A sportjog ügye fontosabb a személyes ambícióknál

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Dr. Nemes András 1983-ban a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán diplomázott. 1992 óta ügyvéd. 1994–1995. az ELTE Polgári eljárásjog továbbképzésen vett részt. 1999-ben a Magyar Testnevelési Egyetem Doktori Iskola Sporttudományi Ph.D fokozatát szerezte meg. 1989 óta oktat a Magyar Testnevelési Egyetem sportmenedzser szakán és a MTE Támogató Köre Alapítvány kuratórium elnöke. 1995 óta a Magyarországi Sportmenedzser Társaság alelnöke. 1999–2000. az European Association for Sport Management (EASM) Kelet-Európai Bizottság titkára. 2000–2004. a Magyar Közigazgatási Intézet testnevelés- és sportigazgatási közigazgatási szakvizsga-bizottsági tagja. 2000-től a Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Kar Társadalomtudományi Intézet Sportmenedzsment és Rekreáció Tanszék egyetemi docense, 2001-től tanszékvezető a Sportmenedzsment Tanszéken. 2005-től a Magyar Közigazgatási Intézet Közigazgatási szakvizsga-bizottsági tagja. 2007-től a „Jó életminőségért” alapítvány kuratóriumi elnöke. 2008-tól 2010 decemberéig a SPORTJUS Magyar Sportjogász Társaság elnöke. Számos publikációja jelent meg, többek közt: „Sportvállalkozások”, „A Sportjog önállóságának hazai és a nemzetközi feltételei”, „A Rizikó menedzsment oktatása”, „Jogi ismeretek a középfokú menedzser-asszisztens képzéshez”, „A sportjog önálló jogággá válásának lehetősége”, „A sportjog művelésének távlatai hazai és nemzetközi kitekintésben”, „Merre tart a hazai sportigazgatás?”, „Jogi Alapismeretek a középfokú sportmenedzserek részére”, „Kártérítés a sportban”, „Összehasonlító Testnevelés- és Sportigazgatás”. 2007-től a Nemzetközi Sportjogi Szövetség (IASL) alelnökévé választották. Angolul, spanyolul és németül beszél. Ételben a pacaltpörkölt, étteremben a Márványmenyasszony a kedvence. Szabadidejében harmonikázik, a Magyar Harmonika Társaság tagja, jótékonysági koncerteken is részt vesz.

A sportjog művelője hazai és nemzetközi kitekintésben is. 1993-ban az első volt, aki sportjogi tanulmányt írt és azóta is lelkesen küzd a sportjog mint önálló jogág elismeréséért. Magyarországon komolyan veszik a sportjogot?

Már évek óta tagja voltam a Nemzetközi Sportjogász Szövetségnek (IASL), sőt 2004-től már az elnökségnek is, mire a hazai szervezet létrehozására elérkezettnek láttam az időt. Eredetileg a sportjog önálló jogágként történő akadémiai elismertetése volt a cél, de már a megalakuláskor (a másodszorra összehívott alakuló ülésen) a módosító javaslatok hatására jelentősen bővültek a célok: tanácsadási, oktatási és jogvédő tevékenység is befurakodott az elméleti célok mellé. Ennek aztán egyenes következménye volt a közelmúltban meghozott azon döntésem, hogy lemondjak az elnökségéről. Szerettem volna 2013-ban megrendezni az IASL világkongresszusát. Két sikeres hazai minikonferencia után – naivan – azt hittem, ebben a nagy megmérettetésben mellém állnak majd az elnökségi tagok, de nem így történt. (Bizony, nem volt könnyű az a pillanat, amikor az idei IASL igazgatósági ülésén – sokak meglepődésére – nem a magyar zászló került elő a diplomatatáskából Szöulban. India azonban boldogan lépett a helyünkre.)

Jelenleg az a feladatom, hogy összegyűjtsem a sportjoggal kapcsolatos tanulmányokat világszerte. 3 kontinensről összesen öt kollégával dolgozunk ezen. Az idei kongresszuson pedig azt a megbízást kaptam, hogy dolgozzuk ki az IASL konvenciót, melynek a lényege az, hogy a nemzetek feletti sportjog (amit az ötletgazda iránti tiszteletből világszerte lex sportivának hívunk) alapelveinek általánossá tételével az olimpiára kandidáló országok vessék alá magukat a konvencióban foglaltaknak. Terveink szerint belátható időn belül minden ország alá fogja írni az egyezményt és joghatásában olyan lesz, mint például az ENSZ alapokmánya – még ha más, de talán nem kisebb fontosságú célokkal is.

Valóban harcolok a sportjog mint önálló jogág elismeréséért, minél több szakmai konferencián való részvételért, egyetemi és szakkönyvek kiadásáért, a sportjogi kutatások finanszírozásáért és nem utolsósorban az élsport tisztaságáért. Erre a célra létrehoztam egy alapítványt is.

Lehet-e önálló a sportjog?

Természetesen. Számos országban ez már valóság. A sportjogot hazánkban nem tekintik önálló jogágnak, mert nincs meg az egységes szabályozási metódus, mint ami jellemző például a polgári jogra, a büntetőjogra, vagy más hagyományos (klasszikus) jogágakra. Álláspontom szerint például a pénzügyi jog önálló jogágisága sokkal inkább problematikus, mint a sportjogé, még sincs akkora ellentábora, mint a sportjog-hívőknek.

Hiszem, hogy a jog ki tud alakulni nem konszolidált viszonyok között is, mint ahogy extrém körülmények között, például forradalmi helyzetben a fennálló jogrend ellenében is képes kialakulni – politikai nyomásra vagy népakaratból – önálló jogág. Fogadjuk el, hogy az alávetéses szerződéses akarat, vagy például a szokásjog is ki tud alakítani egy olyan jogi kultúrterületet, amelyet az IASL sportjognak nevez. A nehézség a „jog” fogalomban rejlik, hiszen minden jogász köteles konzervatív módon elfogadni, hogy a jog csak és kizárólag az államtól jön és állami asszisztenciával érvényesül. A valóság ennél árnyaltabb: olyan ez mint egy úszó sziget, amelyben minden mindenhez képest relatív. Igaz ez azért is, mert a sport fogalma sem egységes és a jogé sem az. Határozottan kirajzolódik egy sajátságos paradigmaváltás igénye. Tulajdonképpen nem is nevezném feltétlenül konzervatívnak a lex sportivát tagadókat, inkább csak racionalistáknak. A nemzetközi sportszövetségek, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság, az AGFIS, és néhány sport NGO úgy viselkednek, mintha jogalkotók lennének és „jogszabályokat” alkotnának. Idehaza a jelen akadémiai toleranciában egyetértés van az idézőjeles megjelölésben, pedig a JOG nem csupán egy ország, de az emberiség közös akaratát is képes közvetíteni.

A WADA szabályzatanyagának több mit kétszáz állam veti alá magát, holott maga a szervezet – status quóját illetően – egy közönséges alapítvány, amely a Nemzetközi Olimpiai Bizottságtól kapta a létjogosultságát és szó sincs róla, hogy állami szuverenitás lenne mögötte. Könnyű azt is belátni, hogy vannak olyan jogszabályok, amelyek globalitásra törekszenek, bátran átlépik az országhatárokat mint pl. a KRESZ, bár magyar törvény, de korántsem tiszteli az országhatárokat: ha átlépjük, kevés kivétellel ugyanazok a fő szabályok érvényesülnek, nyilván kivételt erősítő szabály – mint amilyen a jobbkormányos járművek felségterületén érvényesülő „balra hajts” – létezik.

Az elmondottak szerint a Sporttörvény és az állami szervek alkotta, sportot érintő egyéb jogszabályok a hagyományos sportjog részei, míg a Lex Sportiva minden, ami a sportot szabályozza, de nem a szuverén állam joga. Az állam mennyire szól bele a sportjogi szabályozásba?

A Lex Sportiva gondolata az elmélet megalkotójának bevallása szerint is a lex mercatoriából került absztrahálásra. Közel húsz éve, amikor a görögök ezt kitalálták, elgondolkodtak azon, hogy ha a kereskedelmi szokványok olyan nagy hatású normatívát képviselnek, amely alkalmas a globalitásra és betartja a világ, függetlenül az államok szuverenitásától, akkor a „lex sportiva” értelemben vett sportjognak is van jövője.

A Lex Sportiva végső soron egy szerződési rend, ahol a kulcsszó az alávetési nyilatkozat. Ahogy a hivatásos sportoló felveszi a Magyar Olimpiai Bizottság mezét, attól kezdve alávetette magát a MOB akaratának és tudomásul kell vennie, hogy ezzel bizonyos alkotmányos jogai akár sérülnek is, egyszerűen azért, mert a sportoló részt kíván venni az olimpiai játékokon. A sajátságos szankció: „take it or leave it” (tedd, vagy hagyd el a terepet) egyébként már önmagában önálló jogági létet tételez: tökéletesen jelen van ugyanis a jogi normára oly jellemző hypothesis, a dispositio és a sanctio. Jó néhány hagyományos jogág kénytelen tudomásul venni az ún. „minus quam perfecta” normákat, amelyben bizony távolról sincs ilyen szép egységben a jogi norma három alkotóeleme. A lex sportiva tagadói és a szkeptikusok azzal szoktak érvelni, hogy az elnevezés nem korrekt. Ez egyébként igaz: a lex sportiva kifejezés éppen az ellenkezőjét jelenti, mint a szemantikai jelentése! Egyetértés van a szakmában ezzel a disszonanciával kapcsolatban, beérjük azzal, hogy mindenki tudja, mit kell érteni alatta, de az elnevezés valóban nem igazán korrekt. Ez azonban nem a jelenség létét tagadja, csak tudomásul veszi a nyelvi jelentéstartalmak harmonizálhatatlanságát. Az én elméletem szerint létezik állami sportjog és létezik az IF és az IOC, WADA stb által alkotott, valamint a CAS iurisprudentiából levonható lex sportiva (sőt az ilyen értelemben vett sportjog lényegesen fontosabb, mint az állami sportjog.) Tiszteletből hajlandó vagyok magát az elnevezést elfogadni, mert nincs rá frappáns magyar szó. (mi lenne az? Önszabályozás? Akkor kimarad az ön-vitarendezés.)

Magyarországon számos olyan jogszabály van, ami állami, ez azonban csupán egy szelete az igazi sportjognak. Úgy tűnik, hogy hamarosan ismét új sporttörvény fog életbe lépni. Szakmai körökben azt lehet hallani, hogy nagy szerepet fog kapni a Magyar Olimpiai Bizottság, átalakul a finanszírozás rendszere és a köztestületek száma drasztikusan csökkenni fog.

A TF egyetemi docenseként és a Pázmány Egyetem sportszakjogász-képzés szakvezetőjeként milyennek látja a sportjogi felsőoktatás helyzetét Magyarországon?

Bizakodóan! 1988-ban kerültem a TF-re, ahol akkor még „csak” jogi alapismereteket tanítottunk. A szombathelyi nehézatlétabaleset nyitotta fel a szememet egy a Ptk 342. § (2) bekezdését érintő visszásságra: a sportolókat rendkívül hátrányosan érintő bírói gyakorlatra, amely elindított a sportjogi kutatások útján és a tíz évvel későbbi PhD-értekezésem alapjául szolgált. Az Európai Sportmenedzser Társaság Budapesti konferenciáján felvetettem egy hazai sporttörvény szükségességét, majd a következő évtől – a tanszékvezetőm nyitottságának köszönhetően – már sportjogot tanítottam a sportmenedzser szakon, amit ugyan akkor még csak „a sporttevékenység jogi keretei” címmel akkreditáltak, de 1993-ban az első voltam, aki a „sportjog” szót Magyarországon leírta. Akkoriban emiatt elég sok gúnyolódásnak tettem ki magam, de végül is Horváth Balázs tárca nélküli miniszter kollegiális támogatásának köszönhetően – nem utolsósorban a Németországi bayreuthi iskola példája alapján elindult a sportjog – nevezzük így: diadalútja. Előbb egy sportkoncepció, majd az első Sporttörvény látott napvilágot 1996-ban. Érdekes gyermekbetegségei voltak az útkeresésnek, de nagyon élvezetes időszak volt! 1999-ben a Magyar Testnevelési Egyetem Doktori Iskolájában elsőként és egyúttal utolsóként szereztem Sporttudományi PhD-fokozatot. Elsőként, mert azelőtt ilyen nem volt (az enyém az 1/1999 számú, doktori fokozatot tanúsító oklevél) és utolsóként, mert 2000 januárjától már a Semmelweis Egyetem kara lett a TF. Szakvezetőimnek olyan neves szakembereket kértem fel, mint Prof. Dr. Nádori László, az MTA doktora és Dr. Besenyei Lajos professzor, a Szegedi Tudományegyetem jogi kari dékánja, konzulenseimnek is kiváló szakembereket, gyakorló bírákat választottam, opponensemnek a megkérdőjelezhetetlen szaktekintélyként tisztelt Dr. Lábady Tamás professzor urat, az AB akkori elnökhelyettesét kértem fel. Summa cum laude graduáltam.

Ma is inkább tanárnak tekintem magam, néhány évig tanszékvezető is voltam, az ügyvédi praxist is fontosnak tartom, igyekszem az ügyfelek érdekeit tisztességgel képviselni. Mivel a TF, a Pázmány Egyetem, a közigazgatási szakvizsga-bizottsági tagság, jogi cenzorbizottsági tagság szinte teljes mértékben lefoglalja a kapacitásomat.

Közel tíz éve működik egy informális sportjogi műhely, ahol sportjogi kutatások folynak.

A sportjogi műhely kutatásai segítik az oktatást is. A sportjogi felsőoktatás születőben van. Két egyetem vállalta fel, egy harmadik most van a rajtkőnél. A NEFMI sajnos nem igyekszik vonzóvá tenni a felsőoktatást, többszöri megkeresésem ellenére sem sikerült a 157/2004 kormányrendelet módosításának szükségességét megértetni az illetékesekkel. Emiatt a sportszakjogász-képzés egy sajátságos vákuumban van manapság. Nem tudja kezelni a piac…

Törekszem arra, hogy a tanítványaim közül új kollégák kerüljenek ki. Nincsenek elkötelezett akadémiai full professzori státusban sportjogászok (sporthoz kötődők pedig csak annyian, amennyit egy nagyon peches asztalos is meg tudna számolni fél kezén…)

Az is baj, hogy a Ph.D hallgatóimnak nincs lehetőségük megfelelő publikációkra, hisz csak a Semmelweis Egyetem által maghatározott listából (amelyek szinte kizárólag sport- és orvosi szaklapok) lehet választani. Talán a Pázmány Egyetemen megoldódik ez a kérdés, ott ugyanis a jogi szaklapok természetesek.

Számos hazai és külföldi szakmai konferencián, sporteseményen vett részt, 9 könyvet írt, rengeteg publikációja jelent meg. A legutóbbi tankönyvét dr. Bánáti János a Magyar Ügyvédi Kamara elnöke lektorálta, aki a Sport Állandó Választottbíróság tagja is.

Valóban rengeteg szakmai konferencián vettem részt, ami nemcsak szakmai, de egyszersmind turisztikai élvezet is! Méltán mondhatom, hogy a világ legszebb részein jártam sportjogi konferenciákon, legutóbb Dél-Koreában az IASL XVI. Világkongresszusán. Ez utóbbit egy helyi egyetem szervezte, ahol 77 előadást hallgathattam meg a nemzeti sportjogról, a nemzetközi sportjogról, a Lex Sportiváról és szívesen fogadták az én előadásomat is az új sportjogi felsőoktatási helyzetről, valamint a sportjogi elméleti határvitákról.

Érdekes, hogy Dél-Koreában a sportjogot a szórakoztatási joggal összekapcsolják. Hazánkban ez egészen biztosan nem állná meg a helyét.

A nulla toleranciáról is tartott előadást Mexikóban.

Ismeri ugye azt a mondást, hogy akit a kígyó megmart, az már a siklótól is fél? Nos így járt a Magyar Atlétikai Szövetség abban az ügyben, amit Mexikóban ismertettem. A jogászi érvelés nem hatott. A „zéró tolerancia” is egy olyan kategória, ami nehezen férne meg például a büntető törvénykönyvünkben, a Lex sportiva viszont tudja kezelni, mert tudomásul veszi azt, hogy az alávetetteknek bizony sérülhetnek az alkotmányos jogaik. Sokan vannak, akik bár a lex sportivát tagadják, a zéró toleranciát mégis elfogadják. Egy racionális jogász számára ez nem könnyű! Megkérdeztem a mexikói konferencián résztvevőket, hogy egy nemzeti versenyen doppingvétségen ért sportolót miért kellett két évre eltiltani a sporttevékenység gyakorlásától akkor, amikor az olimpiáig már nem volt hátra két év? Mindezt olyan szakértői vélemények birtokában, hogy a sportoló nem használt listás anyagot, vélhetőn gyártási tisztátlanság áldozata lett egy legális táplálékkiegészítő termék fogyasztójaként. Ügyfelemet gyakorlatilag eltiltották a Pekingi Olimpián való részvételtől. Minden fórumot megjártunk az ügyben. Addig sikerült eljutni, hogy Mr. Dolle azt írta, ez nem az IAAF ügye, a MASZ belátására bízza a döntést.

A sportjog komplexitásának jelentősége az utóbbi években jelentősen megnőtt. Ugyanolyan jog-e a nemzetközi jog, mint a belső, nemzeti jog?

A nemzetközi jog normái magyar törvénnyel (régebben ez főleg tvr-rel történt) történő kihirdetéssel válhatnak a nemzeti jog részévé.

Az IASL a 2011-es Moszkvai kongresszusra egy nagyszabású tervezettel készülünk, amely a sportjogot a nemzetközi szerződések részévé avatná. Ha ez megvalósul, ugyanúgy kénytelen lesz minden – az olimpián részt venni kívánó – ország a belső jogában ezt megjelentetni mint pl. a WADA kódex esetében történt. Van néhány elkötelezett ember, akinek szíve csücske a sportjog jövője és ez megéri azt, hogy a személyes sérelmeken felülemelkedve összefogjunk a sportjog önállósága érdekében.

Dr. Pál Edith

---