A felismerésre bemutatás hatályos szabályainak vizsgálata a kodifikáció tükrében

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

A felismerésre bemutatás helytelen lefolytatása következtében létrejövő téves azonosítás a justizmordok legfőbb forrása, ráadásul feloldhatatlannak tűnő ellentmondás húzódik meg eme azonosítási forma kettős természete mögött. Egyrészt maga a cselekmény a nyomozási szakba tartozik, ám attól kezdve, hogy a bemutatás sikeres, mint bizonyítási cselekménynek vélhetően a bíróság előtt lenne a helye. Itt is egy sajátos bizalmi elv érvényesül tehát, mint oly sokszor a büntetőeljárásban.

E dolgozat a Schönherr Hetényi Ügyvédi Iroda, az Új Jogtár és az Ars Boni jogi folyóirat által meghirdetett 2015. évi cikkírópályázat keretében született és 24. lett.

Elgondolkodtató és talán feloldhatatlan ellentmondás húzódik meg a felismerésre bemutatás kettős természete mögött. Egyrészt maga a cselekmény a nyomozási szakba tartozik és ebből adódóan elsősorban a nyomozóknak kell elvégezniük. Az ő szemszögükből nézve ez egy teszt, ami nem is annyira a szemtanú memóriáját, mint inkább a saját verziójukat ellenőrzi és dönti el, hogy jó irányba haladnak-e vagy sem. Másrészt azonban, attól a pillanattól kezdve, hogy a bemutatás sikeres – és megtörténik az azonosítás – az egész egy bizonyítási cselekménnyé változik, és mint ilyennek, a jogérzetünk azt súgja, hogy a tárgyalási szakban, a bíróság előtt lenne a helye. Ha nem ott végzik el és a bíróság nem saját észleléssel, közvetlen forrásból szerzi az információt és vonja le a következtetéseit, az aggályos. A felismerésre bemutatás azonban – természeténél fogva – megismételhetetlen, ahhoz pedig, hogy a terhelt a tárgyalási szakig eljusson, túl kell esni a vádemelésen, ehhez meg – egy ponton bizonyára – a felismerésre bemutatáson. Itt is egy sajátos bizalmi elv érvényesül tehát, mint oly sokszor a büntető eljárásban. Ezt a bizalmat ugyanakkor nem lehet adottnak tekinteni, azt újra és újra meg kell szolgálni. Jól értsük: itt nem a tisztességes és szakmailag korrekt munkavégzésről beszélek, ez annál jóval bonyolultabb kérdés.

Hazánkban ismét elérkezett a csavarok tervszerű meghúzásának ideje – mindkét nagy eljárásjogi törvényünk kodifikációja zajlik – ezért indokolt megvizsgálni, hogy a jelenlegi szabályozás mellett mennyire szolgálható meg az imént említett bizalom és szükséges-e bármit is változtatni rajta.

Látszólagos ellentmondás, hogy míg a hatályos eljárásjogi törvényt meglehetősen sok kritika éri, addig a váderedményességi ráták és a bűnözési statisztikák országos átlagban pozitív képet festenek a bűnüldözés jelenlegi helyzetéről. Az ellentmondás csak látszólagos, mert a magas váderedményességi mutatók nemcsak ügyészeink munkáját dicsérhetik, hanem betegség jelei is lehetnek és felvethetik a kérdést, hogy kell-e igazítani a fékek és ellensúlyok rendszerén. Ne értsük félre: ezzel pusztán arra célzok, a jogalkotó felelőssége annak időközönkénti felülvizsgálata, hogy a kiugróan pozitív mutatók valóban a bűnüldözés hatékonyságát jelentik vagy esetleg porszem került a gépezetbe. Erre van lehetőség most is, az új törvény megalkotásával. Kérdéses ugyanakkor, hogy a törvényhozás élni fog-e vele, tekintettel arra, hogy abból, amit tudni lehet, a hangsúly elsősorban az ügyek arányos elosztásával, illetve az eljárás gyorsításával kapcsolatos megoldásokon van.

Mindeközben a tengerentúlon a kétezres évek elején lendületet kapó reformkísérletek a legcsekélyebb mértékben sem csökkentek, sőt. Ennek okát kizárólag az utólagosan felmentett elítéltek száma adja, ami időközben 330-ra emelkedett, akik átlagosan 14 évet töltöttek börtönben, és akik helyett azóta 140 esetben fogták el a valódi elkövetőt. A korábbi megállapításaim most is helytállóak: ez a szám a jéghegy csúcsa és a közeljövőben előreláthatólag csak emelkedni fog. A New York Times egy nem rég megjelent cikkét ajánlom az olvasó figyelmébe, amelyből látható, hogy az emlék-rekollekciót, vagyis a szemtanú és a gyanúsított által elmondottakat kezdik úgy kezelni, mint egy hagyományos, fizikai bizonyítékfajtát, amely könnyen „beszennyezhető” és aminek „begyűjtését” hasonló körültekintéssel és szakértelemmel kell elvégezni. Ez a korábbiakhoz képest nagyon komoly szemléletváltást jelez, amely számos dologra kihatással lesz. Minden jel arra utal, hogy az amerikaiak nem veszik félvállról ezt a problémát és komoly erőfeszítéseket tesznek a felismerésre bemutatás jogalkotói és jogalkalmazói oldaláról történő javítására. Ez az írás azonban a hazai szabályozással foglalkozik, ezért kezdjük is mindjárt a meglévő szabályok vizsgálatával. A jogalkotó érdemben két szinten rendelkezik a felismerésre bemutatásról: a Büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvényben [Be.], valamint a 23/2003. (VI. 24.) IM-BM együttes rendeletben [Nyor.].

Az első megvizsgálandó rendelkezés – a védő köztelező részvétele – valójában hiányzik a hatályos törvényből, ami különösen annak fényében érdekes, hogy a Be. 123.§ (4) szerint „E kötelezettségek teljesítésére a terhelt kényszeríthető, a sértett és más személy pedig rendbírsággal sújtható.” Jól értsük: a bemutatásban való részvételre a terhelt kényszeríthető, de védőjének jelenléte már nem kötelező. Itt igen erősen egy irányba billent a mérleg nyelve, aminek pedig még akkor is zavarnia kell a jogérzetünket, ha a gyakorlatban ez a kényszerítés egyébként kivitelezhetetlen és a védőket is többnyire értesítik, ha felismertetésre kerül sor. Eltekintve most az imént idézett bekezdés esetleges önvádra kötelezés tilalmába ütközésével kapcsolatos elméleti vitáktól, célszerűnek tartom ezt a mondatot kivenni a törvény szövegéből (természetesen csak a terhelt és a felismerésre bemutatásra vonatkozóan) egész egyszerűen a gyakorlatban való alkalmazhatatlansága miatt. A védő részvételének nélkülözése azonban elfogadhatatlan és semmilyen elméleti vagy gyakorlati érvvel nem igazolható. Ha már a bíró nincs jelen a bemutatáskor, legalább a védő legyen ott. Ezt nem lehet a nyomozóhatóságok jóindulatára bízni, ennek elmulasztása eljárási szabálysértésként kell, hogy hasson.

A felismerésre bemutatás helytelen lefolytatása következtében létrejövő téves azonosítás a justizmordok legfőbb forrása, ráadásul bár maga a cselekmény a nyomozási szakba tartozik, ám mint bizonyítási cselekménynek vélhetően a bíróság előtt lenne a helye

A fent említett intézmény mellett talán legnagyobb erővel bíró biztosíték – és rendszeren belüli változó – a vak adminisztráció, mint befolyásolást kizáró módszer. Számos, a témával foglalkozó cikk és tanulmány kiemeli, hogy a Be. a felismerésre bemutatás befolyásolástól mentes lefolytatását írja elő. Ez valójában nem így van. A hatályos szabályok csak sugalmazzák azt (pl. „A kérdéses személynek vagy tárgynak a csoporton belüli elhelyezkedése a többitől jelentősen nem térhet el, és nem lehet feltűnő.”) expressis verbis azonban csak a Nyor.-ban található meg. Erre ugyan lehet legyinteni, de én nem tenném, hiszen e mondatnak a törvénybe való beemelése azt jelentené, hogy ha a védelemnek sikerül valamiféle befolyásolást bizonyítani, az súlyos eljárási szabálysértést eredményezne, amelyet a bíróság mérlegelési jogkörében sem ignorálhat. A vak adminisztrációnak azonban megvan az a – kissé eltúlzott – gyakorlati akadálya, hogy nem minden esetben áll a nyomozóhatóság rendelkezésére olyan személy, aki nincs tisztában a gyanúsított kilétével. Ezt áthidalandó alkalmazzák egyre több helyen az Egyesült Államokban az úgynevezett borítékos módszert. A természeténél fogva csak fényképes bemutatás során alkalmazható megoldásnál – és a gyakorlatban az esetek túlnyomó többségében erre kerül sor – a felismertetést végző nyomozó pontosan tudja, hogy ki a gyanúsított, csak azt nem látja, hogy a szemtanú éppen melyik fényképet nézi. Ezt valahogy úgy kell elképzelni, mint a tételhúzást a vizsgán. A megszámozott fényképeket borítékokba vagy – jellemzően az A4-es papírlapokra szabott – fóliába teszik, összekeverik, egyesével bemutatják a szemtanúnak és így a nyomozó nem fogja tudni, hogy a szemtanú éppen melyik képet nézegeti. Így pedig akaratlan nonverbális jeleket sem tud közvetíteni felé (pl. fejbiccentés, elégedett tekintet, halk hümmögés, stb., ami egy „esetleg ő” reakciót képes pozitív azonosítássá erősíteni). A borítékolásnál üres borítékokat is tesznek a sor végére, hogy a szemtanú ne tudja, mennyi kép van még hátra. A számozást természetesen olyan kollégának kell végeznie, aki nem lesz jelen a felismerésre bemutatáskor és nem közölheti a lefolytatást ténylegesen végző nyomozóval, hogy a gyanúsított képének – ha az benne volt a sorfalban – melyik számot adta. Ezzel a megoldással gyakorlatilag elfogynak a vak adminisztrációval szembeni „kifogások”, ezért egy rendeleti szintű jogi szabályozottság indokoltnak látszik, de a törvényi szintet sem tartom elrugaszkodottnak. Hangsúlyozom, a védő jelenlétének kötelezővé tétele mellett, ez a legnagyobb erővel bíró biztosíték.

Az előbbivel némiképp rokon megoldás az úgynevezett vakpróba, amely azonban már egy sajátos dilemmát is felvet. Vakpróbáról akkor beszélünk, ha a tényleges felismerésre bemutatás előtt, egy olyan sorfalat mutatunk a szemtanúnak, amelyben csak indifferens személyek szerepelnek és szándékosan hiányzik belőle a gyanúsított, annak tesztelésére, hogy a szemtanú valóban tudja-e hogy mit beszél, vagy esetleg bármilyen hasonló külsejű embert képes megjelölni. E mögött egy elég komoly jogpolitikai dilemma húzódik meg, ezért érdemes egy kicsit elgondolkodni rajta, hogy mi lenne, ha ezt kötelezővé tenné az eljárásjogi törvény? Prima facie a védelem üdvözölné, a vád pedig hallani sem szeretne egy ilyen megoldásról. A büntetőpolitikai kockázat itt az, hogy ha a bűncselekménynek csak egy szemtanúja van, és azzal vakpróbát végzünk, akkor a rendőrség mindent kockára tesz úgy, hogy közben semmit sem nyerhet. A legjobb esetben a szemtanú átmegy a vakpróbán és következhet a valódi felismerésre bemutatás, de ha nem, akkor a gyanúsított akár úgy is kisétálhat az őrizetből, hogy a nyomozóknak esélyük sem volt rá, hogy meghallgassák, mit mond róla a szemtanú. Ugyanakkor itt egy nagyon komoly garanciáról van szó, amit nem lehet élből elutasítani ezért én egy középutas megoldást javasolok. E szerint vagy néhány kiemelt bűncselekménynél válik kötelezővé vakpróba alkalmazása, vagy főszabályként nem kötelező, de a terhelt kérheti, és ha kéri, akkor már kötelező. Nyilván ez a megoldás sem tetszene túlzottan a vádló szemléletű kollégáknak, de ne legyünk olyan biztosak benne, hogy minden esetben élnének is ezzel a terheltek. Elképzelhetőnek tartom, hogy sok védő lebeszélné róla az ügyfelét tekintettel arra, hogy egy vakpróba nélküli hagyományos felismerésre bemutatásba elég sok helyen „bele lehet kötni” – ami aztán vagy meggyőzi a bírót vagy nem – míg egy vakpróbát követő sikeres kiválasztás elég nehéz helyzetbe hozná a védelmet. Kérdés továbbá az is, hogy bánkódni kell-e egy olyan szemtanú elvesztése miatt, aki nem volt képes átmenni egy vakpróbán? Még akkor is, ha csak ő volt az egyetlen szemtanú az ügyben, mennyire lehetett volna komolyan venni az általa végzett azonosítást? Egy ilyen intézmény jelentősen erősítené a bevezetőben említett bizalmi elvet, további indoka a valamilyen formában történő kötelezővé tételnek pedig az a korábban is kifejtett tény, hogy a rendőrségnek magától ezt nem áll érdekében megtenni ezért egyfajta kriminalisztikai ajánlásnak vagy mérlegelési jogkörbe helyezésnek nincs értelme. Ez egy tökéletes kétélű kard, amivel a vád és a védelem is egyformán jól és rosszul járhat, megfelel a fegyverek egyenlőségének, az ítélkezés pedig üdvözölheti, hiszen a szemtanú szavahihetőségét erősíti és a bíró dolgát könnyíti.

122.§ (1) „A terheltnek vagy a tanúnak felismerésre legalább három személyt vagy tárgyat kell bemutatni.” Ezzel az egyszerű kis mondattal több probléma is van. Egyrészt pontatlan, mert nyelvtani értelmezéssel nem egyértelmű, hogy ebbe a „legalább három” személybe beleértjük-e a gyanúsítottat vagy sem, ami azért lényeges, mert ez utóbbi esetben a sorfal midig legalább négyfős. A Nyor. már pontosan fogalmaz: 44.§ (1) „Fénykép bemutatása esetén a bemutatásra kerülő személy vagy tárgy fényképét legalább három, hozzá hasonló külsejű személy vagy tárgy fényképe között kell elhelyezni.” A sorfalnak tehát mindig minimum négyfősnek kell lennie. A másik probléma pedig maga az előírt szám, ami – ismerve a tengerentúlon immár huszonöt éves a sorfal tényleges méretéhez képest mért úgynevezett funkcionális vagy effektív mérettel kapcsolatos kutatásokat – ijesztően alacsony. Ez pedig még akkor is korrekcióra szorul, ha a gyakorlatban egyébként többnyire nagyobb méretű sorfalakat állítanak össze a nyomozók.

Ügyvédek a gyorsuló időben
Az ügyvédek életkörülményeit és életstílusát bemutató első magyarországi kutatás 1998-ban történt. A 2015-ben történt új kutatásukkal azt kívánták megtudni, hogy az előző kutatás óta eltelt időszak során milyen változások történtek a hivatásrend munka- és életkörülményeiben, tevékenységi struktúrájában, életvitelében.   További információ itt, kattintson →

123.§ (4) „A bemutatást több felismerő személy esetében is külön-külön, egymás távollétében kell végezni.” Ez – az egyébként helytálló szabály – kiegészítésre szorul. Fontos beiktatni, hogy minden szemtanú esetében új sorfalat állítson össze a nyomozóhatóság, új indifferens személyekkel. Ezt két dolog teszi indokolttá. Tudományos szempontból a sorfalak jellemzően alacsony funkcionális méretével és az úgynevezett ekfórikus hasonlósággal van kapcsolatban. Mindkettőről részletesebben tájékozódhat az olvasó az alább megjelölt forrásokban, itt elég annyit kiemelni, hogy azok a véletlenszerű tényezők, amelyek egy ártatlan gyanúsítottat a többi indifferens személyhez képest az elkövetőhöz hasonlóbbá teszik, valószínűleg fel fognak tűnni a többi szemtanúnak is. Ezért egy büntetőeljárásban megengedhetetlen könnyelműség azt feltételezni, hogy ha két-három szemtanú is kiválasztotta a gyanúsítottat, akkor bizonyára ő követte el a bűncselekményt. A másik indoka a jogi szabályozottságának az, hogy a rendőrség ezt magától soha nem fogja megtenni, mert élőszereplős sorfalak esetén ez egy logisztikai rémálom, fényképes felismertetésnél pedig – a szemtanúk számától függően – kisebb vagy nagyobb mértékben növeli az amúgy sem csekély adminisztrációs terheiket. Ezeket a kényelmetlenségeket ugyanakkor vállalni kell, mert jelentős mértékben hozzájárulnak a zsinórmértékként szolgáló bizalmi elv erősítéséhez.

Összegzés

A felismerésre bemutatás helytelen lefolytatása következtében létrejövő téves azonosítás a justizmordok legfőbb forrása. A tengerentúlon utólagosan felmentett 330 elítélt kétharmada bizonyítottan ennek esett áldozatul és hazákban is egyre több aggasztó esetről hallani. Ezért a mindenkor alkalmazott módszert folyamatos kritikai vizsgálat tárgyává kell tenni. Terjedelmi korlátok miatt csak a legkirívóbb problémákra hívtam fel a figyelmet azonban mind a jogszabályok, mind pedig az alkalmazott gyakorlat számos egyéb ponton is javítható. Garantálnunk kell, hogy a bűnösök nem az ártatlanok rovására kerülik el az igazságszolgáltatást és emlékeztetnünk kell magunkat, hogy jogászként olyan szabályok megalkotása a feladatunk, melyek képesek felnőni az igazságos társadalom eszményéhez, ahol az ártatlanokat védelmezi a jog, a bűnösökre pedig lesújt.

A tanulmány szerzője: Kollár Balázs

Források, felhasznált irodalom

1. Kollár B.: A felismerésre bemutatás elmélete és gyakorlata Amerikában. Belügyi Szemle, 2013/10. pp. 94-109. 2. http://www.innocenceproject.org/ (Letöltés ideje: 2015.09.24.) 3. http://www.nytimes.com/2015/06/03/nyregion/a-plan-to-combat-mistaken-identifications-and-false-confessions.html?_r=1 (Letöltés ideje: 2015.07.01.) 4. Wells, G. L – Leippe, M. R – Ostrom, T. M.: Guidelines for empirically assessing the fairness of a lineup. Law and Human Behavior, 1981/3 (4), pp 285-293. 5. Kollár B.: A felismerésre bemutatás elmélete és gyakorlata az Amerikai Egyesült Államokban. Szakdolgozat. 2013. p. 42.

---