Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
E dolgozat a Lakatos, Köves és Társai Ügyvédi Iroda, az Új Jogtár és az Ars Boni jogi folyóirat által kiírt 2014. évi cikkíró-pályázat keretében született, és 31. helyezést ért el.
A következő fiktív eset szemléltetésével a jognak egy olyan területére kívánom felhívni a figyelmet, ahol álláspontom szerint szükség lehet az egyes uniós tagállamok közötti szabályozásbeli különbözőségek feloldására. Maga az eset, összetett voltából adódóan egyszerre tartalmaz államok közötti jogértelmezési problémát, valamint hazai szinten eljárásbeli nehézségeket a nemperes és peres eljárások gördülékeny lefolytatása terén.
Tételezzük fel, hogy H. Eszter (magyar állampolgár) és T. Federico (olasz állampolgár) 1983-ban házasságot kötött. Köztük azonban 1991-ben megszakadt az életközösség, amely tényt Olaszországban hivatalosan regisztráltattak annak érdekében, hogy majd később a házasság felbontására sor kerülhessen. Ugyanis a hatályos olasz jogszabályok alapján a házasság felbontásához háromévi különélést kell bizonyítani. 1992-ben H. Eszter megismerkedett a szintén olasz állampolgár C. Giorgio-val. Három évvel később, 1995. november 5. napján Olaszországban megszületett gyermekük, C. Szonja, akit C. Giorgio teljes hatályú apai elismerő nyilatkozattal – szintén ebben az országban – magáénak ismert el.
Lányuk jelenleg is olasz állampolgár, azonban idővel igényt tartott a magyar állampolgárságára is. Szonja a magyar állampolgárságról szóló 1993. évi LV. törvény értelmében születésével ex lege, a nemzetközi jogban elterjedt ius sanguinis elve alapján automatikusan magyar állampolgárnak minősül. Ezen elv értelmében egy ország állampolgárságát megkaphatja az a személy, akinek legalább egyik szülője az adott ország állampolgára. Azonban ahogy az ő esetében is, a külföldön született gyermekek helyzetét tekintve az állampolgárságukhoz jogok és kötelezettségek csak azt követően fűződnek, hogy születésüket Magyarországon is anyakönyvezték. Ennek érdekében Szonja Budapesten, a kerületi gyámhivatalnál kezdeményezett eljárást, amely során törvényes képviselője (H. Eszter) tudomására hozták, hogy a magyar állampolgárság megszerzésének feltétele, hogy a gyermeket megelőzően Magyarországon is anyakönyvezzék, bejegyzett édesapával és édesanyával.
Tekintettel arra, hogy H. Eszter és T. Federico 1995. december 15. napján bontott házasságot, C. Szonja még e házasság fennállása alatt született, 1995. november 5. napján. Az akkor hatályban levő 1952. évi IV. törvény (a továbbiakban: Csjt.) alapján a gyermek apjának kell tekinteni azt a személyt, akivel az anya a fogamzási idő kezdetétől a gyermek születéséig eltelt idő vagy annak legalább egy része alatt házassági kötelékben állott. Ennek alapján C. Giorgio apaságát az olasz születési anyakönyvi kivonat ellenére a magyar hatóságok nem ismerték el, kizárólag arra lett volna lehetőség, hogy C. Szonját T. Federico-ra anyakönyvezzék. A családnak azonban nyilvánvalóan nem áll érdekében, hogy Szonja édesapjaként T. Federico legyen anyakönyvezve, hiszen nem ő a vér szerinti édesapja, egymást még csak nem is ismerik.
Mindemellett a valóságnak megfelelő, vér szerinti édesapára történő anyakönyvezésnek nyilvánvalóan számos komoly jelentőséggel bíró jogi vonzata van. Korábban az olasz állampolgár C. Szonja kizárólag Olaszországban indíthatott volna pert T. Federico apasági vélelmének megdöntésére. Azonban H. Eszter és T. Federico az életközösség megszakadása (1991) óta nem találkozott, Federico felkutatása eredményre nem vezetett. Jelenleg a hatályos 2013. évi V. törvény, a Polgári Törvénykönyv (továbbiakban: Ptk.) Negyedik Könyvének 114. §-a értelmében az apaság vélelmének megdöntésére nemperes eljárásban is lehetőség van. Tehát nincs szükség az apaság vélelmének megdöntése iránti perindításra, ha az apaság vélelme az anya házassága alapján áll fenn, a házastársak életközössége legalább háromszáz napja megszűnt, és az a férfi, akitől a gyermek ténylegesen származik, a gyermeket teljes hatályú apai elismerő nyilatkozatával magáénak ismeri el. E nemperes eljárás keretében nyílik lehetőség – az apaság vélelmének megdöntése mellett – arra, hogy a gyermeket teljes hatályú apai elismerő nyilatkozattal magáénak elismerni kívánó férfi is megtegye elismerő nyilatkozatát. Jelen esetben tehát megállja a helyét, hogy a vélelmezett apa a fogamzási időben nem érintkezett az anyával, a vér szerinti apa az apaságot elismeri, továbbá mindezt a gyermek édesanyja is kéri.
A probléma esetükben abban rejlik, hogy ezen nemperes eljárás megindítása akadályba ütközik, mivel arra kizárólag minden fél együttes kérelme alapján kerülhet sor. T. Federico azonban – ahogy az korábban említésre került – ismeretlen helyen tartózkodik, felkutatására pedig nincs lehetőség, így kérelmet sem tud előterjeszteni. Mivel az ügyben nem érhető el a magyar jogszabályok szerint apának elismert személy, ezért célszerű lenne ilyen esetekben ügygondnok kirendelésével pótolni az ismeretlen helyen tartózkodó személy jelenlétét. Ezáltal nem lenne szükség peres eljárás megindítására, hanem az ügyet továbbra is le lehetne folytatni nemperes eljárásként. Hangsúlyozandó, hogy egy teljes hatályú apai elismerő nyilatkozat jelentőségénél fogva egy életre szóló családi kötelék elismerését igazoló olyan nyilatkozat, amelyet az apa felelősségének tudatában tesz meg. Éppen ezért, álláspontom szerint egy ilyen nyilatkozat felül kell, hogy írja azt a fogantatási időt figyelembe vevő jogszabályi rendelkezést, amely jelen esetben ennél előrébbvalónak tekinti az egyébként ténylegesen sem életközösségben, sem szexuális kapcsolatban nem lévő szülők közötti kapcsolatot.
A jelenleg hatályos jogszabályi háttérnek megfelelően azonban egyetlen lehetőségként maradt a Ptk. 4:107-113. §. szakaszainak alkalmazása, melyek a fentebb írtaknak a peres úton történő érvényesítését szabályozzák. C. Szonja időközben nagykorúvá vált, így a pert saját nevében indíthatja meg, azonban minderre csak nagykorúságától számított egy éven belül van lehetősége. Amennyiben ezt a határidőt elmulasztja, továbbá már nem lehet őt vér szerinti édesapja – C. Giorgio – nevére anyakönyvezni, így ennek hiányában nem igényelhet magyar állampolgárságot sem, annak ellenére, hogy születése óta hazánkban él. Álláspontom szerint a megfelelő anyakönyvezés hiánya és a magyar állampolgárság felvételének kizárása jelentősen megnehezítené jogérvényesítési lehetőségeit akár egy későbbi törvényes öröklés vagy más családjogi, illetve egyéb jogterületet érintő ügyben, de tekintsük csak alapvetően a magyar állampolgársághoz való ex lege jogát.
A tényállás szerinti esetben a problémát az okozza, hogy az olasz családjogi törvény és a magyar Ptk. (korábban Csjt.) között alapvető különbözőség van. Tudomásom szerint az olasz jogszabályok a különélés három évig tartó fennállása alatt lehetőséget kívánnak biztosítani arra, hogy a meggondolatlan, többnyire valamely valláshoz szorosan kötődő házaspárok ne hozzanak felelőtlen döntést. Ezzel szemben Magyarországon kötelező különélést nem ír elő a törvény. Az olasz jogszabálynak megfelelően három év alatt egy ember életében minden további nélkül létrejöhet egy új párkapcsolat, melyből házasság legjobb esetben a háromévi különélés letelte után köthető. Az ez idő alatt fogant gyermekeket az olasz szabályozás szerint a különéléstől számított egy év után az édesapa teljes hatályú apai elismerő nyilatkozattal minden külön eljárás nélkül magáénak ismerheti el. Ezt az egyéves határidőt jelenleg hat hónapra kívánják csökkenteni, melyet főként vallási okokból sokan támadnak.
Az írás az Ars Boni jogi folyóiratban jelent meg, az ars boni az Ügyvédvilág.hu szakmai partnere. |
|---|
Véleményem szerint a teljes problémát átölelő komplex megoldásként, célszerű lenne megalkotni egy olyan uniós szabályt, amely az egyes tagállamok közötti jogszabálybeli különbözőséget ilyen esetekben áthidalja. Ennek talán legmegfelelőbb módja egy fakultatív jegyzőkönyv létrehozása lenne, amely alapján az azt ratifikáló tagállamok a többi tagállam nemzeti jogának megfelelő hivatalos anyakönyvi kivonatát sajátjukkal egyenrangúnak tekintenék, valamint annak alkalmazását saját belső nemzeti jogrendszerükben is lehetővé tennék. Így elkerülhető a konkrét esetben fennálló kizárólag adminisztrációs probléma is, hiszen ezáltal nem lenne szükség a magyar anyakönyvi kivonat kiváltására az állampolgárság igényléséhez, hanem elegendő lenne az azzal egyenrangú – a jegyzőkönyv ratifikálása által – hazánkban is joghatás kiváltására alkalmas olasz anyakönyvi kivonat megléte. E fakultatív jegyzőkönyv kötelező alkalmazása kizárólag a jegyzőkönyvet ratifikáló tagállamok vonatkozásában állna fenn, így tiszteletben tartva az egyes tagállamok szuverenitását, megadva számukra a választás lehetőségét a jogharmonizáció terén.
A dolgozat szerzője: Török Réka
| Források, felhasznált irodalom |
|---|
| 1993.évi LV. tv. a magyar állampolgárságról 2. §, 3. § 1952. évi IV. tv. (Csjt.) 35. § (1) Polgári Törvénykönyv 4:114. § [Az apaság vélelmének megdöntése nemperes eljárásban] |
