Az igazságtétel szépsége a bírák kárpótlása

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Várhatóan márciusban dönt a Kúria szakkollégiuma azokról az esetleges jogegységi ajánlásokról, melyeket a régi és az új Munka Törvénykönyve alapján hozott ítéletek összevetése alapján tett meg a legfőbb bírói fórum joggyakorlat-elemző munkacsoportja. Ennek egyik aktuális érdekessége, hogy a testület nem akart „felülről” vezérelt állásfoglalást tenni az elektronikus kézbesítéssel kapcsolatban. Egyre több per indul ugyanis amiatt, hogy a munkáltatók e-mailben értesítik dolgozójukat a felmondásról. Kérdésként merülhet fel: mi módon közölhető jogszerűen a felmondás elektronikus dokumentum útján – fogalmazza meg a munkacsoport álláspontját az Ügyvédvilágnak adott interjújában Sipőczné Tánczos Rita, a Kúria bírája, aki hivatalból volt tagja a grémiumnak. Utóbbi „arra a következtetésre jutott, hogy ebben a kérdésben érdemes megvárni a most formálódó alsóbb bírósági gyakorlatot (…), az első- és a másodfokú munkaügyi perek kimenetelét (…) Nem lenne szerencsés, ha már az elején mi szabnánk irányt ebben a kérdésben

A munkajog specialistájaként a Kúriára csaknem 20 évnyi fővárosi munkaügyi bírói tapasztalat után, pályázattal állást nyert bírónő eredendően bölcsésznek készül, s bár művészettörténészi álmait maga mögött hagyva, végül jogot hallgat, pályakezdőként egy ideig még keresi a helyét.
Az ELTE-n 1985-ben summa cum laude minősítéssel végzett, tősgyökeres „esztergomi lány”, csak a nagyobbik lánya születése után kötelezi el magát végleg a talár és a pulpitus mellett. Eleinte sok minden elbizonytalanítja, például az is, hogy a Legfelsőbb Bíróság fogalmazójaként nyolc hónapig jegyzőkönyvvezetője az egyik legtöbb halálos ítéletet kimondó Pálinkás György vezette büntetőtanácsnak. „Ma is magam előtt látom az elítéltek arcát” – tudatja a lélek vívódásait, melyek a saját szakterületén is kísértik olykor. De az igazságtétel lehetősége sok mindenért kárpótolja. A hozzá hasonlóan bölcsészlelkű nagyobbik lánya talán követi őt a jogi pályán, a kisebbik viszont vélhetően élelmiszermérnök lesz, apai nyomdokokon lépkedve. A család hobbija az övé is egyben: „szeretünk túrázni, kirándulni, utazni, leginkább nomád módon (…) A férjemmel két éve jártunk Marokkóban, ahol berbersátrakban aludtunk, a szabad ég alatt. Nekiveselkedtünk a Magas-Atlasznak is, melynek legmagasabb pontjára, a csaknem 4200-as Toubkal-csúcsra azonban csak a férjem jutott fel. Én 3100 méteren kiszálltam”.

►A közelmúltban teljesítette megbíza­tását és elkészítette összegzését a Kúrián az a joggyakorlat-elemző csoport, mely a társadalom egyik legfontosabb szegmensét, a munka világát érintő ítélkezési gyakorlatot vette górcső alá. Ennek hivatalból Ön is tagja volt, hiszen a munkajog, azon belül is a közszférában történő foglalkoztatás elismert szakértője. Milyen, a munkavállalókat és a munkaadókat érintő következtetéseket tudtak levonni a régi és az új munkajogi kódex összevetéséből következő bírói gyakorlat alapján?

Lassan három esztendeje, 2012 júniusában lépett hatályba az új Munka Törvénykönyve (Mt.). A dr. Tálné dr. Molnár Erika kollé­giumvezető-helyettes által vezetett joggyakorlat-elemző csoportnak kettős feladata volt. Mivel az e tárgyú perek jelentős része a munkaviszony-felmondásokkal kapcsolatos, így alapvetően ezeket vizsgáltuk meg a régi és az új Mt. alapján hozott ítéletek vonatkozásában. Meglehetősen releváns eredményre jutottunk, hiszen mintegy ezernyolcszáz peranyagot néztünk át a csaknem egyévnyi munkánk során. Tavaly januárban kezdtünk hozzá, s idén januárban végeztünk vele, a munkaanyag már készen van, amelyről pedig a Kúria Közigazgatási és Munkaügyi Kollégiumának állásfoglalása márciusban születhet meg. A csoport tagjaként én magam körülbelül négyszáz ítéletet néztem át, de – mint ahogy ez a joggyakorlat-elemző csoportokra általánosságban is igaz – az elemzésben nagyon sokan vettünk részt; ­hivatalból természetesen a Kúria összes mun­kaügyi bírája, több bíró az alsóbb fokú bíróságokról, emellett a jogág tudományos képviselői, egyetemi oktatók, ügyvédek és más szakjogászok. Lehetőséget biztosítottunk egy széles szakmai egyeztetésre, fórumokat és konferenciát is tartottunk, hogy a csoport összefoglaló jelentése iránytűje lehessen a bíróságoknak. Azt általánosságban elmondhatom, hogy a vizsgálat felszínre hozott, pontosabban rácáfolt egy komoly tévhitre. Tudniillik arra, hogy a munkaügyi perekben szinte kizárólag a munkavállalók nyerhetnek, ezért a munkaadóknak eleve nem érdemes pert indítaniuk, netán viszontkeresettel élniük vagy fellebbezniük. Ez a vélekedés ma már egyáltalán nem állja meg a helyét, ez az áttanulmányozott ítéletekből is jól kiolvasható. Ahogy már említettem, a joggyakorlat-elemző csoportban egyébként alapvetően azt vetettük össze, hogy a felmondásokkal kapcsolatban a korábbi törvény alapján született ítéletek illeszkednek-e az új jog­szabály betűjéhez, szellemiségéhez, vagy netán az addigitól eltérő, más bírói gyakorlatra van-e szükség? Lényegében azt néztük, összhangban vannak-e, avagy sem, illetve mennyiben térnek el a korábbi verdiktek az új Munka Törvénykönyve alapján indított perekben születettektől. Hadd mondjak egy fontos példát. A Kúria, illetve a korábbi Legfelsőbb Bíróság Közigazgatási és Munkaügyi Kollégiumának van egy 95-ös számú állásfoglalása a felmondás indoklásával kapcsolatban, ami pedig egy sarkalatos pontja az ilyen típusú pereknek. Arra a következte­tésre jutottunk, hogy ez a harmincéves állásfoglalás időtálló, némi finomítás után a továbbiakban is alkalmazható. Mivel pedig a jövőben is irányadó lehet, indokolatlan új állásfoglalás kiadása. Nem akartunk viszont, úgymond, felülről vezérelt megoldásokat adni például az elektronikus dokumentum kézbesítésével kapcsolatban.

►Ha már említette azt a téves közhie­delmet, miszerint a munkaügyi pereket kizárólag a munkavállalók nyerhetik, adódik a kérdés: a tapasztalatok, a megszületett korábbi és új ítéletek alapján igazolható-e az a másik közkeletű vélekedés, miszerint az új Munka Törvénykönyve immár a „munkaadók oldalára állt”, s a réginél jóval kevésbé védi a munkavállalókat?

Kétségtelenül történt egyfajta átrendeződés. A jogellenes felmondások esetében például az alkalmazott kedvezőtlenebb helyzetbe került: míg a korábbi törvény súlyos szankciókat rendelt az ily módon elbocsátott dolgozó kártalanítására, addig az új szabályozás szerint az ilyen alkalmazott csak kivételesen kerülhet vissza a régi munkahe­lyére, az emiatt elszenvedett kárát pedig a perben neki magának kell bizonyítania. A régi Munka Törvénykönyve alapján a pernyertes munkavállaló kérhette, hogy vegyék vissza eredeti munkakörébe, a bíróság pedig vissza is helyezte. Ha ezt nem kérte, a munkavállaló jogviszonya a jogerős ítéletig fennmaradt, csakhogy ez sokszor a munkaadót hozta hátrányos helyzetbe rajta kívülálló okok miatt. Ha a munkavállaló nem kérte eredeti munkakörbe való visszahelyezését, akkor kettőtől tizenkét havi átlagkeresetnek megfelelő összeg is megillette. Nos, ez a munkaadót terhelő szankció az új Mt.-ből kimaradt. Így például az elküldött dolgozó munkaviszonya attól függetlenül megszűnik, ha később a bíróság kimondja a megszüntetés jogellenességét, ráadásul erre az esetre a korábbinál jóval kisebb mértékű kártérítés jár az alkalmazottnak. Ugyanakkor az áttekintett peranyagok alapján a joggyakorlat-elemző csoport azzal szembesült, hogy a jogkövetkezményeket illetően az új törvény vitatott helyzetet teremtett a já­randóságok vonatkozásában. Ez abból is látszik, hogy a felek, az ügyvédek, de időnként a bírák is bizonytalanok a tekintetben, mit számítsanak bele és mit nem, pláne milyen mértékben. Ez természetesen nem egy szerencsés állapot. Ezért, mivel elég fajsúlyos kérdésről van szó, javaslatot tettünk a Kúria elnökének arra, hogy a jogellenes felmondások jogkövetkezményeinek vizsgálatára egy külön joggyakorlat-elemző csoport álljon fel, s ha kell, tegye meg a saját ajánlásait a jövőre nézve. Remény van arra, hogy az önálló csoport hamarosan megkezdheti a munkáját, amelyben praktikus okból ugyanazok vesznek majd részt, mint a most be­fejezett vizsgálatban. Itt is hatalmas peranyagot kell ­áttekintetnünk. De hogy a bíróságokat ez idő alatt se terhelje tovább a bizonytalanság, a munkaügyi kollégium még tavaly kiadott egy kollégiumi véleményt, ami, ha ideiglenesen is, de támpontot jelenthet az első- és másodfokú perekben.

►A Világgazdaságnak még 2002-ben adott egy interjút, amelyben kifejtette: a felmondási perekben sokszor érzékelhető, hogy a cég mondvacsinált okból próbál megválni nemkívánatos alkalmazottjától. Rendkívüli felmondás esetén pedig a bíróság dilemmája, hogy csak az intézkedés jogosságát vagy jogellenes­ségét állapíthatja meg, de nincs eszköze az eset árnyaltabb megítélésére. Ehhez hozzátenném a másik gyakori alapesetet, amikor az elbocsátott munkavállaló úgy véli, diszkrimináció áldozata lett. Az új szabályozás és ítélkezési gyakorlat alapján változott-e a helyzet, ­illetve az esetek megítélése?

Hadd kezdjem az utóbbival, mivel a diszkrimináció munkajogi fogalmát sokan még ma sem értik, és gyakran összetévesztik az „egyéb helyzettel”. A legtöbb gond abból fakad, hogy sokszor összekeverik a szubjektív érzetet a tényekkel, azzal, hogy a felmondás nem valamely csoporthoz, nemhez, valláshoz való tartozás vagy egyéb helyzet miatt történt. A perben azonban hamar kiderül, hogy egy jóval gyakoribb tényállásról, a joggal való visszaélésről van szó. E két jogsértés esetén lényeges eltérés a bizonyítási teher alakulása. Míg a diszkrimináció esetében a munkaadónak kell bizonyítania, hogy nem követett el diszkriminációt, addig a joggal való visszaélést a munkavállalónak kell igazolnia. Persze, ha valaki vitatja az ítéletet, s kitart amellett, hogy vele szemben igenis diszkrimináció történt, fellebbezhet a bírói döntés ellen. De azt azért tudni kell, hogy a „hátrányos megkülönböztetést” és a joggal való visszaélést igencsak nehéz bizonyítani a munkaügyi vitákban, s ez leszűrhető a bírósági gyakorlatból is.

►A rendkívüli felmondás intézménye mennyiben változott, illetve ez hogyan követhető vissza a bírói gyakorlatban?

A rendkívüli felmondást az új törvény azonnali felmondásként nevesítette, de a kettő lényegében ugyanaz, alapvető változás e körben nem történt, így az e tárgyban indított munkaügyi perek megítélésében sincs komolyabb eltérés. Ám továbbra is tartja magát az az ítélkezési dilemma, miszerint az azonnali felmondás esetén a bíróság csak az intézkedés jogosságát vagy jogellenességét állapíthatja meg, ám nincs eszköze az eset árnyaltabb mérlegelésére. A bíróság – a fegyelmi ügyek felülvizsgálatától elté­rően – nem alkalmazhat egyéb szankciót, nem mondhatja azt, hogy az azonnali ha­tályú felmondás helyett csupán felmon­dásnak te­kinti az intézkedést. Azonnali felmondásra egyébként akkor van mód, ha a munkáltató vagy munkavállaló a munkaviszonyból származó lényeges kötelezettségét szándékosan, vagy súlyos gondatlan­sággal, jelentős mértékben megszegi, illetve olyan magatartást tanúsít, amely a munkaviszony fenntartását lehetetlenné teszi.

A munka törvénykönyve három nyelven
Már előrendelhető az új Jogtár alatt (uj.jogtar.hu) „A munka törvénykönyve három nyelven” Jogtár-kiegészítés, mely a 2015. március 15-ével hatályos szöveget tartalmazza három nyelven, tükrös szerkezetben, kereshető és váltható nézetben. További információ és megrendelés >>

►Hallgatva Önt, szenvedélyes munka­jogásznak tűnik, miközben nagy általá­nosságban nem erről álmodnak a kezdő joghallgatók. Sokakban előbb merül fel a büntető-szakág vagy mondjuk a nemzetközi jog. Talán ön lenne a ritka kivétel?

A munkajog a legszebb jogterület – nekem bíróként ez ma a legtermészetesebb és legigazabb megállapítás. Persze nem volt ez mindig ilyen egyértelmű. Különösen nem egy olyan esztergomi középiskolás lánynak, mint amilyen én voltam. Sokáig egyáltalán fel sem merült, hogy jogász, pláne, hogy bíró legyek. A családom főként pedagógusokból áll, jogász még távolban sem volt közöttük. A mai napig esztergomi vagyok, ezer szálon kötődöm ehhez a csodás városhoz. A Dobó Katalin Gimnáziumba jártam, az öcsém a mai napig ott tanít. A világ legjobb magyar- és a legjobb történelemtanára volt az enyém. Nem csoda, hogy magam is e tárgyakból szerettem volna felvételizni a bölcsészkarra. Csakhogy tudtam azt is, olyan jó tanár sosem lesz belőlem, mint amilyenek ők voltak. Bár érdekelt a művészettörténet és a régészet, ám a ’70-es években jó, ha ­öt-hat hallgatót felvettek e szakok vala­melyikére. Így hát ezek is maradtak az álom kategóriában, lemondtam róluk. Látva a „pályaválasztási tépelődéseimet”, az édesanyám azt mondta: mindegy, mi leszel, lányom, de a diplomád legyen meg. Így, ha tetszik, a történelem és a magyar révén, kieséses alapon, maradt az Eötvös Lóránd ­Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kara, ahol 1985-ben summa cum laude minősítéssel végeztem. Viccesen azt szoktam mondani, addig jártam a jogi karra, amíg ­végül megszerettem. Csakhogy sokáig az egyetemi éveim alatt sem voltam biztos ­abban, hogy végül valóban jogász leszek. Mivel még ez idő alatt sem hagyott nyu­godni a bölcsész énem, így párhuzamosan néhány félévet elvégeztem néprajzszakon is. E kettőt pedig egy igazán komoly dolgozat segítségével sikerült összekapcsolnom is: meghatározó irodalmi élményem volt Tárkány Szücs Ernő Magyar jogi népszokások című, csaknem ezeroldalas könyve, mely szerintem bölcsészet- és társadalomtudományi alapmű, e témakörben írtam évfolyamdolgozatomat is.

Fotó: Kőrösi Tamás

---