A válaszadás szabadsága

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

A kormánypárt által beterjesztett „médiaalkotmányt” számos jogi és médiaszakmai kritika érte. Engem mint jórészt sajtóperekkel foglalkozó, különböző szerkesztőségeknek is dolgozó ügyvédet a „válaszadási kötelezettség” és a „közérdekű eseményekről való tudósítási kötelezettség” intézménye ragadott meg.

Kezdjük az utóbbival. A törvényjavaslat szövege így szól:

„A tartalomszolgáltatók összességének feladata a hiteles, gyors, pontos tájékoztatás a helyi, az országos és az európai közélet ügyeiről, valamint a Magyar Köztársaság polgárai és a magyar nemzet tagjai számára jelentőséggel bíró eseményekről.”

Nagyon érdekelne, mert a jogszabálytervezet nem pontosítja, hogy ugyan ki mondja meg, melyek azok a „Magyar Köztársaság polgárai és a magyar nemzet tagjai számára jelentőséggel bíró események”?

Politikusok országjárásáról való kötelező tudósítás? Települések lélekszámától függően? Beszédeket kell ismertetni? Mi történik, ha valaki nem jól értelmezi, nem jól kivonatolja az adott politikusi megnyilvánulást? Mivel a jogszabály „szankciórendszerét” még nem látjuk, fogalmunk sem lehet, mivel büntetik az esetleges elmaradt tudósítást. Arról nem is beszélve, hogy ez a szerkesztői szabadság korlátozása, törvényileg próbál a hatalom beleszólni, mi jelenjen meg egy lapban.

Ezt a jogot a törvénytervezet az állampolgároknak is megadja – az Alkotmánybíróság által már egyszer elmeszelt – azonos terjedelemben történő válaszadási kötelezettséggel.

Eddig is mi történt? Igazíttassunk helyre, már jó néhány éve ez az össznépi játék. A mailboxomat régóta eltömítik a naponta befutó helyreigazítási kérelmek, az ember egy idő után rutinszerűen szelektál: sután megírt vagy elkésett kérelmek jobbra, megalapozottnak tűnő kérelmek balra.

Megindul a kényszeredett mondatboncolás, szövegelemzés: vajon egy múlt heti bírósági tudósítással valóban súlyosan sértettük-e a jogait a jobb sorsra érdemes publicistának, aki egyébként csípőből aláz és sérteget bárkit, ha éppen úgy szottyan kedve. Vidáman konstatáljuk, hogy itt van Amerika, perelhető minden és mindenki, a sajtóper különben is olcsó mulatság, ha veszítünk, akkor is kijön negyvenezerből, de általában úgyis az újság veszít, és fizeti a perköltséget. Utána a nyertes körbehordozhatja az ítéletet, mint egy véres kardot, lám, megint az újságírók hazudtak, lejárató kampány, miegymás, de szilárd a jogrendünk, győzött az igazság…

A sajtó-helyreigazítás a személyiségi jogvédelem eszköze, ez így is van rendjén. A polgári törvénykönyv 1959-ben megfogalmazott idevonatkozó, még hatályban lévő szakasza szerint, ha valakiről napilap, folyóirat, időszaki lap, rádió, televízió vagy filmhíradó valótlan tényt közöl vagy híresztel, illetőleg való tényeket hamis színben tüntet fel, helyreigazítást kérhet. A jogszabály szövegén azóta nem változtattak, a szűken megfogalmazott paragrafust néhány legfelsőbb bírósági polgári kollégiumi döntés és jogeset próbálja értelmezni. Így alakult ki az a joggyakorlat, hogy például a sajtó-helyreigazítás iránti igény elbírálásánál a sajtóközleményt a maga egészében kell vizsgálni, a helyreigazítást kérő személyének szempontjából közömbös részletek, pontatlanságok, lényegtelen tévedések nem adnak alapot helyreigazításra, továbbá véleményre, vitára nem lehet helyreigazítást kérni. Annak a körülménynek a megítélése, hogy a sérelmezett rész közömbös részlet-e, esetleg pontatlanság, vagy a vélemény kategóriába tartozik, a bíróság feladata. A sajtóperekben eljáró bírók nem újságírók, nem nyelvészek, pedig egy-egy kérdés eldöntése gyakran nagy sajtóműfaji és nyelvészeti szakértelmet igényel, ezért jobb híján a korábban meghozott, analógnak tűnő ítéleteket, vagyis a jól-rosszul kialakult joggyakorlatot veszik alapul.

Felvetődik a kérdés, hogy ilyenkor miért nem lehet szakértőt kirendelni. A válasz egyszerű: a polgári perrendtartásnak a sajtóperekre vonatkozó része ezt nem igazán teszi lehetővé. Az eljárásjog a sajtót méltatlanul megalázó, egyenlőtlen pozícióba kényszeríti: az első tárgyalásra fel kell sorakoztatni az ügyre vonatkozó összes bizonyítékot, további bizonyításnak nincs helye, az esetek nagy többségében a bíróság az első tárgyalási napon ítéletet hoz. Gyakran megesik, hogy a sajtó egy hírügynökségtől vesz meg híreket, illetve lapszemle útján más újságokra hivatkozva közöl cikkeket. Ezeknek az írásoknak a tartalmáért sajátjaként felel, egy sajtóperben nem hivatkozhat arra, hogy ez átvett cikk vagy hírügynökségi hír, a valóságtartalmát neki kell bizonyítania. Egyes hírügynökségek ráadásul kikötik a szerződésükben, hogy az általuk szolgáltatott hírekért nem vállalnak felelősséget. Innentől kezdve el lehet képzelni, milyen eszközökkel tudja magát megvédeni egy újság például egy tényfeltáró riport esetében. Nem elég informátorra hivatkozni, mert ez önmagában híresztelésnek minősül, és az újságírók informátorai a legritkább esetben vállalják a személyes tanúvallomást. Az újság hivatalos szervtől sem tud az eljárás során kikérni dokumentumokat, hiába tud akár ügyszám szerint is a létezésükről, ha nem mutatja be őket az első tárgyalásra, akkor a jelenlegi szabályok szerint a másik fél joggal hivatkozhat arra, hogy nincs bizonyíték. Megesik, hogy az a felperes ügyvéd tagadja le mosolyogva egy folyamatban lévő eljárás tényét, aki az eljárásban köztudottan jogi képviselő. Vagyis az előbbiekből látszik, hogy ha a sajtószerv nem nyelvészeti szakértőkkel, tanúk tömkelegével és ügyészségi precizitással összegyűjtött, a cikkét alátámasztó dokumentumokkal felszerelkezve érkezik a sajtó-helyreigazítási tárgyalásra, akkor nagy valószínűséggel veszít. Ilyenkor legfeljebb reménykedhet a másik fél eljárási hibáiban, határidőcsúszásaiban, pontatlan beadványaiban, vagy pedig helyreigazít akkor is, ha egyértelmű, hogy igaz, amit leírt, csak közvetett bizonyítékokkal rendelkezik.

A sajtónak ezt a képtelen perbeli pozícióját használják ki mind többen. Helyreigazítást kérnek téves időhatározókra, pontatlanul alkalmazott jogi terminológiákra, félreérthető jelzőkre, tényállításnak képzelt véleményre. Gyakorlatilag minden cikk egy magas labda, csak az a kérdés, hogy leütik-e. Illetéket nem kell előre fizetni, a tárgyalóterem jó színház, a sajtóper meg egy olyan pókerjátszma, ahol a felperes eleve négy ásszal indul. És ne legyenek illúzióink, ezzel a lehetőséggel éppúgy visszaélnek liberális politikusok, mint a konzervatív társaik. A sajtószabadság így lényegült át szépen lassan a helyreigazítás szabadságává.

És ha elfogadják az új jogszabályt, akkor a válaszadás szabadságává. Az internetes lapokat annyira ez nem érinti hátrányosan, néhol mosolyogva várják a törvényt, külön rovattal készülve a válaszcikkekre, de a nyomtatott sajtó komoly bajba kerülhet, ha a költségesen előállított lap egy részét válaszcikkeknek kell szentelnie. Akár az is megtörténhet majd a végén, hogy a jobboldali lapok baloldali politikusok válaszcikkeivel, a baloldali lapok meg jobboldali politikusok válaszcikkeivel lesznek tele.

De legalább kialakul a várva várt kiegyensúlyozottság egy abszurd megoldása.

Dr. Bodolai László

---