvény megalkotásához járulunk hozzá, amely egyszerre teljesíti az ítélkezéssel szemben támasztott időszerűségi követelményeket a tisztességes eljárás szabályainak betartása mellett. A törvény elfogadásával pedig a legfontosabb feladatunk a bírák felkészítése lesz az új kódexre.
A gyermekközpontú igazságszolgáltatás kiépítésével kapcsolatban mintha nem történt volna nagyobb intézményi előrelépés, értve ezalatt egy önálló, a fiatalkorúak bíróságának felállítását. Egyetért-e kúriai kollégájával, Vaskuti Andrással (a vele készült interjút itt és itt olvashatja – a szerk.), aki – ugyancsak a fiatalkorúak „specialistájaként” – régóta szorgalmazza egy ilyen szervezet létrehozását?
Vaskuti András pályáját közelről végigkövethettem, már az egyetemi éveitől kezdve, mert nálam volt szakmai gyakorlaton, és elmondása szerint az itt szerzett élmények indították el a bírói pályáján. Valóban, sokunk „álma” lett volna egy ilyen önálló bíróság felállítása. Az OBH-s munkacsoportban megnéztük a nemzetközi gyakorlatot, hasonló szervezet például Kanadában és Olaszországban is jól működik. De ami a legfontosabb: a gyermek egy büntetőügybe sértettként, tanúként, elkövetőként vagy védett személyként kerülhet. Ezek speciális helyzetek egy speciális korosztály esetében. Egy különbíróság – ugyancsak önálló anyagi és eljárásjogi kódexek alapján – egyszerre lenne képes kezelni az ezzel fellépő problémákat egy egységes szervezetbe integrálva. Az OBH-tanulmányban Vaskuti Andrással közösen tettünk javaslatot erre, ám ez egy hamar füstbe ment terv maradt. Helyette egységes anyagi és eljárásjogi törvény van, és csupán egy külön fejezet foglalkozik a fiatalkorúakkal. Sajnos nem a mi javaslatunk valósult meg. Arra viszont még látok reményt, hogy az új Be.-be legalább a különkezelés részletszabályait sikerül beépíteni.
Említette a társtudományokat és -intézményeket. Ez hogyan nézett ki a gyakorlatban?
Mindig is úgy gondoltam, hogy a bíró ítélkezői munkája nem lehet elég hatékony, ha nem ismeri az igazságszolgáltatás egyéb szerveinek működését, és munkája nem kapcsolódik a büntetőeljárás más szakaszaiban résztvevőkéjéhez. Így mindig eleget tettem annak a felkérésnek, amely akár a rendőrség, akár a pártfogók, illetve a javítóintézetek részéről érkezett, így rendszeres résztvevőjévé váltam az általuk szervezett továbbképző programoknak. Érdekes, hogy a ’70-es-’80-as években ez az említett intézményrendszer amúgy is jobban igényelte a bírói jelenlétet, mint manapság. Nem egyszer előfordult például, hogy egy intézeti verekedés ügyét a helyszínen tárgyaltuk le, ez az elkövetők részéről őszintébb feltárásra, a részemről nagyobb körültekintésre adott lehetőséget. Ami a kábítószeres ügyeket illeti, fontos szociológiai felismerés volt, hogy az USA-ban például akkor lett igazán sikeres a kábítószer elleni küzdelem, amikor fokozatosan kiment a divatból a kábítószeres életforma, leáldozott az egyfajta hippivilág, helyette pedig egyre nagyobb teret hódított az egészséges életmód. Sok-sok egyéb tapasztalat is felhalmozódott az évek, évtizedek alatt, ezért mi, hazai szakemberek is a megelőzésre helyeztük a hangsúlyt, s a büntetőjogban is a kevésbé szigorú fellépést képzeltük el. Ebben a közös gondolkodásban nekem sokat segített, hogy hosszú éveken át rendszeres előadója voltam a Pszichiátriai Társaság, a Narkológiai Társaság továbbképzésein, de részt vettem a SOTE Gyógyszertani Tanszékének oktatói munkájában is. Számos nemzetközi és hazai konferenciára készítettem tanulmányt és tartottam előadást, részben a fiatalkorúakra vonatkozó ítélkezési gyakorlat, az utóbbi időben pedig a kábítószerrel visszaélés büntetőjogi szabályozásának elméleti és gyakorlati kérdéseiről, valamint az új Be. értelmezéséről és alkalmazásáról. Több mint tíz éve, 2005-ben részt vettem az Országos Addiktológiai Intézet által a kábítószerrel való visszaélés bűncselekménye kapcsán alkalmazott, az elterelés jogintézményének kutatási programjában. E közös munkánk eredményét a szakfolyóiratban megjelent tanulmány tartalmazza. Tagja voltam az – egyebek mellett a nemzeti drogstratégia kidolgozásával megbízott – Kábítószerügyi Koordinációs Bizottság jogi munkacsoportjának, a Nemzeti Drogmegelőzési Intézet szervezésében pedig különböző kutatási programokban vettem részt és szakértői véleményeket készítettem a Nemzeti Drog Fókuszpont éves jelentéséhez. Emellett egyébként sok tanulmányom jelent meg a Magyar Jogban, a Belügyi Szemlében – melynek szerkesztő bizottsági tagja is vagyok – és a kábítószerrel való visszaélés új törvényi tényállásának értelmezéséről a Bírósági Közlönyben. Fontos eredménynek tartom, hogy az új büntető törvénykönyv (Btk.) vonatkozó részeihez az én javaslataim is beépültek a kódexbe.
Térjünk vissza a beszélgetés elején említett strasbourgi ítélkezési gyakorlat vizsgálatához, mivel – ahogy említette – ebbe ön is bekapcsolódott.
A kezdetektől aktív részese voltam annak a folyamatnak, melynek révén Magyarország 1993-ban csatlakozott az Európai Emberi Jogi Egyezményhez. Hazánk nemcsak a normaszöveget, hanem annak magyarázatát is átvette, ezzel egyúttal elismerve az Európai Emberi Jogi Bíróság – mint büntetőeljárási fórum – fennhatóságát. Munkámhoz azelőtt is kapcsolódott a nemzetközi egyezmények ismerete és annak a hazai gyakorlatban való megjelenítése. Onnantól viszont számos olyan rendezvényen vettem részt, amelyen az Európai Emberi Jogi Bíróság, Bizottság gyakorlatát mutatták be hazai és külföldi előadók, sőt magam is tartottam néhány előadást ebben a témában. Elvégeztem az Interights és a Jogi Továbbképző Intézet 10 hónapos emberi jogi tanfolyamát. Az Emberi Jogi Információs és Dokumentációs Központ tanácsadó testületének is tagja voltam, számos tiszteletre méltó hazai és külföldi szakember mellett. Tanulmányaim jelentek meg többek között A nemzetközi szerződések közvetlen alkalmazásának lehetősége, valamint A büntetőeljáráson kívül beszerzett bizonyítékok felhasználása témájában.
Ha már ez utóbbit említeti, gyakorló büntetőbíróként talált-e bármilyen meglepőt a strasbourgi bíróság ítélkezési gyakorlatában?
Meglepőt talán nem, de legelőször is azt kellett megtanulni, hogy eljárásjogi szempontból fontos alapelvek mentén ítélkezik a bíróság. A legfontosabb, amire fókuszál, az az új Be. kapcsán már említett tisztességes eljárás szabályainak, ezen belül is a pártatlan ítélkezés követelményének a betartása, valamint az emberi szabadság tisztelete, ezzel összefüggésben az ügydöntő határozat előtti szabadságkorlátozó intézkedések törvényessége. Miközben az egyedi ügyekben hozott döntései nem kötelezőek a tagállamokra, ugyanakkor minden állam számára felmutatta és megfogalmazta a pártatlanságra vonatkozó, szigorú és objektív követelményeiket. Ez számomra egy öt-hatéves tanulási folyamat volt.
Milyen emlékezetesebb pereket, ügyeket emelne ki, amelyben ítéletet hozott, netán vívódások közepette is?
A bírónak olyan tulajdonságokkal kell rendelkeznie, melyek méltóságot adnak az általa elnökölt pulpitusnak, ehhez pedig alázat kell azokkal szemben, akiknek a sorsa felett dönt. Fogalmazóként a negatív példákból alakítottam ki a saját szemléletemet: azt, hogy milyen bíró nem akarok lenni. Számomra mindig is elfogadhatatlan volt, ha egy bíró türelmetlen vagy emelt hangot használ a pulpitusról, egy bizonyos szintig tolerálnom kell azok viselkedését, beszédét, akik éppen megvédeni szeretnék magukat. Főleg fiatalokkal szemben van szükség az empátiára. Persze annak idején szelídebb időszakokat éltem meg bíróként, amikor szerethetőbbek voltak a fiatal elkövetők, sokukat egyszerűen a rossz vagy drámai sorsa juttatta oda, ahová. Az első nagyobb ügyem egy csoportos rablás volt. Később a rabok azt mesélték társaiknak a börtönben, hogy „bár elítélt minket a bírónő, de közben sírt”. Soha nem felejtem el azt az intézetis fiút, aki az utolsó szó jogán az Anyám tyúkját szavalta el. Megejtő volt, mindannyian megilletődve hallgattuk a tárgyalóteremben. Még a bírói tanács tagjai is sírtak. Az egyik legtragikusabb ügyem azonban nagyjából másfél-két évtizede volt. A vágy villamosa címmel még film is készült belőle. A 47-es villamoson hat fiatal gyerek randalírozott egy italos este után. Bár zavarták az utazókat, de igazán nagy baj nem történt, s már nem sok hiányzott ahhoz, hogy leszálljanak. És ekkor jött egy szolgálaton kívüli rendőr, aki erősen ittas állapotban szállt fel a villamosra. Elővette a szolgálati fegyverét, hogy „rendet rakjon”. Az egyik gyerek – akinek addig életében nem volt pisztoly a kezében – valahogyan megszerezte a fegyvert és lelőtte a rendőrt, aki meghalt. Ha a bíró számára van igazi drámai ügy, akkor ez az volt. Tragédia mindkét oldalról, a sértettéről és a támadóéról egyaránt. Ha nem száll föl arra a villamosra az a rendőr, akkor életben marad és a másnapra kijózanodó hat fiatal is minden bizonnyal és nagyobb baj nélkül hazakerül.
A családjából követte-e valaki a jogi pályán? Egyáltalán, hogyan szokott kikapcsolódni?
Két felnőtt lányom van, de nem az én hivatásomat választották. Egyikük orvos, a másik Olaszországban tanult, divattervező. Tőle két unokám is van, mindannyiukkal intenzíven tartjuk a kapcsolatot. Harminc éve teniszezem, és imádok kirándulni. Egy régi csapattal járjuk az országot, „kulcsos házakban” szállunk meg, igaz, ma már kevesebben indulunk útnak, mint egykoron.
| Díjak, elismerések |
|---|
|
Frech Ágnes az ítélkezési gyakorlatban végzett négy évtizedes bírói munka, illetve a kábítószer elleni küzdelemben teljesített feladatai elismeréseként 2002-ben megkapta a Magyar Köztársaság Érdemrend Középkereszt fokozatát kaptam. 2007-ben a Szociális és Munkaügyi Minisztérium a kábítószer ellenes küzdelem területén végzett munkájáért Elige Vitam-díjjal jutalmazta. A honvédelmi miniszter a Katonai Tanács ítélkezési munkájában kifejtett tevékenységét 2008-ban a „Honvédelemért” arany fokozatú díjával ismerte el. Bírói munkája elismeréseként az Országos Igazságszolgáltatási Tanácstól 2009-ben megkapta a Juhász Andor-díj arany fokozatát. A Magyar Ügyvédi Kamara 2013-ban A Jog Szolgálatában-díjat adományozta életpályája elismeréseként. |
