A korcsulai Marco Polo fesztivál

A Tigris és a Sárkány harca egy kínai ételkompozíció: ezüsttálon, ananászból kifaragott pálmafaerdőben egészben megsütött acsarkodó macskára egy egészben megsütött acsarkodó kobra tekeredik, miközben egymás torkára pályáznak. Soha nem hittem, hogy ezt az életképet egyszer a valóságban is sikerül egyszer megcsodálnom, és azt végképp nem, hogy mindezt az Adria partján egy apartmantelep gyalogútján, ahol kölyökmacska küzdött egy kölyökviperával, mintegy másfél órán keresztül.

A vipera maradványait végül a darazsak és a hangyák fogyasztották el, a macska további sorsáról nincs tudomásom, mindenesetre saját lábán hagyta el a küzdőteret. A macska és a kígyó heroikus küzdelme felvillanyozott, még a dögunalmas horvát tengerpart is tartogat meglepetéseket, főleg, amikor az egyik hirdetőtáblán megpillantottam egy plakátot, mely szerint tengeri csatával egybekötött misztériumjátékkal ünneplik meg nagy példaképem, Marco Polo 705-ik születésnapját a szemközti Korcula szigetén.

Izgatottan vártunk a nagy napra, már a kezdés előtt egy órával ott toporogtunk az orebici kikötőben átkelőhajóra várva, a tengeri csata elejéről mégis lemaradtunk, bár a kishajóról el lehetett kapni néhány izgalmas pillanatot. Még partraszállás előtt megkérdeztem a kapitányt, mikor indul vissza az utolsó járat. Az este 10-es időpont megfelelőnek tűnt, majd belevetettük magunkat a Marco Polo fesztivál forgatagába. A tengeri csatában mindenféle korhűnek látszó és nem korhűnek látszó hajó forgolódott, a füsttől nem lehetett megállapítani, kik a velenceiek és kik a genovaiak. A parton színes bakóruhás jelmezbe öltöztetett cserkészek doboltak, és amikor néhány tiszteletkör után az egyik korhűnek látszó gálya kikötött, a strázsák keresztbe fektetett lándzsákkal nyomták szét a kíváncsi tömeget.

A gálya korhűségén sokat rontott a felső fedélzeten vigyorgó, Napóleon mintájú kalózsapka-installációkba öltöztetett, mintegy harminc német és japán turista, akik közvetlen közelről nézhették végig azt a rövidke ütközetet, amelyet a hóhérruhás strázsák és a gálya legénysége vívott Marco Poloért. Végül a hóhérok nyertek, Marco Polot láncra verve felkísérték a színpadra, ahol rövid, de velős tárgyalás során elítélték, minden garanciális jogszabályt megszegve, esélyt sem adva neki a védekezésre. Az ítéletet kihirdetésekor számomra érthetetlen okokból a tömeg megtapsolta, majd Marco Polot a hóhérruhások láncon elrángatták valahová, az este folyamán többet elő sem került.

Még a performansz előtt kiszúrtam néhány szabadtéri szudzsukisütőt (kolbász délszlávul), gondoltam letesztelem őket, de érthetetlen módon mindenki hirtelen szudzsukit akart enni. Miután megcsodáltuk az öt kunás érméket Marco Polo-aranydénárrá átalakító pénzverő mutatványost, betértünk a Marco Polo Tours melletti Marco Polo fagyizóba, ahol a „Marco Polo, Marco Polo” refrénű helyi sláger szólt, majd ragacsos felfedező útra indultunk további Marco Polo emlékeket kutatni. Én egész addig abban a hitben éltem, hogy Marco Polo velencei származású, de ezt a problémát nem ajánlatos a korcsulaiaknak felvetni, mert állítólag örökre száműznek a szigetről.

A sikátorok között felleltünk egy táblát, amely szerint Marco Polo háza balra található. Bemerészkedtünk a kivilágítatlan utcácskába, de a keresett házat semmi sem jelölte, így hát biztos, ami biztos, minden házat megnéztünk kívülről. Mivel több Marco Polora utaló nyomot nem találtunk, visszatértünk a szudzsukisütőkhöz, ahol a tömeg egy kicsit lanyhulni kezdett. A szudzsukisütők közben profilt váltottak, áttértek pleskavica sütésre. A pleskavicaosztáskor kitört tömegverekedéskor döbbentem rá, hogy ezt ingyen adják, sőt a térre kiállítottak egy nagy tartályt is, ahonnan szintén térítésmentesen lehetett bort vételezni.

A közelharc elcsitulása után jó magyar turista módjára úgy döntöttem, kivárom a következő menetet. A szakács segédjén közben kitört a tömegfóbia, egy igen eredeti és hatásos módszert választott a potyalesők távoltartására. Elővett egy pb-gáz meghajtású disznópörkölőt, és elkezdett látványosan szerencsétlenkedni vele. Miután harmadszorra sem tudta meggyújtani a kiömlő gázt, az egészséges veszélyérzettel rendelkezők biztonságosnak hitt távolba hátráltak. Mint kiderült, a kisebb robajjal belobbant pörkölőt a segéd parázsturbósításra használta.

Második körben nekem is sikerült megkaparintani egy pleskavicát, majd megküzdöttünk két pohár borért is. A kikötőben közben beindult az utcabál, Marco Polo emlékét meggyalázva a repertoár Saragossa Band-egyveleggel kezdődött. Amikor felcsendült az Ottawan együttes hírhedt slágere a Baby hands up, átmenekültünk a mólóhoz, ahol a kishajónknak nyomát sem láttuk, illetve a fényeit igen, ahogy a másik kikötőből elpöfögött Orebic felé.

Az egyetlen fellelhető rendőrhöz fordultunk tanácsért, aki készségesen elmutogatta, hogy majd reggel lesz hajó. Átrohantunk a másik kikötőbe, ahol megkönnyebbülten fedeztünk fel egy Orebic feliratú lélekvesztőt. A jegy ára, mint kiderült, az utasok számától függ. Egy órát vártunk utastársakban reménykedve, közben kitört egy vihar, elmosva az utcabált. Miután végképp kiderült, hogy rajtunk kívül senki sem akar átmenni a túlpartra, elkezdtem alkudozni a kapitánnyal, hogy a 150 kunás viteldíjból engedjen valamit, de hajthatatlannak bizonyult, jól érzékelve, hogy az idő haladtával egyre erősebb alkupozícióba kerül.

Marco Polo nem is itt született, hanem Velencében, próbálkoztam, hátha végrehajtja a száműzetést, de ez sem vált be. Végül fejet hajtottunk előtte, ő is engedett kemény 10 kunát, nekiindultunk a hullámzó tengernek. Úgy 3 perc után egy nagy reccsenés hallatszott. Nyerészkedő kapitányunk hátrarohant a kormányosfülkéből, what happened, nézett rám kérdőn. The roof is flying – mutattam lakonikusan az elszállt, és süllyedni kezdő hatalmas tetőszerkezetre, amely korábban a hátsó utasteret takarta, nehezen visszatartva a jogos kárörömből fakadó röhögést, közben párom villámló szemekkel méregetett mindkettőnket. Damage, damage, damage, hm, hm – mormogta a kapitány az egész út alatt, miközben a hullámoktól néha majdnem felborultunk. Aki utazott már szikrázó szemű, csonttá ázott, halálfélelemmel küszködő feleséggel és egy szitkozódó kapitánnyal egy tető nélküli hajón viharban, az nagyjából be tudja mérni a visszaút különös báját. A kapitány néha hátrarohant, nem akarta elhinni, hogy tényleg elszállt a tető, a hajó közben minduntalan eltért a megadott iránytól. Végül harmadszori próbálkozás után sikerült a mólóhoz varázsolnia a hajót, szó szerint kidobott bennünket, és káromkodva visszaindult Korcsula felé. Imbolygó fényeit még sokáig követtük, miközben megkönnyebbülve és megbékélve ittunk egy nyugtató pohár bort az egyik nyitva tartó kikötői bár teraszán.

Dr. Bodolai László