Jogeset: ez kell a munkaerő-kölcsönzéshez Magyarországon
Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
A munkaerő-kölcsönzési tevékenységet folytató vállalkozásoknak különböző feltételeknek, előírásoknak kell megfelelniük az Európai Unió egyes tagállamaiban, ezek a normák leggyakrabban nyilvántartásba vételt, anyagi biztosíték letétbe helyezését, a társasággal kapcsolatos feltételek, erőforrások meglétét kívánják meg. Ezek a feltételek amellett, hogy garanciális szabályok annak érdekében, hogy az állam által meghatározott feltételeknek megfelelve működjenek az ilyen tevékenységet folytató vállalkozások, egyben az adott tagállam piacára való bejutás feltételeit is jelentik. Ez utóbbi vonatkozásban a tagállami szabályoknak tekintettel kell lenniük az Európai Unió szolgáltatásnyújtás szabadságának elvével, azt korlátozni is csak az uniós szabályok által lefektetett keretek között lehet.
A magyar jogalkotó azt a megoldást választotta a munkaerő-kölcsönzési tevékenység folytatásának feltételeinek meghatározásakor, hogy az erre vonatkozó alapvető szabályokat a munka törvénykönyvében helyezte el [már a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvényben (a továbbiakban: 1992. évi Mt.) is], a részletszabályok meghatározására pedig felhatalmazást ad a Kormány számára, hogy a munkaerő-kölcsönzés folytatásának, a kölcsönbeadó nyilvántartásba vételének feltételeit és részletes szabályait rendeletben meghatározza.
Munkaerő-kölcsönzéssel kapcsolatos munkajogi ügy az Európai Unió bírósága előtt
Az 1992. évi Mt. kizárólagosan belföldi székhelyű társaságoknak engedte a munkaerő-kölcsönzési tevékenység folytatását. Az Európai Bíróság 2010. június 16. napján meghozott végzésével első ízben döntött magyar munkajogi tárgyú, illetve az 1992. évi Mt. rendelkezését érintő ügyben. Noha a végzés a régi Mt. rendelkezését érintette, a szolgáltatások nyújtásának alapvető európai szabadságára vonatkozik. Az Európai Bíróság előtt folyamatban volt eljárás alapjául a Fővárosi Bíróságon benyújtott kereset szolgált. A keresetet a RANI Slovakia s. r. o. vállalat terjesztette elő egy magyarországi székhelyű, kölcsönzött munkaerőt foglalkoztatni kívánó korlátolt felelősségű társaság ellen.
A kereset a felek között munkaerő-kölcsönzés tárgyában megkötött szerződéssel összefüggő jogvitához kapcsolódott. A szerződést a felek 2007-ben kötötték és annak alapján a RANI mint kölcsönbeadó arra vállalt kötelezettséget, hogy díjazás ellenében a szerződésben meghatározott feltételek szerint 400 fő munkavállalót bocsát a kölcsönvevő rendelkezésére, amely a munkavállalókat új magyarországi üzemének beindítása érdekében foglalkozatta volna 2007. május 2. napjától határozatlan időtartamra.
A RANI 2007 júniusáig tizenöt munkavállalót bocsátott a megrendelő rendelkezésére, amely 2007. június 25. napján közölte, hogy a RANI által rendelkezésre bocsátott tizenöt munkavállalót saját állományába átveszi, majd 2007. július 18. napján kezdeményezte a felek közötti szerződés közös megegyezéssel történő megszüntetését.
A RANI elutasította partnere megszüntetésre irányuló ajánlatát, így a felek a közöttük fennálló szerződést a kölcsönvevő által felmondottnak tekintették, az átvett tizenöt munkavállaló tekintetében pedig elszámoltak. A felek között a jogvita az említett munkaerő-kölcsönzésre irányuló szerződés felmondásával (megszüntetésével) kapcsolatban alakult ki. A RANI keresetét arra hivatkozva terjesztette elő a Fővárosi Bíróság előtt, hogy a szerződés felmondása a kölcsönvevő részéről alapos ok nélküli, illetve ezért jogellenes és a keresetben arra kérte kötelezni az alperest, hogy a teljesítéssel összefüggésben felmerült költségei és elmaradt haszna megtérítéseként fizessen meg mintegy 300 millió forint kártérítést.
A kölcsönvevő kft. a kereset elutasítását a felek közötti szerződés érvénytelenségére való hivatkozással kérte. Az érvénytelenség (semmisség) oka a kereset szerint az 1992. évi Mt. 193/D. § (1) bekezdésében foglalt szabály volt, amely a munkaerő-kölcsönzési tevékenység gyakorlását kizárólag belföldi székhelyű társaság számára teszi lehetővé, ekként a RANI szerződőképessége hiányzik. A kölcsönvevő kft. álláspontja szerint a semmis szerződés alapján kártérítésnek nincs (nem volt) helye, illetve utalt arra is, hogy a RANI a szerződést nem (hibásan) teljesítette, hiszen mintegy két hónap alatt összesen tizenöt munkavállalót bocsátott az alperes rendelkezésére (az eredetileg előirányzott négyszáz munkavállalóval szemben).
A perben eljáró magyar bíróság álláspontja szerint a felek közötti szerződés valóban (a nemzeti jog szerint) tilos tevékenységre irányult, ugyanakkor kétségei merültek fel a nemzeti szabályozásnak a Római Szerződés szolgáltatások nyújtására vonatkozó rendelkezéseivel és a Tanács 96/71/EK irányelvével való összeegyeztethetőségét illetően. Ezek tisztázása érdekében függesztette fel az előtte folyó eljárást és fordult az Európai Bírósághoz.
A Fővárosi Bíróság Gazdasági Kollégiuma által előzetes döntéshozatalra előterjesztett négy kérdés tematikusan tulajdonképpen két csoportra bontható. Az 1–3. kérdések arra keresték a választ, hogy van-e (lehet-e) jogalapja a közösségi jogban annak, hogy a Magyar Köztársaság az előterjesztés időpontjában az 1992. évi Mt. 193/D. § (1) bekezdésében foglalt módon csak belföldi székhellyel rendelkező vállalkozás számára teszi lehetővé a munkaerő-kölcsönzési (kölcsönbeadói) tevékenységet.
A 4. kérdés ehhez képest arra irányult, hogy amennyiben ilyen jogalap egyébként nincs, úgy milyen természetű közérdek lehet az, amelyik mégis (a Római Szerződés 59. és 65. cikkei alapján) megalapozhatja a nemzeti jogban a külföldi székhelyű vállalkozásokkal szembeni eltérő bánásmódot (megkülönböztetést). Összességében a kérdések láthatóan arra irányultak, hogy az említett (1992. évi Mt.-beli) nemzeti szabályozás tehát ellentétes-e a közösségi joggal, közvetve pedig arra, hogy ennélfogva eredményezhetik-e a peres felek közötti munkaerő-kölcsönzésre irányuló szerződés semmisségét. A végzés ehhez képest külön kezeli a 3. kérdést, amely a Bíróság megítélése szerint a Magyar Köztársaságnak az Európai Unióhoz való csatlakozásához, illetve ennek feltételeihez kapcsolódik.
Az előzetes döntéshozatali eljárás a magyar jognak a munkaerő-kölcsönzéssel kapcsolatos rendelkezéseit érintette. Az 1992. évi Mt. 193/B–193/P. §-ai szabályozták a jogintézményt, illetve (a szóban lévő tárgykörben) ezekhez kapcsolódnak más rendeleti szintű előírások. A végzés az 1992. évi Mt. 193/C. §-a fogalom-meghatározó rendelkezései mellett az alapvetően érintett 1992. évi Mt. 193/D. § (1) bekezdését hívja fel. Eszerint kölcsönbeadó csak az a belföldi székhelyű, a tagok korlátolt felelősségével működő gazdasági társaság vagy – a vele tagsági viszonyban nem álló munkavállaló vonatkozásában – szövetkezet lehet, amelyik megfelel az e törvényben, illetve az egyéb jogszabályban foglalt feltételeknek, és az állami foglalkoztatási szerv nyilvántartásba vette.
A 2001. évi CVI. törvény által az 1992. évi Mt. 203. § (1) bekezdés d) pontjába iktatott felhatalmazás alapján került sor a 118/2001. (VI. 30.) Korm. rendelet megalkotására, amely a munkaerő-kölcsönzési és a magán-munkaközvetítői tevékenység nyilvántartásba vételéről és folytatásának feltételeiről rendelkezett (rendelkezik). A rendelet szerint kölcsönzési tevékenységet az abban foglalt feltételekkel lehet folytatni és ezek körében a 4. § a cégjegyzékbe (más hatósági vagy bírósági nyilvántartásba) való bejegyzést is előírta (előírja). A nyilvántartásba vételre irányuló kérelemhez a rendelet szerint a bejegyzést igazoló iratot is csatolni kellett (kell). A rendelet egyéb rendelkezései is utaltak (utalnak) a kölcsönző vállalkozás magyarországi székhelyére.
Összegezve tehát az rögzíthető, hogy az említett irányelv rendelkezései nem tették lehetővé a tagállamok számára a kölcsönzési tevékenység gyakorlásának feltételeként a belföldi székhely előírását vagy a tevékenység engedélyezése során azt, hogy a tagállamban székhellyel rendelkező vállalkozás eltérő (kedvezőbb) bánásmódban részesüljön a székhellyel nem rendelkezőkhöz képest.
A munkaerőpiac védelmére irányuló törekvéssel kapcsolatban az Európai Bíróság megállapította, hogy az (illetve a munkavállalók védelme) a nyomós közérdek körébe tartozhat, és ekként igazolhatná a szolgáltatásnyújtás szabadságának korlátozását, ám ez nem változtat azon, hogy a belföldi székhely előírása meghaladja az említett (közérdekvédelmi) cél eléréséhez szükséges mértéket. A Bíróság e körben hivatkozott (egyébként részben kifejezetten másik tagállamban letelepedett munkaerő-kölcsönző vállalkozásokkal kapcsolatos) C–279/00. Európai Közösségek Bizottsága kontra Olasz Köztársaság ügyre, amely kifejezetten másik tagállamban székhellyel rendelkező munkaerő-kölcsönző vállalkozással volt kapcsolatos és az Olasz Köztársaság a magyarhoz hasonló feltételeket (székhely, illetve telephely és kaució) támasztott a vállalkozás működéséhez.
Emlékeztetett arra is az Európai Bíróság, hogy a 96/71/EK irányelv hatálya éppen a másik tagállamból nyújtott (munkaerő-kölcsönzésre irányuló) szolgáltatásokra terjed ki, mégpedig azzal az alapvető céllal, hogy az érintett munkavállalók számára a minimális védelmet szolgáló szabályok magját határozza meg. (Az esettel összefüggésben nyomatékosítjuk, hogy az még a Parlament és a Tanács 2008/104/EK irányelv hatálybalépése előtti állapotot tükrözi.)
Az említett körülményekre tekintettel tehát az Európai Bíróság úgy foglalt állást, hogy közérdekvédelmi szempontokkal sem indokolható az 1992. évi Mt. 193/D. § (1) bekezdésében található korlátozás a belföldön székhellyel nem rendelkező munkaerő-kölcsönző vállalkozásokkal szemben.
A kölcsönzési tevékenység folytatásának feltételei az Európai Bíróság döntését követően az új munka törvénykönyvében
Az Európai Bíróság állásfoglalását követően a magyar jogalkotó differenciálta a kölcsönbeadóvá válás feltételeit, a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) 215. § (1) bekezdése szerint kölcsönbeadó lehet:
- az az EGT-államban székhellyel rendelkező vállalkozás, amely a rá irányadó jog szerint munkaerő-kölcsönzést folytathat, vagy
- az a belföldi székhelyű, a tagok korlátolt felelősségével működő gazdasági társaság vagy – a vele tagsági viszonyban nem álló munkavállaló vonatkozásában – szövetkezet,
amely megfelel az e törvényben vagy az egyéb jogszabályban foglalt feltételeknek és az állami foglalkoztatási szerv nyilvántartásba vette.
Az Mt. jelenleg hatályos rendelkezése – a fent tárgyalt ügyben történt döntést követően, a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény hatálybalépésével összefüggő átmeneti rendelkezésekről és törvénymódosításokról szóló 2012. évi LXXXVI. törvény (Mth.) 85. § (25) bekezdése által módosítottan – a nem belföldi, EGT-államban székhellyel rendelkező társaságok esetében a magyarországi munkaerő-kölcsönzési tevékenységet akkor teszi lehetővé, ha az adott vállalkozás a rá irányadó jog szerint folytathatja a tevékenységet és egyúttal megfelel a magyar kormányrendelet követelményeinek is. A jogalkotó ezzel a Európai Bíróság által vizsgált „belföldi székhely” követelményét a más EGT-államban székhellyel rendelkező vállalkozásokkal szemben megszüntette.
Ugyanakkor fenntartotta a magyarországi kölcsönzési tevékenységre a magyar kormányrendelet (regisztrációs, anyagi biztosíték stb.) alkalmazásának kötelezettségét. Érdemes ezzel a megoldással összevetni az Mt. 2011 decemberében elfogadott (végül hatályba nem lépett) szövegének koncepcióját, amely az EGT-tagállamban székhellyel rendelkező kölcsönző vállalkozás számára a magyarországi piacra lépéshez csak azt követelte volna meg, hogy a rá irányadó jog szerint munkaerő-kölcsönzést folytathasson (megfeleljen saját országa követelményeinek). Míg ez a (hatályba nem lépett) megoldás nyilvánvalóan a teljes versenyszabadságot adta volna a külföldről Magyarországra érkező kölcsönbeadóknak, azonban azzal a kockázattal, hogy az esetlegesen kevesebb feltételt előíró külföldi szabályok teljesítése a külföldi vállalkozások részéről a hazai vállalkozásokat hozza hátrányosabb helyzetbe.
A hatályos megoldás azzal, hogy a kormányrendelet feltételeinek teljesülését is megkívánja a nem belföldi székhelyű kölcsönbeadóktól, azt a helyzetet idézi elő, hogy a kormányrendeletben szabályozott mindenkori feltételekkel kapcsolatosan feltehetőek azok a kérdések, amelyeket az Európai Bíróság a fenti döntésében vizsgált (az ott előírt korlátozó feltételek a közrendvédelmi célt nem haladhatják meg).
Gyakorlati problémaként a szabályrendszerrel kapcsolatosan az is rögzíthető napjainkban, hogy amikor az Mt. megteremti az elvi lehetőségét a külföldi kölcsönbeadók regisztrációjának, és amíg ennek technikai szabályai hiányoznak, akkor ez is a szolgáltatások szabad áramlásának elvébe ütköző helyzetet eredményez.
