Útkeresés a bizonytalanságban: szabályozási homokozók a vállalati mindennapokban
A cikksorozat második része gyakorlati módon és a szabályozási homokozók példáján keresztül arra keresi a választ, mit jelenthetnek ezek a vállalati mindennapokban.
A munkavégzés helye szerinti minimálbért kell fizetni
Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Az EUB román teherautóvezetők ügyeivel foglalkozott, akik külföldön végeztek munkát, de nem kapták meg az ottani minimálbérnek megfelelő fizetést a kiküldtésük idejére.
Az SC Gruber Logistics SRL társaság által foglalkoztatott két román tehergépkocsi‑vezető,nek, DG-nek és EH-nak a román és olasz nyelven kötött egyedi munkaszerződéseikben előírták, hogy az e szerződésekben foglalt szerződési feltételeket az 53/2003. sz. törvény rendelkezései egészítik ki. Ezenkívül az említett szerződések előírták, hogy az e feltételekkel kapcsolatos jogvitákat a ratione materiae és ratione loci joghatósággal rendelkező bíróság bírálja el. A munkavégzés helyét illetően a szerződések előírták, hogy „[a] munkavégzés helye a Nagyvárad [(Románia)] területén található székhely/telephely/más szervezett munkavégzési hely garázsa (annak része/irodája/műhelye/tere) és az ügyfelek, jelenlegi vagy jövőbeli szállítók székhelyére vagy telephelyére történő kirendelés/kiküldetés alapján belföldön vagy külföldön bárhol lehet, ahol a munkavállalónak a feladatainak ellátásához használt járműre szintén szükség lesz, illetve minden más olyan hely, ahol a munkavállaló szállítási tevékenységet végez”.
DG és EH keresetet indított az SC Gruber Logistics ellen a Tribunalul Mureș (Maros megyei törvényszék, Románia) előtt annak érdekében, hogy e bíróság kötelezze a munkáltatót a ténylegesen kapott munkabér, és azon minimálbér közötti különbözet megfizetésére, amelyre szerintük a közúti fuvarozás ágazatában a minimálbérről szóló olasz szabályozás értelmében jogosultak lettek volna, amely munkabért az olaszországi közlekedési ágazati kollektív szerződés határozza meg.
DG és EH azt állítja, hogy a minimálbérre vonatkozó olasz szabályozást a „Róma I” rendelet 8. cikke értelmében az egyéni munkaszerződéseikre is alkalmazni kell. Jóllehet e szerződéseket Romániában kötötték, feladataikat rendszerint Olaszországban látták el. Előadják, hogy az a hely, ahonnan kiindulva a feladataikat végezték, ahonnan az utasításaikat kapták, és ahová a feladataik elvégzését követően visszatértek, Olaszországban volt. Ezenkívül fuvarozási feladataik többségét is Olaszországban végezték. A 2011. március 15‑i Koelzsch ítéletre (C‑29/10, EU:C:2011:151) tekintettel DG és EH azt állítja, hogy jogosultak az Olaszországban alkalmazandó minimálbérre.
Az SC Gruber Logistics szerint DG és EH Romániában nyilvántartásba vett tehergépkocsikon, a román jogszabályoknak megfelelően kiadott szállítási engedélyekkel végeztek munkát a részére, valamennyi utasítást az SC Gruber Logistics adta a részükre, illetve DG és EH tevékenységét Romániában szervezték meg. E társaság következésképpen azt állítja, hogy az alapügyben szóban forgó munkaszerződések a román jog hatálya alá tartoznak.
E körülmények között a Tribunalul Mureș (Maros megyei törvényszék) úgy határozott, hogy felfüggeszti az eljárást, és előzetes döntéshozatal céljából az EUB-hoz fordult:
Egy másik ügy a romániai SC Samidani Trans SRL társaság alkalmazásában álló román tehergépkocsi‑vezető, DT díjazására alkalmazandó jogra vonatkozik. DT kizárólag Németországban végez tevékenységet. Az egyedi munkaszerződés olyan szerződési feltételt foglalt magában, amely előírta, hogy e szerződés kikötéseit az 53/2003. sz. törvény rendelkezései egészítik ki. Ezenkívül tartalmazott egy olyan szerződési feltételt, amely pontosította, hogy az említett munkaszerződéssel kapcsolatos jogvitákat a ratione materiae és ratione loci joghatósággal rendelkező bíróság bírálja el. A munkaszerződés nem tett kifejezetten említést a munkavégzés helyéről. DT azt állítja, hogy Németország az a hely, ahonnan kiindulva ellátta feladatait, és ahonnan utasításokat kapott. Ezenkívül az általa használt tehergépkocsikat Németországban tartotta, illetve az általa végzett fuvarozási feladatokra Németország határain belül került sor.
A Sindicatul Lucrătorilor din Transporturi (a fuvarozási ágazat munkavállalóinak szakszervezete, Románia), amely szakszervezetnek DT a tagja, DT nevében és javára eljárva keresetet nyújtott be a kérdést előterjesztő bírósághoz arra irányulóan, hogy az SC Samidani Transt kötelezzék arra, hogy fizesse meg a DT részére a ténylegesen kapott munkabére, és azon minimálbér különbözete közötti különbözetet, amelyre a minimálbérre vonatkozó német jogszabályok alapján jogosult lett volna. A szakszervezet továbbá azt állítja, hogy DT jogosult a német jogszabályok által előírt „tizenharmadik” és „tizennegyedik” havi díjazásra is.
Az SC Samidani Trans vitatja ezt az állítást, és arra hivatkozik, hogy az alapügyben szóban forgó munkaszerződés felei kifejezetten megállapodtak abban, hogy az egyéni munkaszerződésre alkalmazandó jog a román munkajog.
E körülmények között a Tribunalul Mureș (Maros megyei törvényszék) szintén felfüggesztette az eljárást, és előzetes döntéshozatal céljából az EUB-hoz fordult.
Az EUB döntése
A munkavégzés helye szerinti minimálbérnél nem lehet kevesebbet fizetni
A fenti ügyekben előterjesztett első és második kérdéseivel, amelyeket együttesen kell vizsgálni, a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy úgy kell‑e értelmezni a „Róma I” rendelet 8. cikkét, hogy amennyiben az egyéni munkaszerződésre irányadó jog megválasztására e szerződés felei részéről került sor, és e jog eltér az e cikk (2), (3) vagy (4) bekezdése értelmében alkalmazandó jogtól, ez utóbbi jog alkalmazását ki kell zárni, és amennyiben igen, adott esetben milyen mértékben kell azt kizárni.
A „Róma I” rendelet 8. cikke az egyéni munkaszerződésekre vonatkozóan olyan különös kollíziós szabályokat állapít meg, amelyeket akkor kell alkalmazni, ha valamely ilyen szerződés teljesítése során a munkát legalább egy, a választott jog szerinti államtól eltérő államban végzik.
A Róma I. rendelet előírja, hogy az egyéni munkaszerződésre a felek által az e rendelet 3. cikkének megfelelően választott jog az irányadó, és hogy ez a jogválasztás nem eredményezheti azt, hogy a munkavállalót megfosztják a jogválasztás hiányában az említett cikk (2), (3) és a (4) bekezdése értelmében alkalmazandó jog olyan rendelkezései által biztosított védelemtől, amelyektől megállapodás útján nem lehet eltérni.
Amennyiben e rendelkezések a választott jog rendelkezései által biztosítottnál magasabb szintű védelmet nyújtanak az érintett munkavállaló számára, úgy azok elsőbbséget élveznek ez utóbbiakkal szemben, miközben – amint azt a főtanácsnok az indítványának a 43. pontjában hangsúlyozta – a választott jog a szerződéses jogviszony fennmaradó részére továbbra is alkalmazandó marad.
E tekintetben meg kell állapítani, hogy a „Róma I” rendelet 8. cikkének (2) bekezdése azon ország jogára utal, ahol vagy – ennek hiányában – ahonnan a munkavállaló a szerződés teljesítéseként rendszerint a munkáját végzi.
Amint arra a főtanácsnok indítványának 44. pontjában rámutatott, a „Róma I” rendelet 8. cikkének helyes alkalmazása következésképpen először is magában foglalja, hogy a nemzeti bíróság azonosítja azt a jogot, amelyet jogválasztás hiányában kellett volna alkalmazni, és ez utóbbi jog alapján meghatározza azokat a szabályokat, amelyektől megállapodás útján nem lehet eltérni, másodszor pedig, hogy e bíróság összehasonlítja a munkavállalót e szabályok alapján megillető védelmi szintet a felek által választott jog által előírt védelmi szinttel. Ha az említett szabályok által előírt szint nagyobb védelmet biztosít, akkor ezeket a szabályokat kell alkalmazni.
Ami a munkavállaló rendszerinti munkavégzésének helye szerinti országban alkalmazandó minimálbérre vonatkozó szabályokat illeti, azok – amint azt a főtanácsnok indítványának 72. és 107. pontjában megállapította – főszabály szerint a „Róma I” rendelet 8. cikkének (1) bekezdése értelmében „a jogválasztás hiányában […] alkalmazandó jog olyan rendelkezései[nek minősíthetők], amelyektől megállapodás útján nem lehet eltérni”.
Jogválasztás munkaszerződésben
Az EUB emlékeztetett, hogy a „Róma I” rendelet 3. cikke, amelyre ugyanezen rendelet 8. cikke utal, a kollíziós jog területén rögzíti az akaratszabadság elvét. E rendelkezés lehetővé teszi a szerződő felek számára, hogy szabadon megválasszák a szerződésre alkalmazandó jogot. Az említett rendelet 3. cikke (1) bekezdésének megfelelően az alkalmazandó jog megválasztásnak kifejezettnek kell lennie, vagy annak a szerződés rendelkezéseiből vagy az eset körülményeiből kellő bizonyossággal megállapíthatónak kell lennie. E jogválasztásnak a szerződéses kikötésekből vagy a szerződési feltételek körülményeiből egyértelműen ki kell tűnnie.
Írásbeli észrevételeiben a román kormány azt állítja, hogy a nemzeti jog nem ír elő olyan kötelezettséget, hogy a szerződésre alkalmazandó jogként a román jogot kell választani. A feleknek csak abban az esetben kell megfelelniük a 64/2003 rendeletnek, és csak abban az esetben kell a román munka törvénykönyvének kiegészítő alkalmazását is magában foglaló keretminta szerint megszövegezniük a szerződésüket, ha a részükről e jogválasztásra saját akaratukból kerül sor. Ennélfogva a kérdést előterjesztő bíróság által hivatkozotthoz hasonló szerződési feltétel beillesztésére a szerződésre alkalmazandó jog felek által történő megválasztásának következményeként kerül sor.
Végül, azon kérdést illetően, hogy az alkalmazandó jog megválasztását előíró szerződési feltételnek a munkaadó által valamely előzetesen megszövegezett munkaszerződésbe való beillesztése alapján megállapítható‑e a szabad választás hiánya, amely ellentétes a „Róma I” rendelet 3. cikkével, meg kell állapítani, hogy e rendelet nem tiltja a munkáltató által előzetesen meghatározott általános szerződési feltételek alkalmazását. Az e rendelkezés értelmében vett választási szabadság az ilyen szerződési feltétel elfogadása révén gyakorolható, és azt nem kérdőjelezi meg önmagában az a körülmény, hogy e jogválasztás egy, a munkáltató által megszövegezett és a szerződésbe illesztett szerződési feltételen alapul.