Fenntarthatóság és fiskális politika – Az EPR kapcsolata a magyar adórendszerrel

A szerzők, Szívós Alexander[1] és Svecz Máté[2] bemutatják a klímavédelmet célzó úgynevezett EPR-rendelet részleteit, mely – igazodva az uniós jogszabályhoz – bevezette a kiterjesztett gyártói felelősségi rendszert, miközben adózási vonzata sem elhanyagolható.

Globális és lokális szinten egyaránt érzékelhető a fenntartható fejlődést szolgáló „zöld” közterhek adórendszerekbe történő beépítésének folyamata. Az adók mellett, vagy azokkal párhuzamosan a jogalkotó további fizetési kötelezettségeket telepít az egyes gazdálkodókra a klímaküzdelem égisze alatt. Ebbe a kategóriába sorolható az Európai Unió (EU) által életre hívott kiterjesztett gyártói felelősségi rendszer, azaz az (angol rövidítés alapján nevezett) EPR-rendszer, amely közvetve, de hatással van az adóstruktúrára is. Implementálása során a tagállamoknak szembe kell nézniük több kihívással, mint például a fennálló adórendszerekkel való szinkron megteremtése, a közérthetőség és társadalmi elfogadottság, ezeken keresztül pedig a jogkövetési hajlandóság biztosítása.

A fiskális politikát és annak részeként az adózást, mint kulcsfontosságú tényezőt tartják számon a körforgásos gazdaságba való átmenet elősegítése és az ENSZ által meghatározott Fenntartható Fejlődési Célok[3] megvalósítása tekintetében. Ez nem meglepő, mivel az adózás már a Kr.e. IV–III. évezredtől kezdődően minden nagyobb közösség működéséhez szükséges forrásokat biztosította és biztosítja napjainkban is.^[4] A fenntarthatóság értelmezése több síkon és dimenzióban valósul meg, amit jól mutat az eredetileg a befektetőknek szánt, ám napjainkban már a fenntartható fejlődést több fronton támogató ESG-szempontrendszer léte[5], amelynek környezeti, társadalmi és irányítási faktorai az adózási megfontolásokat szintén magukban foglalják. Ez a szerteágazó, sok esetben még kiforratlan, illetve jogszabályi szinten nem, vagy nem teljesen definiált struktúra a jogrendszerben érdekes átfedéseket és néhol bizonytalanságot okoz. Jó példa erre a cikkben bemutatandó, Magyarországon bevezetett kiterjesztett gyártói felelősségi rendszer, amely ugyan a klasszikus adóktól eltérő fizetési kötelezettséget telepít az egyes gazdálkodókra, de közvetve hatással van a fennálló adóstruktúrára is, több értelmezési kérdést hagyva maga után.

Éppen ezért fontos a jogalkotó, valamint a jogalkalmazó szervek, gazdasági szereplők együttműködő hozzáállása, hogy közérthetően kialakított, konzekvensen felépített eszköztárat hozzanak létre a klímahelyzet elleni küzdelemben. A megválaszolatlan kérdések nehezíthetik az adott erőfeszítések környezeti hasznosságának bizonyítását és ezáltal a szélesebb társadalmi elfogadottság megvalósulását.

Jelenleg több százféle adó[6], díj, illeték és egyéb közvetett vagy közvetlen fizetési kötelezettség létezik világszerte, melyek jelentős része az Arthur Pigou által életre hívott „a szennyező fizet”-elven alapulnak. Az említett terhek elsődleges célja a termelés és a fogyasztás környezeti hatásainak csökkentése azáltal, hogy megdrágítják a környezetkárosítónak ítélt áruk és szolgáltatások előállítását és fogyasztását.

A hatalmas mennyiségű feldolgozatlan ipari és háztartási hulladék jelentette környezeti terhelés kezelésére a jogalkotó, igazodva az EU-s jogszabályokhoz, a 80/2023 (III. 14.) számú kormányrendelettel (EPR-rendelet) bevezette a kiterjesztett gyártói felelősségi rendszert Magyarországon, létrehozva a gyártókat érintő EPR (Extended Producer Responsibility) díjfizetési kötelezettséget, melynek adózási vonzata sem elhanyagolható.

Az EPR-rendszer életre hívását megelőzően hazánkban a fenntarthatóság irányába történő elmozdulást állami bevétel szempontjából – többek között – a környezetvédelmi termékdíj testesítette meg, melyet a 2011. évi LXXXV. törvény (Ktdt.), valamint az ehhez szorosan kapcsolódó 343/2011. (XII. 29.) végrehajtási rendelet (Vhr.) szabályoz. A környezetvédelmi termékdíj egy olyan adó, amely fizetési kötelezettséget ró a gazdálkodókra a termékdíjköteles termékek értékesítése vagy felhasználása, valamint a termékdíjköteles termékekkel kapcsolatos tevékenységek végzése esetében. A törvény vonatkozásában termékdíjköteles terméknek minősülnek többek között az alábbiak:

• akkumulátor;
• csomagolószer;
• egyéb kőolajtermék;
• az elektromos, elektronikus berendezés;
• gumiabroncs;
• reklámhordozó papír;
• egyéb műanyag termék;
• egyéb vegyipari termék;
• irodai papír.

Hirdetés

A Wolters Kluwer Hungary kiadásában félévente megjelenő ESG Online szakfolyóirat gyakorlati módszereket és eszközöket kínál a fenntartható és felelős üzleti gyakorlatok kialakításában és megvalósításában. Rendelje meg Ön is! 

A kötelezettség-keletkezés három esetben történhet meg: a termékdíjköteles termék első belföldi forgalomba hozatala, első saját célú felhasználása, vagy készletre vétele esetén. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy ha a törvényben meghatározott terméket belföldön első alkalommal forgalomba hoz egy gazdálkodó (pl. egy külföldről behozott akkumulátort értékesít egy magyar adóalany részére, első szereplőként Magyarország területén belül), vagy pedig első alkalommal belföldön felhasznál, létrejön a termékdíjfizetési kötelezettség. Hasonló a helyzet, amikor egy gazdálkodó készletre veszi a termékdíjköteles termékeit, olyankor is meg kell fizetnie a termékdíjat. Ez jelentős adminisztratív könnyebbség a gyors forgási sebességgel rendelkező termékek esetében, hiszen a cash-flowt érintő negatív hatás ebben az esetben alacsony, és az adminisztrációs terhek jelentősen csökkennek.[7] A fizetési kötelezettség mértékének tekintetében annak alapját képező termékmennyiséget (kg) kell megszorozni a termékkörhöz tartozó díjtétellel, mely díjtételeket részletesen tartalmazza a Ktdt.

Az EPR-rendszer megjelenéséig ez a „zöldadó” volt releváns a gazdálkodók többségére. Csakhogy ezt a rendszert szabályozó EPR-rendelet teljes mértékben megváltoztatta. Annak ellenére, hogy a termékdíj és a kiterjesztett gyártói felelősségi díj által érintett termékek köre részben megegyezik (pl. akkumulátor), a kiterjesztett gyártói felelősségi díj a termékdíj által nem érintett – például a textilipari – termékeket is bevonja a díjfizetési kötelezettségbe. A kiterjesztett gyártói felelősségi díjjal összefüggésben új kötelezettségeket – így nyilvántartásba vételi, adatszolgáltatási, nyilvántartási stb. – is bevezettek, melyek természetesen a gazdálkodók számára megnövekedett adminisztrációs terhet jelentenek. Hasonlóan a termékdíjhoz, jelen esetben is akként történik az „EPR-díj” meghatározása, hogy az érintett termékek mennyiségét (kg) kell felszorozni az adott termékkörhöz tartozó díjtétellel, melyeket a 8/2023. (VI. 2.) EM-rendelet tartalmaz. A díjtételekről elmondható, hogy általánosságban jóval magasabbak, mint a környezetvédelmi termékdíj esetében.

Látszólag csaknem azonos a termékek köre és mindkét kötelezettség célja: a Magyarországon keletkező hulladék mennyiségének csökkentése, illetve újrahasznosítása. Ám díjfizetés szempontjából lényeges különbség van köztük. Fontos tényező, hogy azokban az esetekben, amikor a termékek köre mind az EPR-rendelet, mind a Ktdt. hatálya alá tartozna, kizárólag az EPR-díj fizetendő.

Az alapvető különbség a két kötelezettség között abból eredeztethető, hogy míg a környezetvédelmi termékdíj egy adó, amely direkt módon járul hozzá az állami költségvetéshez, az EPR-díj egy szolgáltatásért fizetendő ellenérték. Ezt a szolgáltatást, amely hulladékgazdálkodási tevékenység, az állam koncessziós rendszerben látja el, a koncessziós jog nyertese a MOL Nyrt., végrehajtója a MOHU MOL Zrt. A hulladékgazdálkodási tevékenységről a belföldi gazdálkodók áfával növelt számlát kapnak kézhez, akárcsak egy hagyományos szolgáltatás igénybevételekor. Abból kifolyólag, hogy az EPR-díj nem egy adó, az ellenőrzés és a bevallás tekintetében nem a Nemzeti Adó- és Vámhivatal (NAV) lesz a hatáskörrel rendelkező felelős szerv, hanem az Országos Hulladékgazdálkodási Hatóság.

Összegezve a leírtakat, az EPR-rendszer az európai uniós előírások alapján lett implementálva Magyarországon. Alkalmazása egy jelentős és időszerű lépés a fenntartható fejlődés irányába történő elmozduláshoz. A bemutatott struktúra, valamint az „új zöldadók”, vagy ehhez hasonló szolgáltatási díjak legnagyobb kihívása abban rejlik, hogy a gazdálkodók díjfizetési és kötelezettség-teljesítési hajlandóságát miként tudja növelni a jogalkotó és a jogalkalmazó. A rendszer kiforratlan kérdéseket tartalmaz, amelyekre a gyakorlatnak a gazdálkodók számára érthető, követhető és következetes értelmezéseket szükséges adni ahhoz, hogy az elérendő cél/célok hosszútávon fenntarthatók legyenek.

A cikk a Wolters Kluwer Hungary termékeire/szolgáltatásaira vonatkozó reklámot tartalmaz.

Lábjegyzetek:

[1] Senior Business Tax Advisor EY, óraadó PTE ÁJK

[2] Senior Indirect Tax Advisor EY

[3] https://sdgs.un.org/goals

[4] Szilovics Csaba: Az adózás eredetéről. Novissima, Budapest. 2021. 10. oldal

[5] Bujtár Zsolt: ESG az intézményi befektetők szabályozása tükrében. In: Bujtár Zsolt; Gáspár Zsolt; Szilovics Csaba; Breszkovics Botond; Ázsoth Szilvia; Szívós Alexander Roland (szerk.). Fenntartható növekedés (ESG) jogi és gazdasági aspektusai. Pécs, Magyarország: Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar 2022. 4-13. oldal

[6] A környezetvédelmi-, illetve ökoadók, zöldadók megjelenése a XX. század elején történt, annak ellenére, hogy természeti erőforrásokat terhelő adókat korábban is alkalmaztak már. Ugyanakkor a zöldadók csak akkor jelentek meg, amikor a közteher kivetéséhez kifejezetten, ha nem is kizárólagosan környezetvédelmi célok kapcsolódtak. Lásd: Anil Markandya: Environmental Taxation: What Have We Learnt in the Last 30 Years? In: Laura Castellucci – Anil Markandya (eds.): Environmental Taxes and Fiscal Reform. Palgrave, Basingstoke, New York, 2012. 10.

[7] Erről lásd még: https://jogaszvilag.hu/cegvilag/epr-dij-meg-mindig-nagy-a-bizonytalansag/ (letöltés dátuma: 2024.04.15.)

---