Az új Ptk-val jön a sérelemdíj
Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Az új Polgári Törvénykönyv (2013. évi V. törvény) a személyiségvédelem eszközeitnek körét kiegészíti a sérelemdíjjal, megszüntetve ezzel a nem vagyoni kártérítés ellentmondásokkal terhelt jogintézményét.
Mint ismeretes, a nem vagyoni kártérítés igazi problémáját az a paradoxon adja, mely egyszerre teszi azt a nehezen mérhető személyiségi jogok védelmezőjévé és az alapvetően mértani pontosságot igénylő kártérítési jog egyik oszlopává. A sérelemdíj paradigmaváltása nem egyszerűen a jogintézmény törvénybeli elhelyezésének megváltozásában, sokkal inkább a hátrányközpontúságtól való megszabadításban érhető tetten.
A bírói gyakorlat lassan tíz éve alkalmazza a köztudomású tény koncepcióját a nem vagyoni kártérítés megítélése során, ezzel mentve fel a felperest a személyiségi jogsértés következtében előállt hátrány bizonyításának kötelezettsége alól. A sérelemdíj lényegében ezt a jogalkalmazói vívmányt jeleníti meg az új kódexben. Azzal azonban, hogy a sérelemdíj iránti igény befogadásának többé nem lesz feltétele valamilyen hátrány (kár) bizonyítása, az új Ptk. új fejezetet is nyit a személyiségi jogok védelmének történetében, még hangsúlyosabbá téve a jogalkalmazók szerepét.
A személyiségi jogok továbbra is általános védelemben részesülnek
A személyiségi jogok továbbra is általános védelemben részesülnek majd a kódex hatályba lépésével, így e jogok körének meghatározása éppen úgy esetről esetre történhet majd, ahogyan a polgári jog alanyainak személyisége is személyenként változó, sokszínű és összetett.
Az emberi méltóság valamiféle gyűjtőjogként, a személyiségi jogok anyajogaként jelenik meg az új Ptk.-ban. Az emberi méltóság hosszú évek óta olyan jokerként funkcionál, melybe számos, az emberi személyiséget alkotó, jogszabályban nem nevesített jogosultság beleérthető. A bíróságok jellemzően ennek a jognak a megsértését vélik felfedezni olyan esetekben, amikor nyilvánvalóan a személyt támadó magatartás áll a jogvita középpontjában, azonban kétséges, hogy az emberi személyiség mely szeletét is érintette ez a magatartás.
Új módszereket kell találni abagatell igények kiszűrésére
Különösen a köztudomású tény nem vagyoni kártérítés iránti perekbe való beépülésével, egyre gyakrabban viszik bíróság elé a jogalanyok olyan sérelmeiket, melyek korábban bizonyosan a bagatell igény kategóriájába estek volna, elsősorban a sérelem bizonyíthatatlanságának okán. A privátszféra védelméhez fűződő jog kodifikált forma nélkül ugyan, de most is jelen van jogrendszerünkben, és az azt alkotó részjogosítványok (pl. titokvédelem, képmás és hangfelvétel védelme, személyes adatok védelme, stb.) köre a mögöttünk álló évtizedben folyamatosan bővült. Azzal, hogy a sérelemdíj igényléséhez a hátrány bizonyítása nem lesz feltétel, a bagatell igények kiszűrésére új módszereket kell találni, melyhez az új Ptk. meglehetősen ellentmondásos kapaszkodót kínál csupán.
A sérelemdíj megítélése – a törvény szövegéből következően – automatikus minden olyan esetben, amikor a személyiségi jogot sértő cselekvés vagy mulasztás ténye igazolható. Nem feltétel, hogy a jogsértő magatartás bármilyen igazolható káros eredménnyel járjon, így a jogsértés ismeretében akár egy hipotetikus vagy az általános tapasztalati tényeken nyugvó okozatosság is azt eredményezheti: a bíró a magatartás személyiségi jogokra veszélyes voltát bizonyítottnak látja.
Különösen veszélyes ez akkor, ha a társadalom tagjai újabb pénzkereseti lehetőséget látnak majd a sérelemdíj intézményében, és urbanizált, technokrata társadalmunk számos ponton interakciót kínáló lehetőségeit használják majd fel a sérelemdíjhoz jutás érdekében. Gondoljunk csak a közösségi oldalakon megjelenő személyiségi jogsértések tárgyalótermekbe való begyűrűzésének már zajló folyamataira! A felperesi képviselő minden bizonnyal lehetőségek tárházát látja majd az új szabályozásban, az alperes pedig eleve vesztesnek érezhetisaját helyzetét. A bíró előtt továbbra is megválaszolatlan marad az a kérdés, tulajdonképpen miért is ítéli meg vagy utasítja el a sérelemdíj iránti igényt. A sérelemdíj így paradox módon – szemben a nem vagyoni kártérítés több évtizedes dilemmájával – már nem a személyiségvédelem köréből kirekesztett jogok rehabilitálását, sokkal inkább a bagatell igények kiszűrését veti fel, mint legnagyobb problémát.
Szimbolikus kártérítés?
A menekülési útvonalak között biztosan sokaknak eszébe jut majd a francia és az angolszász jogokban is ismert szimbolikus kártérítés intézménye, amely a hátrányt nem okozó, de társadalmilag, morálisan elítélendő jogsértésekhez a társadalom rosszallását kifejező, nominálisan jelentéktelen kártérítési összegek megítélését kapcsolja.
Járható út lehet ennek megfelelően a bagatell igények megszaporodásának és az alaptalan perlekedés rossz gyakorlatának visszaszorítására az a módszer, ahol a bíróságok bár megítélik a sérelemdíjat, annak összegét azonban a perköltség alatt határozzák meg, gazdaságtalanná téve ezzel a bagatell igények bírói útra terelését. Ilyen szisztematikus prevenció azonban valóban csak akkor érheti el a célját, ha a jogkereső közönség egy része már saját kárán tanulja meg a bagatell igényt bíróság elé vivő gyakorlat negatív vagyoni hatásait. Másik oldalról pedig nem minősíthető kellően objektívnek és a jogbiztonság követelményéből következően kiszámíthatónak, ha a bíróságok előre nem rögzített játékszabályok alapján, a szubjektivitás esetleg önkénybe átcsapó formáját választják a sérelemdíj szabályainak köszönhetően minden bizonnyal megjelenő rossz társadalmi gyakorlat visszaszorítására.
Kiindulópont: a jogellenes magatartás vizsgálata
Olyan megoldás lenne tehát kívánatos, amely bizonyos objektivitást hordoz magában, és igazolható is. Abból kell kiindulnunk, hogy a sérelemdíj iránti igény érvényesítése során egyetlen olyan tényezőt találunk, mely bizonyítható központi elem: a hivatkozott jogellenes magatartás. A személyiségi jogot támadó magatartás bizonyítása pedig a polgári eljárásjog szabályaiból következően a felperes feladata lesz.
A hivatkozott magatartás vizsgálatával – több külföldi jogrendszer példáját is alapul véve – számos következtetést vonhatunk lesz a jogsértés sértettre gyakorolt hatásáról. Attól ugyanis, hogy a személyiséget ért hátrány bizonyítására nem kötelezhető a sértett, az új kódex még azőt ért nem vagyoni sérelem kompenzációjaként tekint a sérelemdíjra.
Ebből pedig az következik, hogy még ha konkrét sérelem bizonyítására nem is vállalkozik a felperesünk, a jogsértés jellegéből, körülményeiből, társadalomra veszélytelen voltából következhet az, hogy nincsen olyan nem vagyoni sérelem, mely a sérelemdíj megítélését indokolná.
Ilyen helyzetben kétségtelen, hogy a bíró szubjektumának és természetesen a peres feleknek, valamint a képviseletüket ellátó ügyvédeknek jelentős szerepe van, azonban a holland komoly jogsértés klauzulához hasonló kétlépcsős szűrő beiktatásával, talán indokolható formában válogathatók ki a bagatell igények. A klauzula lényege, hogy a jogellenes magatartással kapcsolatban elsőként arra a kérdésre kell válaszolni, vajon az általános tapasztalat alapján okozhat-e a személyiségben valamilyen hátrányt, torzulást a jogsértés. Ha erre a kérdésre nemleges a válasz, akkor másodikként a konkrét sértett, a felperes személyiségét megvizsgálva kell eldönteni, hogy az ő személyiségére lehetett-e az adott magatartásnak káros, a sérelemdíj megítélését indokoló hatása. Ez a teória lehetővé teszi, hogy minden esetet – az emberi személyiségnek megfelelően – külön kezeljünk, mégis kapaszkodót adjunk a peres feleknek és képviselőiknek a jogvita során, és mederbe tereljünk a minden bizonnyal sok esetben parttalan személyiségi jogi pereket.
(A szerző a Debreceni Egyetem Állam- és Jogtudományi Karának egyetemi docense.)
