A doktor úr Katmanduból jelenti

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Bölcsésznek, aztán rendezőnek készült a Varsói Szerződés „utolsó” katonája, végül ügyvéd és közíró lett belőle. Kalandvágya ma is hajtja, szenvedélyes utazó, s ha belecsöppen egy nepáli királyellenes felkelésbe, beül egy internet-kávézóba, s küldi is a cikket a magyar sajtónak. És ehhez, ha kell, kegyes csalással parlamenti belépőt szerez a katmandui törvényhozásba. A médiajogász párhuzamos életeket él, pontosabban: képtelen egyetlen dologgal foglalkozni. Csak a halak miatt horgonyoz le; ma is szenvedéllyel ír elemzéseket vagy filmkritikát. Nemsokára hatósági vizsgát tett pilóta lesz, hároméves lányával együtt pedig orgonálni tanul. Sikeres pályáját a szerencsének és a régi barátok felbukkanásának (is) köszönheti, de persze mindez „nem jöhetett volna létre” nélküle. Kivételes eset, amikor egy lap a saját munkatársát interjúvolja, de Bodolai László tényleg „megér egy misét”.

Talán megbocsátják nekünk, ha kivételesen tegeződve készül az interjú. A neved jól cseng az újságolvasók körében. Az elmúlt másfél évtizedben megbecsült közíróvá nőtted ki magad, rendszeresen publikálsz például a Népszabadságban, de jóval korábban a Magyar Hírlapban és az Index hírportálon is számos írásod jelent meg, s publikálsz az ÜgyvédVilágban is, a legkülönbözőbb műfajokban. Emellett gyakorló ügyvéd vagy, a médiajog egyik specialistája és persze világutazó, olykor külpolitikai tudósító. Ha saját magadról kellene profilt alkotnod, mivel kezdenéd?

Csakis az iskolapaddal, azaz a „történetem” elejével. A gimnáziumi, de leginkább az egyetemi éveim, s az akkor szerzett barátságaim, melyek ma is meghatározzák a pályámat. Szerencsés voltam, s mindenbe szinte belecsöppentem, szó nincs tudatos karrierépítésről. Így alakult minden, amihez fogtam: az egyik következett a másikból. Pontosan ahhoz a korosztályhoz tartozom, amelyik a Varsói Szerződés kötelékében lévő magyar hadseregbe vonult be katonának, s mire leszerelt, odakinn már lezajlott a rendszerváltás. Ez az ambivalencia formálta a gondolkodásomat, a világ egyszer csak kinyílt, s én élni akartam vele. Ekkor 1989-et írunk; jellemző azokra az időkre, hogy miközben elindulnak az állampárt és az ellenzék közötti kerekasztal-tárgyalások, a zalaegerszegi laktanyában március 15-ére tömegoszlatási gyakorlatokkal „készülünk”. Ma már nehéz ezt megérteni, de megélni se volt könnyű.

Közírói tevékenységed, alapos jogi okfejtéseid alapján az ember azt hinné, mindig is ügyvédnek készültél…

Ki kell ábrándítanom. Még akkor sem tudtam, érdekel-e egyáltalán valamelyik jogág, amikor lediplomáztam. Nagyon sokáig egyik sem érintett meg. Pláne, hogy irodalomtörténész akartam lenni. Miután 1987-ben a kecskeméti Katona József Gimnáziumban leérettségiztem, egy ponttal lemaradtam a felvételin, így egy évig egy vidéki kistelepülésen vállaltam tanítói állást. Közben újra beadtam a jelentkezésem, s mivel abban az évben már több helyre is aspirálhattunk, így az irodalomtörténet mellett a jogi karra is jelentkeztem. Az egyik barátom akart jogász lenni, mondván: milyen szép pálya – gondoltam: hát ha az, legyen. És mivel ismét egy ponttal alulmaradtam, végleg odalettek a bölcsészálmok. Persze Szegedre ezzel a pontszámmal is felvettek volna, de én mindenáron Budapestre akartam kerülni. Nem volt kérdés, hogy az ELTE Állam- és Jogtudományi Karát választom. Hát, nem kötött le, de arra azért vigyáztam, hogy minden vizsgám rendben meglegyen, nem akartam félévet ismételni, csak haladni előre, minél hamarabb. Persze közben is megpróbáltam, hátha kiszállhatok belőle: másodévesen jelentkeztem a színművészeti főiskola rendezői szakára, ahol egészen az utolsó fordulóig eljutottam. Hogy az örökbecsű Pelikán Józsefet idézzem, akkor még nem sejtettem, hogy egy színjáték statisztája leszek. Annak az öt embernek a neve, akit végül felvettek, már előre ott feküdt a bizottság asztalán. Ez egy nagy csalódás volt. A film iránti kedvemet azonban nem szegte ez a történet, pláne, hogy a rendszerváltással olyan alkotásokat, színészeket és rendezőket ismerhettünk meg, akiket korábban nem. A filmművészetnek mai napig szerelmese vagyok. Persze ebben is lépésről lépésre haladtam, talán azt gondolva: egyszer magam is készíthetek majd mozit. Az egyetem után az OTP-nél kötöttem ki, de a kezdő fizetésem szinte az albérletre se volt elég. Két dolog miatt mindenképp jó volt ez az időszak: a banknak 470-nél is több fiókja volt Soprontól Szegedig, ezeket kellett végigellenőriznem, így alaposan megismertem az országot. És egyedülálló iskola volt a banki szabályzatírás elsajátítására. Ezen kívül pedig a jogi szakvizsgámat is letettem. Azt viszont éreztem: nem az én világom ez, mint ahogy a Fővárosi Gázművek jogi osztálya sem volt az. Háromszoros fizetéssel ugyan, de csak három hónapig bírtam azt a vállalati jogászi légkört, a kötöttségeket. Ekkor éreztem, hogy másfelé is fordulnom kell: még az OTP-nél töltött idő alatt az ELTE TTK-n elvégeztem egy tévérendezői szakot, így aztán hétvégenként esküvői videókat készítettem, egy ideig szombatonként lagziba jártam. Az OTP-nek volt még egy hozadéka: az egyetlen jutalmamból megvettem életem első számítógépét, majd amikor 97 tájékán a bankrendszert komolyabb szabályozók közé szorították, kiderült, kevés jogász ért a pénzügyi felügyelet által is hitelesített banki szabályzatok elkészítéséhez. Megtaláltak, a kollégák pedig ajánlottak. Ha tetszik, ezzel a géppel alapoztam meg az ügyvédi karrieremet és stabilizáltam saját pénzügyi helyzetemet. Ezen állítottam össze ezeket a dokumentumokat egymás után, futószalagon; volt olyan, amikor egyszerre négyet is készítettem, igen szoros, 2–3 napos határidőkkel. Ám akkora összeget kaptam darabjáért, melyet addig elképzelni se tudtam. Ekkor lettem ügyvédi kamarai tag is, igaz, Pest megyében.

De hiszen azt mondtad, a fővárosba vágytál, ezért lettél jogász irodalomtörténész helyett. Aztán mégis vidéken leszel ügyvéd?

Egyszerű oka volt. A féltestvérem szigetszentmiklósi irodájába jelentkeztem be, s azóta is a Pest megyei Ügyvédi Kamarában vagyok tag, pár éve budaörsi székhellyel. Amikor túljutottam a bankszabályzatok elkészítésén, amolyan ráérőssé vált az életem, s ezt a kollégáim is tudták. Egyre másra kerestek hát meg azzal, hogy mint kirendelt védőket, helyettesítsem őket egy-egy büntetőügyben. Persze ez csak abban az esetben jöhetett szóba, amikor valamelyiküknek ütközése volt, azaz egy időben két perben is jelen kellett volna lennie. Akkoriban egyébként több kolléga szinte iparággá fejlesztette az ilyen helyettesítéseket, amiből egész jól megélt. Furcsa világ volt. Akadt olyan nyugalmazott ügyész, aki védőként végigszunyókálta a pert, majd amikor fölébredt, a jelenlévő összes ügyvédet lemosva tartott elsöprő védőbeszédet. Ez az időszak nekem is jó volt, hiszen megismertem a tárgyalótermi légkört, az ott szokásos viselkedési normákat, eljárásrendet, s persze magam is megtanultam perbeszédet készíteni és elmondani.

A jogi pályakezdést most már értem, de mi lett a régi szerelemmel, a filmmel?

Mint mondtam, szinte minden párhuzamosan vagy épp egymásból következve zajlott az életemben. A válaszhoz „jogászkodnom kell” még egy kicsit. Ugyancsak egy barátomnak köszönhetem, hogy bejutottam az akkori Kerszövhöz, amely lényegében jogelődje volt az ÜgyvédVilágot is kiadó CompLex Kft.-nek. A Kerszövnél készültek az első CD-jogtárak, így amolyan vezető által kiosztott próbatételként ebbe kellett belekóstolnom először. Miután jól teljesítettem, megbíztak egy akkor induló közigazgatási portál főszerkesztésével. Ez volt a mostani kormányzati portál elődje, prototípusa. Ám mivel akkoriban, tehát a ’90-es évek vége felé még nagyon kevés internet-felhasználó volt, nyereség híján négy évet élt meg, aztán kimúlt. Idővel újraélesztették, s felfrissítve ez lett a mai kormányportál alapja. Aztán jött egy régi katonatárs…

Már megint egy jó barát… Te aztán rendesen építesz a kapcsolati tőkére. Enélkül nem ment volna?

Én inkább azt mondanám, ezek a barátságok jó irányba és jó időben orientáltak, úgy, hogy az ajánlatok az én ízlésvilágomba is belefértek. Mindig akkor érkeztek, amikor én is korszakhatárhoz jutottam. Szóval 2000-ben ez a katonatársam keresett meg azzal, hogy az akkor egyéves Index jogászt keres, olyat, aki a nethez is ért. A Kerszövös, majd complexes „múlt” jó ajánlólevélnek bizonyult, felvettek. Szerencsére a CompLexszel sem szakadt meg a kapcsolatunk, olyannyira, hogy a honlapjának ma is az egyik szerkesztője, az ÜgyvédVilágnak pedig szerzője vagyok. Idővel az Indexnél is elkezdtem írogatni, miközben a klasszikus ügyvédi feladatokat is végeztem, közreműködtem például cégalapításokban, szerződéseket készítettem, és a tulajdonosváltások során a jogi átvilágításokban segédkeztem, profi szinten megtanultam „adatszobázni”. Szóval párhuzamosan futottak a dolgok, nem unatkoztam. És ekkor betoppant a már említett szerelem. Amikor a Filmvilág című újság külső szerzőket keresett, azonnal „ráharaptam”, s beküldtem a távol-keleti filmről írt esszémet. Felvettek, ezzel pedig elkezdődött a filmkritikusi pályafutásom is. Fiatalabb koromban a Filmvilág az egyik kedvenc újságom volt, álmomban sem gondoltam, hogy egyszer a szerzője lehetek. Ez is nagy szerencse. Ezek inkább rendhagyó, humoros írások voltak, cikkeztem például a tárgyalótermi filmekről, az egyik legnagyobb anyagomat pedig az esküvői videók esztétikájáról írtam. Körbeértek az addig tanultak. És amolyan erőpróbából a filmkészítésbe is belevágtam. Az OTP-nél megismert barátom lányáról készítettem, aki történetesen operaénekesnek készült. S amire büszke vagyok, saját magam talpaltam ki a filmhez a pénzt, a néhány fős stábot is én szerveztem, én írtam a forgatókönyvet, irányítottam az operatőrt, vágót, hangmérnököt, és megrendeztem a filmet. S ami a legnagyobb öröm volt, hogy az anyagot később megvette a Duna Tv, amelyik többször is adásba adta már. Ha az egykori filmművészetis vizsgabizottságnak nem is, de magamnak bebizonyítottam, hogy erre is alkalmas lennék.

Az Indexszel együtt nőtted ki magad, s lettél a médiajog egyik szakavatottja. Bizonyára jó iskola volt, pláne, hogy ez esetben is jó helyen voltál jó időben. Mondhatjuk, hogy számodra – sok tekintetben – ez is egy hőskorszak volt?

Annyiban mindenképp, hogy az Index nagy jogi kihívás volt. Jóllehet akkoriban még nem létezett internetszabályozás, de érdekes módon a bírói gyakorlat egyre inkább irányadónak tekintette az írott sajtóra vonatkozó jogszabályokat, s az internetre is kiterjesztette azokat. Így kitanultam a médiajogot, többek közt a helyreigazítások „világát”. Az első fórumper is a nevünkhöz köthető, akkoriban kezdték feszegetni azt a kérdést: a tartalomszolgáltató mennyiben felelős egy-egy kommentért vagy a fórum rovatokban megjelenő beírásokért.

Győztetek?

Sajnos nem, de ennek nem tartalmi, inkább formai okai voltak, nem távolítottuk el a jogsértő hozzászólást elvárható időn belül. Viszont idővel sokat tanultam a pereket vezető bíróktól, hogyan ítélnek meg egy-egy helyzetet, így aztán fokozatosan kialakíthattuk a saját felelős, jogilag is védhető hozzáállásunkat. Megtanultuk, hogyan lehet egy hátrányos alperesi helyzetből a lehető legjobban kijönni. Ezek a tapasztalatok ma is jól jönnek, hiszen az ügyvédi praxisomban gyakran van a sajtójoggal kapcsolatos ügyem, miközben persze – leszámítva a komolyabb büntetőügyeket – mindent elvállal a velem együtt ötfős irodám, ahol két mongol származású kolléga is dolgozik. Én az ügyvédi munkát szolgáltatásnak fogom fel, véleményem szerint az egyik legkomplexebb tudást igénylő szakma. Egyszerre kell az ügyfeleket megszerezni, megtartani, az ügyeket megoldani, miközben a piaci helyzet egyre kedvezőtlenebb. Az elvállalt ügyek fázisainak pontos nyomon követése mellett oda kell figyelni az iroda „költségvetésére”, amely egyre feszesebb, az adózásra, a szigorú adminisztrációra, és amatőr pszichológusként nemegyszer az ügyfél lelkivilágával is törődni kell. De ha választanom kellene, hogy csak írjak, vagy csak ügyvédkedjek, nem tudnék választani. Az egyik tevékenység nálam nem megy a másik nélkül, kiegészítik, kiegyensúlyozzák egymást.

Hogyan kezdődött a közírói pályafutásod?

Viccesen. És kerülőkkel. Amikor egykori osztálytársam, Szombathy Pali a Magyar Hírlap főszerkesztője lett, egy érettségi találkozón kínáltam meg egy ötletemmel. Megemlíteném, hogy a gimnáziumi évek alatt Pali szerkesztette a KJG-Híradó című iskolaújságot, ahová írtam. Bizonyára sokan emlékeznek a Népszabadság Budapest mellékletében éveken át nagy sikerrel futó étteremkritikai sorozatra a Wittmann-fiúk tollából. Mivel én nagy horgász vagyok, valami hasonlót szerettem volna, csak épp az ország horgászhelyeit bemutatandó. Csak zárójelben jegyzem meg: szerintem én vagyok a legnagyobb magyar vízparti telektulajdonos. Telkem nincs, viszont van egy saját motorcsónakom, s ha a Dunát járjuk vele, szinte bárhol lehorgonyozhatok. Kell ennél jobb? Nos, ismeretség ide vagy oda, a főszerkesztő úr nem protezsált, mindössze beajánlott a kulturális rovat vezetőjénél. Semmi több. Mivel tetszettek az írásaim, folyamatosan közölték őket, igaz, ezek az írások a vége felé már egészen horrorisztikus hangneműek voltak. Amikor az emlékezetes, Orbán-féle tokaji szőlőügyekkel kapcsolatos perek zajlottak az Élet és Irodalom ellen, mint akkor már a hírlap jogásza, egy szerkesztői beszélgetésben kifejtettem a véleményem. Azt mondták, írjam meg. Megjelent, nos, nagyjából onnan számíthatom a közírói „munkásságomat”. Amikor pedig – legalábbis addigi formájában – megszűnt a Magyar Hírlap, a Népszabadság keresett meg, folytassam náluk a publikálást. Később a horgászaton keresztül kezdtem el rádiózni, az egyik legnagyobb hazai horgászmagazin állandó szerzőjeként hívtak meg a Tilos rádióba horgászműsort szerkeszteni. Azóta kaptam egy másik műsoridőt is, egy jogi-közéleti magazinra, Bádogdob a címe, kedvenc íróm regénye, Günther Grass nyomán. A regényből készült film is nagy hatással volt rám.

Az egyik hobbid az utazás, de több helyszínről is külpolitikai tudósítóként jelentkeztél be. Ez is véletlen?

Igen is, meg nem is. Valóban imádok utazni, ami az egyetemi éveimben keresendő, hisz akkoriban zajlott le a rendszerváltás, s amint mondtam már, kinyílt a világ. Már az első nagy utazásom igen kalandosra sikeredett. Néhányan elhatároztuk, hogy Pakisztánon keresztül eljutunk Indiáig, illetve Kínáig. Az egész útra 300 dollárunk volt fejenként. Az egyik kollégiumi társunk tudta, hogyan lehet olcsón beutazni a Szovjetunióba, így ezt a megközelítést választottuk. Ő adott nekünk egy vízumszerű iratot, amit a kollégium könyvtárának pecsétjével hitelesítettünk, s mindehhez „beszereztünk” egy meghívólevelet az alma-atai egyetemtől. A dokumentumokkal sikeresen eljutottunk Moszkváig, onnan pedig levonatoztunk egészen a kínai határig, ám nem engedtek át. Így Iránon keresztül akartunk átvágni Indiába. Visszamentünk hát Moszkvába, ám nem sikerült vízumot szereznünk. Hazajöttünk, s egy másik kollégiumi társunk segítségével sikerült afgán vízumot szereznünk, s újra nekivágtunk a Moszkva-Taskent útvonalnak, egészen Afganisztánig. Egy afgán pilótát 10 dollárral lefizettünk, amiért elvitt minket egészen Kabulig. Még zajlottak a szovjet intervenció utáni utóharcok, így a fronton keresztül vágtunk át, s összetalálkoztunk a mudzsahedinekkel. Menedéket adtak, majd elvittek minket egészen a pakisztáni határig, így Kasmíron keresztül eljutottunk Indiába. Onnan már könnyű volt az út hazáig: az iráni–török határon felvett egy magyar kamion és letett a Lehel téren, a XIII. kerületben. Egy hónapot csúsztunk az őszi egyetemi kezdéskor, de szerencsémre az egyik csoporttársam beíratott, így nem kellett félévet halasztanom.

És onnantól már jött a többi kaland…

Igen. Rengeteg helyen megfordultam, sok mindent átéltem, Afganisztánba is visszatértem később – emléktáblát helyeztünk el Stein Aurél sírján –, de az egyik legemlékezetesebb talán a nepáli utam volt, 2006-ban. Akkoriban zajlottak a királyellenes megmozdulások, az uralkodó pedig összehívta a parlamentet. Mindenképp be akartam jutni az ülésre, ezért elmentem az egyik helyi szerkesztőségbe, ahol leellenőrizve magyar újságírói tevékenységemet, segítettek az akkreditálásban, és a helyi újságíró-igazolvány megszerzésében. Azzal besétáltam a katmandui parlament sajtóosztályára, s megkaptam a belépőt. Az Indexet én tudósítottam az eseményről.

Jó párszor ültél már repülőn, nem untad még meg?

Ellenkezőleg. Régóta vitorlázórepülök, s a közeljövőben teszem le a szakszolgálati vizsgát. A kondíciómról sportolással igyekszem gondoskodni, hét éve karatézom. S most talán egy másik régi álmom is teljesül, megtanulok legalább egy hangszeren játszani: a három és féléves lányommal, Jázminnal közösen tanulunk orgonálni.

Kálmán Attila

---