Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Nem kétséges, ha a zaklatás témája a közbeszédben felvetődik, túl sok sztereotípia és igen kevés megbízható információ áll rendelkezésünkre. A laikusoknak természetesen nem feladatuk, hogy a (jog)tudományos definíciókkal tisztában legyenek, épp ezért az alábbi írás szerzője e sztereotípiákat szeretné eloszlatni, egyben felvázolni a zaklatás tényleges büntetőjogi valóságát.
E dolgozat a Siegler Ügyvédi Iroda/Weil, Gotshal & Manges, az Új Jogtár és az Ars Boni által meghirdetett 2016. évi cikkíró-pályázat keretében született és hatodik helyezést ért el.
„Hívásértesítő: Önnek 128 db nem fogadott hívása volt az SMS feladójától…”
Hajlamosak vagyunk zaklatásként aposztrofálni minden olyan külső behatást, ami valamilyen módon negatív irányba befolyásolja mindennapjainkat. A notórius hívogató, közösségi oldalakon kitartóan üzeneteket küldözgető személyeket gyakran zaklatónak bélyegezzük, különösen akkor, ha mindez agresszív – esetlegesen szexuális tartalommal is bíró – közeledéssel társul. A laikusnak természetesen nem feladata, hogy a (jog)tudományos definíciókkal tisztában legyen, de tény, ami tény, ha a zaklatás az asztalra kerül, túl sok sztereotípia és igen kevés megbízható információ áll rendelkezésünkre. Jelen írás célja, hogy e sztereotípiákat eloszlassa, egyben felvázolja a zaklatás témakörének tényleges magyar (büntetőjogi) valóságát.
1. Kérdések a zaklatásról: mit (nem) tudunk?
A téma népszerűsége vitathatatlan, ebben pedig az örök mumus médiának esszenciális szerepe van. A televízió és az internet világában nevelkedett Y és Z generáció tökéletesen tisztában van azzal, mit is jelent, ha valakit zaklatnak, hiszen többször látta az ID Investigation Discovery Channel műsorait, a rendkívül nagy körültekintéssel szerkesztett „Segítség, bajban vagyok!” című magyar produkciót, netán a Michael Douglas főszereplésével forgatott 1994-es filmklasszikust. Azonban e három – a számos közül önkényesen kiválasztott – példából egyik sem ábrázolja hitelesen a zaklatás tényleges jogi hátterét, sőt, számos félrevezető, fals információt ontanak a nézőkre. A zaklatás ugyanis lényegesen több és/vagy más, mint a volt barátnő hívogatása és Facebook-üzenetekkel való sorozatos bombázása, avagy a munkáltató szexuális tartalmú közeledése az alkalmazottja felé.
De akkor mit tekint a magyar büntetőjog zaklatásnak, és mennyiben azonos ez a hétköznapi felfogásunkkal? Egyáltalán hányféle zaklatás létezik? Milyen bűncselekmény a zaklatás? Egyáltalán érdemes-e ebben a jogi útban gondolkodni? E kérdések megválaszolására álljon itt néhány sztereotípia és az azokat cáfoló valós (jogi) háttér.
2. A zaklatás bűncselekmény
Ez az – alcímben szereplő – állítás alapvetően igaz. A zaklatás bűncselekményi tényállása 2008 óta része a magyar Büntető Törvénykönyvnek (továbbiakban Btk.), amit a 2013-ban hatályba lépett az új büntetőkódex is – pár módosítással – átvett (2012. évi C. törvény 222. §). A zaklatás törvényi szintű megjelenése azonban nem kizárólag a Btk. sajátja. Az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló törvény (továbbiakban Ebktv.) a zaklatás törvényi definícióját – mint a diszkrimináció egyik nevesített formáját – már évekkel korábban megfogalmazta (2003. évi CXXV. törvény 10. §).
A Btk. és az Ebktv. merőben eltérő oldalról közelíti meg a zaklatást, de érdekes módon hasonló megszövegezéssel: mindkét fogalomnak kifejezett, avagy immanens eleme az emberi méltóság sérelme, a jogsértő magatartás tág értelmezhetősége és a megfélemlítés mint a zaklató célja. Mindezen hasonlóságok pedig oda vezethetnek, hogy adott esetben nem egyszerű eldönteni, milyen típusú felelősségről is van szó. A két felelősségi forma elhatárolása nem tartozik szorosan a cikk témájához, de azt fontos megemlíteni, hogy a diszkriminatív zaklatás miatti felelősség alapvetően objektív alapokra helyezett, kimentési rendszeren alapuló közigazgatási felelősség – szemben a szubjektív büntetőjogi felelősséggel –, amelyet az Egyenlő Bánásmód Hatóság (EBH) vizsgál. Az EBH hivatalos honlapján (http://www.egyenlobanasmod.hu/) számos jogesetet és jogerős határozatot is közöl, ezek között több olyan esettel, amelyek akár büntetőeljárás tárgyai is lehetnének.
3. A zaklatás tipikusan párkapcsolati konfliktusokból ered
Igen gyakori sztereotípia, hogy a zaklatás tipikusan egykor párkapcsolatban lévő felek között elharapódzott viszony végterméke, amelyben az egyik fél – azért, hogy visszaszerezze egykori kedvesét vagy szimplán megkeserítse életét – válogatott módokon, néha agresszívan igyekszik újra kapcsolatot teremteni a másikkal. Ilyen gyakori példa még a vak szerelmes, az eltökélt rajongó, aki nem hajlandó beletörődni az elutasításba.
Az USA két legnevesebb zaklatás-specialistája, J. Reid Meloy és Bran Nicol szerint a zaklatásnak (stalking) alapvetően több csoportosítási módja és számos típusa létezik. Az elkövető motivációja alapján Meloy szerint megkülönböztethetünk instrumentális és expresszív fenyegetéseket: előbbinél a zaklató magatartása tudatos, eltervezett, konkrét cél által vezérelt, utóbbinál azonban ez ösztönös, a zaklató célja kizárólag saját indulatainak szabályozása. Nicol szerint elkülöníthető egyrészt a magszakadt kapcsolaton, másrészt a vágyott kapcsolaton alapuló, harmadrészt a nem bensőséges kapcsolatot keresők által elkövetett zaklatás, amelyek közül az első teszi ki az esetek többségét. Azonban a zaklatók motivációjának keresése és a lehetséges okok feltárása a kriminológia feladata, a magyar büntetőjogban pedig irreleváns, hogy a zaklatás bűncselekményének elkövetőjét milyen mögöttes célok sarkallták tettére.
A hatályos magyar büntetőjogban ugyanis a zaklatás célzatos bűncselekmény. A célzat szubjektív tényállási elemként azt mutatja meg, mi az elkövető célja, azaz minek az elérése érdekében cselekszik. Itt az elkövető azért háborgatja vagy fenyegeti a sértettet, hogy annak magánéletébe vagy mindennapi életvitelébe önkényesen beavatkozzon, avagy őt megfélemlítse, benne félelmet keltsen, s az e mögötti indítóok a bűncselekmény megvalósulása szempontjából lényegtelen (emellett érvel a Kúria is: BH 2011. 268).
Valóban, legtöbbször a zaklató és zaklatott között valamilyen személyes, avagy családi kapcsolat áll(t) fenn, de ennek egy esetleges büntetőeljárásban csak annyiban lehet jelentősége, ha az minősített esetet alapoz meg. A zaklatás ugyanis egy évvel súlyosabban büntetendő bűncselekmény, ha azt (volt) házastárs, (volt) élettárs, avagy a zaklató nevelése, felügyelete, gondozása vagy gyógykezelése alatt álló személy sérelmére követik el. Ezekben az esetekben a sértett személy és az elkövető közötti függő, alárendelt viszony alapozza meg a magasabb büntetési tételt, nem pedig a magatartás mögötti – netán méltányolható – indokok.
4. A zaklatás a nem kívánt szexuális közeledés szinonimája
Ez az állítás téves. A szexuális tartalom ugyanis a büntetőjogi tényállásnak nem eleme, az előbbiekhez hasonlóan célzaton túli – büntetőjogi szempontból irreleváns – indítóokként értékelhető. Itt kell visszautalnom a korábban említett Ebktv. szerinti fogalomra, amely szerint diszkriminatív zaklatásnak minősülhet az emberi méltóságot sértő, szexuális vagy egyéb természetű magatartás is [Ebktv. 10. § (1) bekezdés]. Itt a jogalkotó kiemelte – vagylagosan – a jogsértő magatartás szexuális természetét, amely a szexuális zaklatás magyar jogi fogalmának feleltethető meg, s hosszú ideje a nemi alapú diszkrimináció egyik jellemző megnyilvánulási formája. A szexuális zaklatás tehát létező, azonban nem büntetőjogi kategória.
Téves állítás, miszerint a zaklatás a nem kívánt szexuális közeledés szinonimája
5. Mikor bűncselekmény a zaklatás?
A válasz egyszerű s mégsem az: ha az adott magatartás a zaklató magatartásnak a Btk. Különös Részében foglalt tényállásába illeszthető – azaz annak minden elemét maradéktalanul kimeríti –, megvalósul a bűncselekmény. A büntetőtényállás részletes elemzésétől itt most eltekintek, de pár – a jogalkalmazásban sem konzekvensen kezelt – problémára ki kell térni.
Egyrészről, hogy a zaklatásnak kettő – igencsak különböző – alapesete van, amelyek kvázi különálló bűncselekményként is kezelhetők. A hétköznapi értelemben vett „rendszeresen vagy tartósan háborgató” magatartások mellett – ide tartoznak a különböző telekommunikációs eszközök révén való kapcsolatteremtési törekvések is – büntetendő a különösen súlyos sérelmeket kilátásba helyező „fenyegetés” és az ilyen „látszatkeltés” is.
Másrészről érdekes e két alapeset egymáshoz való viszonya. Az első alapeset szubszidiárius bűncselekmény, azaz csak abban az esetben állapítható meg, ha az elkövető egyben más, súlyosabban büntetendő bűncselekményt nem valósít meg. Tehát tekintettel arra, hogy a fenyegetéssel vagy látszatkeltéssel elkövetett zaklatás két évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő – szemben a háborgatós első alapeset egy évével – a két bűncselekmény egymás mellett nem állapítható meg. Egy példával illusztrálva: ha a zaklató a sértettet hónapokon keresztül hívogatja, személyesen is többször felkeresi, követi, közösségi oldalakon keresztül háborgatja, de csak egyetlen alkalommal életveszélyesen meg is fenyegeti, akkor a cselekménye a második alapeset szerint, súlyosabban lesz büntetendő. Ennek oka az, hogy a fenyegetős változat semmilyen ismétlődést nem kíván meg, szemben az első alapesettel, ahol csupán a sértett rendszeres vagy tartós háborgatása lehet tényállásszerű.
Harmadrészt le kell szögezni, hogy a hatályos tényállás első olvasatra is igen nehezen értelmezhető, hiszen megszövegezése igen terjengős, emellett számos absztrakt, esetenként a sértett szubjektív érzékelésétől függő eleme van. Az első alapeset szerint zaklatást követ el, aki abból a célból, hogy mást megfélemlítsen, vagy más magánéletébe, illetve mindennapi életvitelébe önkényesen beavatkozzon, őt rendszeresen vagy tartósan háborgatja [Btk. 222. § (1) bekezdés]. A második alapeset két fordulatra oszlik. Az első pont szerint, aki félelemkeltés céljából mást vagy rá tekintettel hozzátartozóját személy elleni erőszakos vagy közveszélyt okozó büntetendő cselekmény elkövetésével megfenyeget, szintén a zaklatás bűncselekményét követi el. A második alapeset második pontja alapján ugyanígy felel, aki félelemkeltés céljából azt a látszatot kelti, hogy más életét, testi épségét vagy egészségét sértő vagy közvetlenül veszélyeztető esemény következik be [Btk. 222. § (2) bekezdés a) és b) pont].
A jogalkotó direkt tartózkodott olyan definíciók megalkotásától, amelyek expressis verbis kimondják, mi minősül háborgatásnak, rendszerességnek vagy tartósságnak, önkényességnek, avagy látszatkeltésnek. A Btk. miniszteri indokolásából kiolvasható, a jogalkotó szándékosan fogalmazott ilyen absztrakt módon, mindezt pedig a bűncselekmény megalkotásának legfőbb indoka, a prevenció indukálta. Egyes tényállási elemek tartalommal való megtöltése tehát a jogalkalmazóra hárul, a joggyakorlat azonban azt mutatja, e törekvés inkább a visszájára sült el.
6. Jogértelmezési zsákutcák: válaszolni tilos?
Előfordul, hogy egyes jogértelmezési álláspontok nem koherensek az adott tényállás által védelmezett érdekekkel, a bűncselekmény jogi tárgyával. Zaklatás esetén jogi tárgy nem más, mint a sértett magánszférához való joga, amely az Alkotmánybíróság vonatkozó döntései alapján is az emberi méltósághoz való szubszidiárius „anyajogból” ered [56/1994. (XI.10.) AB-határozat]. A jogtárgyharmonikus értelmezéssel szembemenő gyakorlat a háborgatással elkövetett zaklatásnál érhető tetten, annak is három elemét érintve: a háborgatást (mint elkövetési magatartást), a rendszerességet vagy tartósságot (mint szituációs elemeket) és az önkényes beavatkozást (mint célzatot). E három elemet pedig ugyanazon kérdéskör kapcsol egybe, mégpedig a „viszonzaklatás” jogi értékelése.
Viszonzaklatás alatt olyan, az elkövető és a sértett közötti kölcsönös cselekménysorozat értendő, amelyben a háborgatás kvázi oda-vissza megtörténik. Például a sértett nem zárkózik el egyértelműen a kapcsolatteremtéstől, fogadja a zaklató hívásait, reagál az üzenetekre, netán hergeli is őt. A Kúriának kiforrottnak mondható joggyakorlata van a tekintetben, hogy az ilyen viszonzott kapcsolatteremtési alkalmak a büntetőjogi felelősség megállapításakor nem vehetők figyelembe, hiszen sem háborgatásnak, sem pedig önkényesnek nem tekinthetők. A háborgatás ugyanis egyoldalú magatartás, a viszonzott cselekmény pedig értelemszerűen nem egyoldalú. Emellett az önkényesség követelménye sem teljesül, hiszen hogyan lehet önkényes – azaz a sértett által nem kívánt – az az elkövetői magatartás, amelyet a sértett nem sérelmez, esetlegesen azt maga kezdeményezi. Következésképpen a kölcsönös kapcsolatteremtési alkalmakat a rendszeresség és tartósság követelményének vizsgálatakor is figyelmen kívül kell hagyni (BH 2014.169).
Ha tehát az elkövető két hét leforgása alatt összesen 128 telefonhívást kezdeményez és 57 SMS-üzenetet küld a sértettnek, aki ebből 53 alkalommal fogad és 26 alkalommal maga is kezdeményez hívást, emellett 22 szöveges üzenetre is válaszol, akkor a büntetőeljárásban csupán a fennmaradó 49 hívás és 35 szöveges üzenet lehet releváns. Ha pedig e releváns kapcsolatteremtési alkalmak időbeliségét vizsgáljuk, lehetséges, hogy olyan szűk időintervallumra korlátozódnak, amely alapján sem rendszerességre, sem tartósságra nem lehet következtetni. Tehát végeredményben zaklatás bűncselekménye nem valósult meg.
Ilyen és ehhez hasonló matematikai számítások ügyészségi vádiratokban és bírósági ítéletekben gyakorta előfordulnak. A Kúria érvelése első látásra logikusnak látszik, mégis igen aggályos eredményekhez vezet. A fenti gondolatmenet ugyanis kizárólag formai vizsgálaton alapszik, nem tesz különbséget a sértetti kapcsolatfelvételek tartalma szerint, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy a sértett legtöbbször elhárítási céllal reagál a zaklató magatartására, amely gyakori és reális védekezési mechanizmus. Véleményem szerint azzal, hogy a Kúria ilyen szűkre szabja a tényállás alkalmazási kereteit, számos esetben kiüresíti a zaklatás tényállását és szembe megy a jogtárgyharmonikus értelmezéssel.
7. Konklúzió
Látható tehát, hogy a zaklatás köztudatban ismert tartalma mutat ugyan némi átfedést a mögöttes jogi szabályozással, e jogi háttér azonban számos komoly jogértelmezési és ezáltal jogalkalmazási dilemmát rejt magában. Bármennyire tűnjék is ki a preventív jogalkotói szándék, a büntetőjogi tényállás 2008-as bevezetése óta nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Arra vonatkozóan nincsenek megbízható statisztikák, hány súlyosabb bűncselekményt előzött meg a zaklatás bűncselekményi tényállásának bevezetése. Az azonban a bűnügyi statisztikákból és empirikus kutatásokból tisztán kivehető, hogy a zaklatás miatt indult ügyek jelentős része nem jut bíróság elé. A büntetőeljárásban való bizonyítás a tényállás megszövegezésének alárendelt, az eljárásban vizsgált magatartásnak az adott tényállás minden elemét bizonyítottan ki kell merítenie ahhoz, hogy bűncselekményről beszélhessünk. Ameddig egy tényállási elem tartalma bizonytalan, addig a joggyakorlat is hektikus, s az ügyész sem emel vádat abban az ügyben, amelyet vesztesnek érez. Ez az oka annak, hogy tisztán háborgatással elkövetett zaklatás miatti bírósági ítélet igen ritka. Ezzel szemben fenyegetéssel elkövetett zaklatás miatt tömegével marasztalják el a vádlottakat, akik legtöbbször évek óta haragos viszonyban álló szomszédok, s egyik-másik perlekedésük alkalmával egy-egy komolyabb tartalmú fenyegető kijelentés („megdöglesz”, „megöllek”, „rád gyújtom a házadat”) is elhangzik.
Ilyen jogalkalmazási aránytalanságok mellett jogosan merül hát fel a kérdés: nyugodt szívvel fordulhatunk-e a hatóságokhoz, ha úgy véljük, zaklatás áldozatai vagyunk.
Források, felhasznált irodalom:
Monori Zsuzsanna Éva: A zaklatás bűncselekményének jogalkalmazási dilemmái – kérdések és választok a zaklatásról az empirikus kutatások tükrében. In: Gál Andor, Karsai Krisztina (szerk.)
Ad valorem: Ünnepi tanulmányok Vida Mihály 80. születésnapjára. Szeged, Iurisperitus Bt., 2016. pp. 305-322.
Monori Zsuzsanna Éva: A zaklatás bűncselekményi tényállásainak jogalkalmazási nehézségei – különös tekintettel a háborgató zaklatás jogértelmezési kérdéseire. In: Keresztes Gábor (szerk.) Tavaszi Szél 2015 / Spring Wind 2015 Konferenciakötet: I. kötet. Budapest: Doktoranduszok Országos Szövetsége, 2015. pp. 277-291.
Monori Zsuzsanna Éva: Zaklatás – Egy tényállás kritikája a magyar joggyakorlat tükrében. In: Bóka János (szerk.)
Tudományos Diákköri Szemle 2013. Szeged: Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar, 2013. pp. 93-121. 1. köt.
