Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
E dolgozat a Lakatos, Köves és Társai Ügyvédi Iroda, az Új Jogtár és az Ars Boni jogi folyóirat által kiírt 2014-es cikkíró-pályázat keretében született, és 39. helyezést ért el.
A második világégés idején a XX. század embere olyan borzalmak születését és elharapódzását élhette át, amelyek bekövetkeztét jó hetven évvel az események után már nagyon nehéz elképzelni. A minden korábbit meghaladó mértékű pusztítás mellett a háború utáni társadalmaknak szembe kellett nézniük a Holokauszt örökségével is, ami még mindig heves viták tárgya világszerte. A háború egyik szintén minden szempontból tragikus öröksége a jogászság számára: a jóvátételi ügyek. Dunai Andrea Az évszázad jóvátételi pere című dokumentumregénye rendkívül izgalmasan dolgozza fel báró Hatvany Lajos örököseinek, és az őket képviselő ügyvéd, Hans Deutsch történetét, jó érzékkel bemutatva az azt messzemenőkig meghatározó diszkrét politikai és diplomáciai kötélhúzást a magyar, a szovjet és a német kormányok közt.
Ugyan a háborús bűnökből eredő jóvátételi követelések zömére még az 1950-70-es években próbált pontot tenni a legtöbb állam, mégis találunk a közelmúltból egy olyan esetet, amely világszerte alaposan felrázta a közvéleményt. Az akkor 77 éves Cornelius Gurlittot 2010-ben, a svájci határ átlépésekor gyanús mennyiségű készpénze miatt vizsgálta a német adóhatóság, majd tovább nyomozva 2012-ben Gurlitt müncheni lakásában felfedezték a zárkózott idős úr világszenzációnak számító, több mint 1400 műtárgyat számláló gyűjteményét, majd salzburgi otthonában még csaknem 200 további alkotást találtak. A gyűjtő remeteként élt műkincsei társaságában, amelyekhez saját elmondása szerint mély érzelmi szálak fűzték. A hatóságok eredetileg adócsalás gyanújával vonták vizsgálat alá a kollekciót, ugyanis azt feltételezték, hogy Gurlitt rendszeresen adott el Svájcban korábban is műtárgyakat, azonban az ügyletek után kibújt az adózás alól.
Az eljárás teljes diszkréció mellett zajlott egészen 2013 novemberéig, amikor a FOCUS magazin tényfeltáró cikke botrányt robbantott ki: óriási felháborodási hullám söpört végig a bajor kormánytól a német belpolitika és diplomácia legmagasabb köréig. Bár ilyen kivételes jelentőségű és mennyiségű műkincs lefoglalása esetében óvatosságból célszerű lett volna az augsburgi ügyészségnek tájékoztatnia más szerveket is, hogy megelőzzék a nem várt reakciókat, az ügyészség felelőtlen titkolózásával valódi nemzetközi tiltakozási áradatot zúdított a német állam nyakába.
Azonban nem árt tisztázni, mi is váltotta ki valójában a heves reakciókat. Gurlitt apja, Hildebrand Gurlitt a XIX. század végén született művészettörténész, műkereskedő, az 1920-30-as évek során lenyűgöző, közel ezer darabos gyűjteményt hozott létre a modernista képzőművészet mestereinek munkáiból; ugyanakkor a Harmadik Birodalom rideg körülményei közt az a feladat jutott neki, hogy a nácik által degeneráltnak ítélt és erővel begyűjtött műalkotásokat – köztük például Oskar Kokoschka vagy Vaszilij Kandinszkij műveit – külföldön értékesítse. Ugyanakkor a birodalom sötétebb napjaiban olyan művek is a birtokába kerültek, amelyek jogos tulajdonosaikat finoman szólva sem érvényes jogügylet keretében hagyták maguk mögött. Fia és ügyvédeik elmondása szerint Hildebrand Gurlitt a zsidó gyűjtőktől elkobzott műveket azért vásárolta meg a náciktól, mert máskülönben azokra biztos pusztulás várt volna.
A gyűjtemény továbbélését illetően a háborút követően következett a nagy csavar: a műalkotásokat a Gurlitt család vallomásai nem létezővé tették a szövetséges katonai bizottságok szeme elől, ugyanis azt állították, hogy a család drezdai háza a város bombázásakor a műtárgyak zömével együtt megsemmisült. Ezt követően nem csoda tehát, hogy elszabadultak az érzelmek, mikor közel hetven évvel a háború lezárását követően a FOCUS hasábjain olyan műalkotások képei jelentek meg, amelyeket a kifosztott zsidó családok örökösei örökre elveszettnek gondoltak. A cikk valóságos lavinát indított el: az addig titokban őrzött műkincsekről készült felvételeket látva magukat a korábbi tulajdonosok örököseiként azonosító családok, magánszemélyek polgári jogi igényekkel álltak elő Gurlitt felé, egykor elkobzott műtárgyaikat visszakövetelve. Az izraeli állam, illetve független zsidó szervezetek adtak hangot a német hatóságok munkájával szembeni elégedetlenségüknek, valamint az Egyesült Államok külügyminisztere is az ügy minél előbbi szakszerű rendezését sürgette. Elégedetlenségüket az fűtötte, hogy a német hatóságoknak az 1998-as washingtoni konferencián elfogadott alapelvek alapján kötelessége lett volna minden lehetséges módon elősegíteni a restitúciós folyamat megindulását. A konkrét esetben ez azt jelenti, hogy az augsburgi ügyészségnek nem lett volna szabad titokban tartania a nyomozás tárgyát képező gyűjteményt, hanem törekednie kellett volna a tudomására jutott kétes eredetű műtárgyak sorsát lehetőség szerint a büntetőjogi vizsgálat keretein túl rendezni. Ehelyett azonban a sajtón keresztül kiszivárgott információk alapján kellett megindulnia minden visszaszolgáltatással kapcsolatos tárgyalásnak, ami így eleve beárnyékolta az amúgy is kényes folyamat sikerét.
Cornelius Gurlitt műkincsgyűjtő (forrás: twitter.com)
Bámulatos versenyfutás kezdődött a terebélyesedő ügy szereplői között a közvélemény megnyerése érdekében, hiszen a nyilvánosságra jutás pillanatától kezdve tapintható volt: lehetetlen minden felet egyaránt kielégítő megoldást találni, ezért különösen fontos lesz az ügy végkimenetelét tekintve, hogyan fogják a későbbiekben értékelni a történteket. A német hatóságoknak szembe kellett nézniük azzal, hogy Gurlitt ügyvédeinek büntetőjogi csoportja panaszainak benyújtásával időközben kikezdte az eljárás szabályosságát, azt állítva, hogy a teljes gyűjtemény lefoglalása jogellenes volt, mivel annak csak a vizsgálat tárgyát képező részét lett volna szabad ilyen módon eljárás alá vonni. A polgári jogi csoport eközben tárgyalásokat kezdett az örökösökkel, egy részükkel közel kerültek a megegyezéshez a műtárgyak visszavásárlásával kapcsolatban. Bár Gurlitt ügyvédei 2014 elejétől ígéretes eredményeket tudtak felmutatni, Gurlitt márciusban mégis váratlanul felmondta a polgári jogi csoportot vezető dr. Hannes Hartung szerződését. Ekkor már előrehaladott állapotban jártak annak a műkincsszakértői csoportnak a vizsgálatai is, melyet a bajor kormány állított fel, azzal a céllal, hogy a lefoglalt művek eredetét mielőbb tisztázzák. A tulajdonosi lánc feltárása azért rendkívül hangsúlyos, mert az ilyen régi restitúciós igények tekintetében leginkább az nehezíti meg a döntéshozatalt, hogy sok esetben dokumentáció és élő szemtanúk hiányában, olyan bizonyítékok birtokában kell ítélkezni, mint például egy fotó egy korabeli enteriőrről, amely legjobb esetben is csak annyit igazol: a festmény egykor az igénylő családjának házát díszítette.
|
Új értesítő szolgáltatás az Ügyvédvilág portálon
Díjmentes értesítő rendszerünk |
 |
Az egész Gurlitt-ügy szempontjából azt a legfontosabb megértenünk, hogy milyen tényezők motiválták az egyes szereplők cselekvéseit az évek során. A gyűjtemény lefoglalásakor a hatóságok feltehetően ezzel az intézkedéssel szerettek volna teljes hozzáférést nyerni a már valószínűleg megsejtett nagy fogáshoz, a vitatható eredetű kollekcióhoz, noha ebben a fázisban még az adójogi megfontolásokon kívül nem sok információval rendelkeztek róla. Gurlitt a kezdetektől fogva okkal tarthatott attól, hogy a művek előtte is ismeretes kétes mivolta miatt komoly jogi problémákkal kell szembenéznie, de mindezt inkább a műtárgyak átmeneti elvesztésének apátiájával élte meg, egészen, míg a botrány ki nem pattant és össztűz alá nem került; ügyvédeit is csak ekkor fogadta fel, igaz már frissen kijelölt gondnoka segítségével. A bajor kormány lépéskényszerbe került a hírek kiszivárgásakor, a gyűjtemény lefoglalása körüli ellentmondásokat próbálták leplezni a segítő szándékkal, a szakértői bizottság felállításával. Habár azt, hogy a bizottság milyen jogi alapon teheti vizsgálat tárgyává a műtárgyakat, csak később sikerült biztosítani, mégpedig egy Gurlittal kötött megállapodás formájában. Gurlitt ekkor már a kezdeti ellenállásához képest jóval engedékenyebben járt el, abban bízva, hogy a kétes műtárgyak eredetének gyors tisztázása elősegíti a restitúciós ügyek lefolyását is, és így előbb pont kerülhet a büntetőjogi ügyre is, végső soron pedig abban, hogy még viszontlátja imádott gyűjteményét.
Sajnos azonban az élet közbeszólt: Gurlitt állapota áprilisban rohamosan romlani kezdett, majd május 6-án elhunyt. Végrendelete súlyos ítélet a német hatóságok munkája és eljárása fölött, Gurlitt úgy érezte, élete értelmétől fosztották meg, mély csalódottságát pedig azzal kívánta kifejezni, hogy végrendeletében a gyűjteményének a vizsgálóbizottság által igazolt, jogos tulajdonát képző részét a svájci Kunstmuseum Bernre hagyta. A vizsgálat 2014 novemberéig zajlik a Gurlitt és a hatóságok közt létrejött megállapodás szerint, az ügy – bárhogyan is döntenek a jogkérdésekben – még sokáig emlékezetes marad a német állam és a művészeti körök életében.
A tanulmány szerzője: Pálffy Tamás
Források, felhasznált irodalom
www.gurlitt.info http://art-crime.blogspot.hu/2013/11/hildebrand-cornelius-gurlitt-collection.html http://online.wsj.com/news/articles/SB10001424052702304908304579561840264114668 http://www.theguardian.com/artanddesign/2014/mar/27/german-reclusive-art-collector-cornelius-gurlitt-nazi-looted-works http://news.artnet.com/art-world/gurlitt-gives-german-task-force-one-year-to-research-provenance-of-suspected-nazi-loot-9085
