A megközelíthetetlen kincsek kiállítása


Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Ilyen kiállítás több mint három évtizede nem volt Magyarországon, és minden bizonnyal évtizedekig nem is lesz – mondja meggyőződéssel Fertőszögi Péter, a Kovács Gábor Művészeti Alapítvány kuratóriumának elnöke. Ezek a kivételes alkotások néhány hét múlva visszakerülnek a magángyűjtők nappalijába, és ki tudja, hol, mikor lesznek láthatók megint. A Vonzások és változások kurátorával a KOGART és a Nemzeti Múzeum közös kiállításán beszélgettünk arról, mitől olyan különleges ez a tárlat, miért kéne mindenkinek, aki teheti, megnéznie.

A dolog ritkaságát és különlegességét egyrészt a kiállítás által bemutatott időintervallum adja, hiszen manapság a 20. század első felére koncentrál a világ, nem pedig a klasszikus, 18–19. századi művészetre. A korszak nagy művei tehát amúgy is csak elvétve láthatók. Másrészt most kizárólag magángyűjteményekből válogattunk, vagyis a nagyközönség számára általában megközelíthetetlen kincseket teszünk közszemlére.  Ráadásul nem tudni, ki, mikor fog megint nekivágni annak a nem egyszerű és igen munkaigényes feladatnak, hogy koncepciózusan összeválogasson egy ilyen hatalmas anyagot ilyen sok helyről…

Vastagh György: Fiatal lány szegfűvel (1880-as évek második fele), magángyűjtemény

Nagyjából ötven magángyűjtőt sikerült meggyőzniük arról, hogy pár hónapra mindenféle ellenszolgáltatás nélkül váljanak meg sok esetben százmilliós értékű műalkotásoktól. Szükségük volt a meggyőzőerejükre vagy simán ment?

A magángyűjtőkhöz csak keveseknek van bejárása. Igazság szerint a Virág Judit Galérián, a Kieselbach Galérián és a KOGART-on kívül erre más nem is nagyon lenne képes, mert nincs meg hozzá a megfelelő kap­csolatrendszere. Nem véletlen, hogy nekem is fontos volt megnyerni Juditot kurátornak, és megszerezni Kieselbach Anita segítségét. Évtizedek munkájára, beszélgetéseire, üzleti kapcsolataira, hitelére van az ilyesmihez szükség: tudni kell, kinél, milyen művek vannak, és hogyan lehet a legjavát személyes bizalomra alapozva kölcsönkérni. Mi is kaptunk néhány elutasító választ is, de érdekes módon főleg azoktól, akiknek csak 1-2 fontos alkotásuk van régről, és azt nagyon féltik. Szerintem ez még rendszerváltozás előtti be­idegződés. Különösebb indokot nem is adtak, csak hogy a család nem szeretné. Az igazi gyűjtők szívesen adják a képeiket, mert fontosnak tartják, hogy a művészet mindenkihez eljusson, mások is élvezhessék az alkotásokat. És persze tudják, hogy a kiállítás után a művek 5-10 százalékkal értékesebbek lesznek. Egy ilyen fontos tárlat értékmérőül is szolgál…

Szinyei Merse Pál: A művész felesége sárga ruhában (1876–78 között), magángyűjtemény

Bogdány Jakab: Csendélet madarakkal és mókussal (1700-as évek eleje), Kovács Gábor Gyűjtemény

Hány igazán komoly műgyűjtő lehet Magyarországon? Hány színvonalas magángyűjteményt tartanak számon a szakemberek?

Nagyon komoly, több mint 100 darabot felvonultató, koherens gyűjtemény talán egy tucat van. Ezután következnek a néhány tucat, de rendkívül kvalitásos alkotást tartalmazó gyűjtemények. A kölcsönadók több­sége olyan magánszemély, akinek csak néhány szép és fontos alkotása van. Ezeket nem lehet gyűjteménynek nevezni, pedig nélkülözhetetlenek egy komoly kiállítás megrendezéséhez. A számuk több mint 100-ra tehető.

Lehetséges-e, hogy nappalik falain még sok ismeretlen remekmű lappang? Előkerülhetnek-e még újabb művészettörténeti szenzációk?

Nem kizárt, de biztos, hogy egyre kisebb számban. Az elmúlt negyed században a magánkézben lévő műkincsállomány 80 százaléka gazdát cserélt, tehát valamilyen módon kereskedelmi forgalomba került. A rejtőzködő csodák előbukkanása egyre ritkább, de persze pont itt, ezen a kiállításon láthattuk az ellenpéldát: Csontváry nemrég előkerült Traui látképét.

Vannak-e művészettörténeti ínyencségek a Nemzeti Múzeum-beli kiállításon? A művészettörténész nyilván más szempontok szerint (is) ítél, mint a laikus tárlatlátogató.

A kiállítás ritkaságai között mindenképpen említésre méltó a két Bogdány Jakab, illetve Mányoki Ádám mű, Barabás Miklós három nagyméretű képe, a sok Munkácsy festmény – élükön a Poros úttal. Aztán a Munkácsy műhelyében készült korai Rippl-Rónai vagy Szinyei Sárga ruhás nő című, befejezetlen képe az ugyancsak a feleségéről festett, közismert Lila ruhás nő párképe. De itt volt pár hétig a közelmúlt nagy mű­kereskedelmi szenzációja, Csontváry Traui látképe is. Ennek a helyére most három másik magángyűjtő ­Csontváry-képei kerültek. De ha csak a neveket sorolom tovább, már a laikusok számára is egyértelmű, hogy megszereztük ennek a kétszáz évnek a legnagyobbjait: Mednyánszkyt, Paál Lászlót, Csók Istvánt, Vaszaryt, Székely Bertalant, Mészölyt, Markót, Lotz Károlyt, csaknem 130, ritkán látható remekművet.

Lehet-e tudni, köz- vagy magángyűjteményben van-e a legtöbb jelentős, nagy magyar műalkotás?

Csak egy-egy művész életművét illetően tudunk a kérdésre válaszolni. Azok, akiktől életükben sokat vásárolt az állam, pl. Benczúr, Lotz, Székely, Szinyei stb., igen jól reprezentáltak közgyűjteményekben. Ám sok olyan mester volt, aki nem nagyon dolgozott megrendelésre, vagy saját korában nem tartották olyan nagyra a művészetét, mint manapság. Az ő munkáik többnyire magánkézben vannak. Ezek legjavát válo­gattuk most össze a Nemzeti Múzeum-beli kiállításra. ■

Munkácsy Mihály: Apa születésnapja (1882), Pákh Imre gyűjtemény

A cikk az Ügyvédvilág 2013 májusi számában olvasható.
 


Kapcsolódó cikkek

2023. január 27.

Egy asztalnál Bálint Andrással és Jordán Tamással

Mintha együtt ülnénk a Rózsavölgyi Szalon kávéházi asztalánál a két színészóriással, úgy telik el másfél óra, ahogy hallgatjuk őket a mindennapokról, a művészetről – az életről.

2023. január 25.

Mit tehetünk, ha kikerül rólunk egy nem kívánt kép a netre?

A gyakorlatban még mindig kevesen tudják, milyen következményekkel jár másokról fotót készíteni vagy megosztani azt az interneten. Általános vélemény, hogy a saját magunk által készített fotóval azt csinálunk, amit akarunk. Ez azonban nem is lehetne messzebb az igazságtól – mondja a szakértő, aki szerint a felnőtteket és a gyerekeket egyaránt edukálni szükséges a fényképekhez fűződő jogaikról és kötelességeikről.