Amikor kialszik a tűz

Túlhajszolt, ingerlékeny, fáradt, fásult, keserű, terméketlen, motiválatlan, demoralizált: csak néhány azon jelzők közül, melyek a kiégés tüneteit jellemzik. A burnout jelenség nagyon régóta létezik, ám annak kutatása csupán néhány évtizedes múltra tekint vissza.

A BURNOUT fogalma
A KIÉGÉS tünetegyüttesét 1974-ben írta le Herbert Freudenberger pszichoanalitikus. „Burnout (kiégés) szindróma krónikus, emocionális megterhelések, stresszek nyomán fellépő fizikai, emocionális, mentális kimerülés állapota, amely a reménytelenség és inkompetencia érzésével, célok és ideálok elvesztésével jár, s melyet a saját személyre, munkára, illetve másokra vonatkozó negatív attitűdök jellemeznek.” Lényege, hogy a hosszan tartó stressz hatására fizikai, érzelmi, mentális kimerülés lép fel, ami reménytelenséggel, depresszív állapotokkal jár. Csökken az önértékelés, a munka eredményessége, nő a mások iránti negatív beállítódás, súlyosabb esetekben testi tünetek, krónikus betegségek léphetnek fel.

A kiégettség tünetei
A kiégettség több összetevőből áll: fizikai, mentális és érzelmi kimerültségből, amelyek együttesen depresszív állapotokat idéznek elő.
Testi tünetek, amelyek megjelenhetnek:
– kimerültség, krónikus fáradtság, fejfájás, alvászavarok. Gyakori, hogy apróbb fertőzések is gyötrik az illetőt, fekélyek, emésztési zavarok is kialakulhatnak.
A pszichés tünetek között a depresszió, a kudarcélmény, a tehetetlenség érzete, olykor a düh, az agressszió, a cinizmus, a koncentrációs és emlékezeti zavarok a szembetűnőek.
Mindezeket olyan viselkedési tünetek is kísérik, mint a munkamorál romlása, a hiányzások, velük együtt gyenge teljesítmény, csökkenő kezdeményezőkészség, amely gyakran a munkahely változtatásába torkollik. Az egyéni életben is felmerülnek nehézségek, bajok, sokaknál ide vezethetők vissza a párkapcsolati problémák, sőt a válás is.

A burnout (kiégés) lehetséges okai
– merev követelményrendszer
– visszajelzés hiánya
– megerősítés hiánya
– alacsony jövedelem
– extra igénybevétel mellett nagy felelősség
– gyakori krízishelyzet
– elégtelen adminisztratív támogatás
– adminisztratív terhek
– korlátozott előrejutási lehetőségek
– határaink rugalmas kezelése

Mindannyian éreztük már, hogy elfáradtunk, hogy munkánk már nem okoz örömet, hogy a kezdetben lángoló lelkesedésünk végképp lelohadt, hogy motivációnk elfogyott valahol karrierünk útvesztőiben. Nap mint nap csak küszködünk, eleget teszünk az elvárásoknak, ám legyünk bármilyen jó szervezők is, néha patthelyzetbe kerülünk. Ha többfélét akarunk egyszerre tenni, bárhogy igyekszünk is, végül nem sikerül mindent maradéktalanul elvégezni. Az is előfordulhat, hogy munkánk jellegéből fakadóan sok, egyénileg megoldhatatlan problémával szembesülünk. Ilyenkor tökéletlennek érezhetjük magunkat, alkalmatlannak, és nem számolunk azzal, hogy az ember teljesítőképessége véges. Amikor túl gyakran kerülünk szembe azzal a ténnyel, hogy nem tudjuk maradéktalanul elvégezni a feladatainkat, állandósul a stresszes állapot.

Ilyenkor ki-ki a jól bevált eszközeivel oldani próbálja a feszültségét. Ám, ha valaki nem tud kikapcsolni, gyakorlatilag minden ébren töltött percében dolgozik, akkor bizony ez aligha sikerülhet. A nyomás, a teljesítménykényszer megmarad, s minden nap egyre nehezebb lesz. És szinte sosem kérünk segítséget. Pedig ez már nem játék, ez a burnout-szindróma néven ismert betegség.

Akik kiéghetnek

Egy 2004-ben készült felmérés szerint hazánk lakosságának körülbelül egynegyede biztosan a kiégés tüneteitől szenved. Ez a jelenség tipikusan azokat érinti, akik munkájuk révén közvetlenül kapcsolódnak más emberekhez. Az orvosok, a jogászok, a segítő foglalkozásúak, tanárok, az egészségügyben és a szociális hálóban dolgozók, rendőrök érintettek leginkább, de gyakorlatilag bárkivel előfordulhat, s még az adott munkahelyen eltöltött évek számával sincs összefüggésben. A leggyakrabban mégis olyan hivatás gyakorlóinál figyelhető meg, ahol az emberekkel való, közvetlen kommunikáció jelentős szerepet tölt be, ahol annak gyakorlói naponta nagy felelősséggel járó, rendkívül nehéz döntésekkel vagy egyénileg megoldhatatlan problémákkal kerülnek szembe. Vigyázat! Nem szabad összetéveszteni a kiégést a túlhajszoltsággal! A kiégés ugyanis főleg azokat sújtja, akik belefásultak egy olyan munkába, ahol empátiára, érzelemre, odafigyelésre van szükség nap mint nap.

Szintén könnyen a kiégés csapdájába eshetnek a perfekcionisták, a tökéletességre törekvők, akik csapatban dolgozva nehezen emésztik meg a mások miatt bekövetkezett hibákat.

A jelenlegi gazdasági helyzet és az egyre gyakoribb (csoportos) létszámleépítés, az elbocsátások utáni munkahelyi légkör is a kiégés kiváltó okai közé tartozik A leépítés után a szervezetben maradt dolgozók elbizonytalanodnak, úgy érzik, ők is bármikor az utcára kerülhetnek, ezért elmegy a kedvük a munkavégzéstől, viszont a munka mennyisége, a terhelés és ezzel együtt a napi stressz a leépítés miatt növekszik. A vizsgálatok szerint a menesztett dolgozók maradó kollégáinál a korábbinál szignifikánsan több pszichés, valamint szív- és érrendszeri betegség alakul ki, a szívinfarktus kockázata az ötszörösére emelkedik.

A motiváció és a munkakedv elvesztését számos tényező elősegítheti: a cég rossz piaci helyzete, a főnök diktatórikus vezetési stílusa, az irreális célkitűzések, az elszigetelten végzett munka vagy a komoly felelősség terhe. Így például a felsővezetők, orvosok, bírák, ügyvédek, akik többnyire egyedül döntenek, különösen veszélyeztetettek, mert nemigen van kivel megosztaniuk a problémáikat.

Meddig pislákol…?

A kiégés igen rövid idő alatt is bekövetkezhet, nem kell hozzá évtizedeket tölteni a taposómalomban. A tünetek az adott szervezetbe való belépést követően akár néhány hónapos tartózkodás után is megjelenhetnek, főként akkor, ha munkánk természete, szakértelmünk és képességeink között nincs meg a kellő összhang. Ennyi idő bőven elegendő ahhoz, hogy kiderüljön, nem bírjuk a monotóniát, a személytelenséget vagy az eseménytelenséget. A kiváltó tényezők végletesen ellentétesek is lehetnek, a végeredmény, a motivációvesztés – ha nem tesznek ellene semmit – bekövetkezik. A túl nagy nyomás szorongást, a túl kicsi apátiát eredményez, a munkavállalóra ugyanolyan feszítőleg hat, ha korlátozva érzi magát cselekvésében, mint amikor túlhajtják. A kiégéshez közel álló, vagy már kiégett munkatárs pedig roppant drága, hiszen teljesítőképessége drasztikusan romlik, hosszú időre betegszabadságra mehet, vagy a leggyorsabb, bár hosszú távon nem éppen célravezető megoldást választja, és kilép a munkahelyéről.

Ha ez sem segít, mert az érintett jó ideig nem talál új munkát vagy ha talál is, már ez a megoldás sem hoz számára enyhülést, a magánélete is kiüresedik, sivárrá válik. A baráti szálak is meglazulnak, a családtagokkal feszültté válik a viszony, kikapcsolódásra egyre kisebb az igény, így a lehetőség is.

Ilyenkor már nagyon nehéz a kiégést gyógyítani, sokkal könnyebb volna megelőzni. A tünetek kialakulásáért azonban nemcsak az érintettet, hanem az őt körülvevő munkahelyi közeget és a családot, a barátokat is felelősnek tartják a szakemberek.

A burnout fázisai

A kiégést a pszichológusok egy ciklikus folyamat eredményeként határozzák meg, amelyből van kiút, de élethelyzettől függően gyorsan vissza is lehet esni. Szakaszosan alakul ki, az Edelwich Brodsky és Georg E. Becker által leírt fázisok közül az első az idealizmus szakasza. Ekkor még van lelkesedés a szakmáért; a kollegákkal való kapcsolattartás még élénk, az érintettek saját személyiségüket tekintik a legfontosabb munkaeszköznek. Ebben a szakaszban a határok elmosódnak a munka és a magánélet között.

A második a realista fázis. Az illető szakmája iránt elkötelezett, együttműködő a kollegákkal, érdeklődik ugyan a munkája során vele interakcióba kerülő ügyfelek iránt, de már a távolságtartás és a részvétel egyensúlyának megteremtésén fáradozik. Vannak még kreatív tervei, még nyitott a kezdeményezések iránt.

A stagnálás vagy kiábrándulás a harmadik periódus. Ekkor már csökken a teljesítőképesség, az érdeklődés, a nyitottság. Az emberekkel való kapcsolattartás csupán a legszükségesebbekre korlátozódik. A kollégákkal való beszélgetések is gyakran terhesek, inkább csak védekezésünk megerősítését szolgálja.

A negyedik a frusztráció szakasza. Az érintettek szakmájukban visszahúzódnak, partnereiknél, ügyfeleiknél egyre több negatív vonást észlelnek, sokszor becsmérlik is őket. A kapcsolataikban a megengedő és a tekintélyelvű stílus ingadozik. A szakmai, közéleti tevékenységtől vonakodnak, mert értelmetlennek és üresnek vélik. Kétségbe vonják saját tudásukat, hivatásuk értelmét és értékét. Egyre idegesítőbbé válnak számukra azok, akikkel dolgozniuk kell.

Az apátia fázisa az ötödik. Ekkor minimumra korlátozódik az interakció az ügyfeleikkel, a bánásmódjuk rideg sőt ellenséges lesz. A szakmai munka sematikussá válik. Az illető kerüli a segítő szándékú kollegákat vagy barátokat, a helyzet megváltoztatásának lehetőségét elveti.

A kiégés azonban nem elkerülhetetlen sorscsapás, nem következik be, ha a munkával, hivatással kapcsolatban a saját maga fontosságának és jelentőségének tudatában lehet, a szakmai fejlődés lehetősége is adott számára.

Már hamu vagy még parázs?

A burnout megelőzésében és elhárításában nagy szerepe lehet a tudatosításnak, amely felhívja a figyelmet a burnout tüneteire és a folyamat egyes szakaszainak megfelelő, különféle módszereket ajánl a leküzdésére.

Az első, a bizonyítani akarástól a bizonyítási kényszerig tartó, fokozott erőfeszítéssel és a személyes igények elhanyagolásával járó, idealizmus szakaszában az érintett arra törekszik, hogy „ideális legyen”. Eleinte hévvel és lelkesedéssel veti magát a munkába, s az kitölti csaknem egész életét. Még pozitív érzések és viszonyulások jellemzik, kreatív, produktív, nem csupán rá lehet bízni a nehéz, megterhelő feladatokat, de önként vállalja ezeket. Keresi a kihívásokat, bizonyítani akar. Boldogan hajt az „igás ló” szerepében, millió teherrel a vállán, élvezi a nélkülözhetetlenség érzését. Vigyázat, ez csapda! A bizonyításkényszer miatt a különböző feladatok egyre sürgetőbbé válnak, egyszer csak megszűnik a feladatok delegálásának képessége, kialakul a kontrollvesztéstől való félelem. A teljesítmény állandó növekedéséből adódóan egyre gyakrabban vesz erőt rajta fáradtság és az eredményesség csökken.

Mi segíthet? Az illető igyekezzen felismeri azt a pillanatot, amikor a bizonyítási igényből kényszer lesz. Ha nem tudja eldönteni, de érzi, hogy a fent leírtak akár róla is szólhatnak, ne várja meg, amíg szakember megállapítja, hogy baj van, kezdje rögtön alkalmazni a megfelelő megoldásokat. Ebben a fázisban ilyen lehet például az egyén számára természetes, saját munka- és életritmus kialakítása és a hozzá való alkalmazkodás. Ha reggel aktívabb, akkor ne túlórázzon éjjel, menjen be inkább hamarabb, ha muszáj, és iktasson be a napi-, hetirendjébe rendszeresen bármilyen kikapcsolódást jelentő tevékenységet, vagy sportot. Ezek időpontján semmilyen körülmények között ne változtasson. Mindenképp szükséges, hogy a feladatok egy részét delegálja akkor is, ha úgy hiszi, más nem tudja tökéletesen elvégezni. Így csökken a megterhelés, s az eredményessége javulni fog. A munkát nem szabad hazavinni! El kell kerülni, hogy az illetőnek a hivatalos programok és találkozók legyenek az egyetlen időtöltései. Ha az érintett egyre többször elfelejti elintézni személyes dolgait, ezzel együtt lassan kiveszhet az életéből a humor, az érzelem. Mindenképp fenn kell tartani minden nap valamennyi, akármilyen kevéske időt kizárólagos egyéni használatra, amikor a saját, egyéni módján pihenni tud.

A második fázisban, a realitás szakaszában is még elegendő lehet, ha az érintett és környezete együtt megakadályozza, hogy a személyes igényeit háttérbe szorítsák a munkahelyi elvárások. Ebben a szakaszban az érintett már érzi a kimerültség jeleit, de mindent megtesz, hogy környezete ne vegye észre ezeket. Az egyre egyértelműbb testi jelekre túlteljesítéssel reagál: a hétvégét átalussza vagy végigsportolja, s ezután még fáradtabban kezdi a hetet. Ebben a fázisban már komolyan kell venni a megfázásokat, kisebb légúti fertőzéseket, baleseteket. A szakemberek szerint az adhoc reakciók helyett az alvás és a mozgásigény rendszeres, napokra való beosztása a célravezető.

A stagnálás vagy kiábrándulás fázisában már sokkal nehezebb az öngyógyítás. Eddigre az érintett megtanult lemondani folyton háttérbe szorított igényeiről, így lassan felborul saját, természetes értékrendje is. Ezzel párhuzamosan az ítélő- és érzékelőképessége is deformálódhat. Régi, szoros kapcsolatait feladja, baráti köre beszűkül, s lassan elmarad mellőle minden barát, egyedül marad. Elveszti a környező világgal való kapcsolatát, minden megszűnik létezni, ami a teljesítménykényszeren kívül esik. Ami marad: a feladat, amelyre szakszóval fixálódik, azaz csak a feladatai körül forog minden gondolata. Megszűnhet a társadalmi, politikai események iránti érdeklődése. Megnő benne az általános intolerancia. Ebben a szakaszban a legfontosabb, első lépés, hogy az érintett és/vagy környezete mindenképp csökkentse a túlterheltségét, hogy kikerülhessen a monoton nyomás alól. A következő lépésben el kell érni, hogy rákényszerül, hogy saját értékrendjét őszintén áttekintse, kimondja, mi a legfontosabb számára és mi következik utána, mi az értéksorrend? Meg kell fogalmaznia, milyen lenne az a sorrend, amely kielégítené, és neki saját magának kell elgondolkodnia azon is, hogy milyen lépéseket tehet meg ezért. A kiégés e fázisától kezdve az is nehezíti a gyógyulást, hogy már az érintettek tagadják a problémák létezését. A változás az eltagadott valóság kimondásával kezdődik. Segít, ha sikerül az állapotukról beszélni.

A frusztráció szakaszában az érintett visszahúzódik, kerüli a feladatokat, lassan a munkájától is elidegenedik. Nem hatnak rá a környezeti befolyások, a másokkal való eszme- és érzelemcsere elmarad. Az állandó túlterhelés miatt a remény és a tájékozódási igény kimerül. Szélsőséges esetben előfordulhat a totális kiszállás vágya is. Az érintett elkezd negatívan viszonyulni más emberek felé, rossz szándékot feltételez mindenütt, enyhén paranoid állapotba kerül. Ha vezető pozíciót tölt be, egyre keményebb hatalmi eszközökhöz nyúl, büntetésekkel sújthatja a beosztottait, ugyanakkor saját munkateljesítménye tovább romlik. A motiváció szinte teljes hiánya a határidők be nem tartásához, a kreativitás eltűnése a feladatmegoldó-képesség, a helyzetfelismerő képesség romlásához vezet, az érintett egyre több rossz döntést hoz. Szélsőséges érzelmi változások jellemzik, szenvedélyek jelenhetnek meg. Ebben a helyzetben már a szakember számára sem könnyű különbséget tenni a burnout és a depresszió között, a tünetek ugyanis nagyon hasonlóak. A kiégés esetében azonban az érintett körüli változások tudatosítása, viszonylag egyszerű életmódbeli változtatások gyors és látványos eredményt hozhatnak. Az emberi kapcsolatok visszaépíthetők, a másoktól kapott türelmes gondoskodás kibillenti a kiégéstől szenvedőt a megmerevedő állapotából. Több területen is bevált módszer az olyan találkozók szervezése, ahol az azonos területen, szakmában dolgozók megoszthatják a többiekkel bevált módszereit: hogyan győzi le a monotóniát, hogyan teszi színesebbé lehangolónak tűnő munkáját. Felsőbb szinten lévő vezetők esetében ez a megoldás még új üzleti lehetőségeket is rejthet magában. Szervezeten belül hasznos lehet, ha a kiégéstől szenvedők között funkciókat cserélgetnek, hiszen ami másnak unalmas, nekünk kreatív, kihívást jelentő feladat lehet.

Az ötödik fázisban, az apátia szakaszában lévők szakszerű orvosi segítségre szorulnak. Nem csak agresszívvé, ellenségessé válnak a környezetükkel szemben, hanem egyéb, pszichés, depresszív tüneteket mutatnak. Elveszíthetik az önérzékelő képességüket, egyidejűleg megszűnhet a belső világukkal való kapcsolatuk. Előfordulhat, hogy például idegennek érzik testüket, elvész a veszélyérzetük. Totális belső ürességet élhetnek át, amely tartósan elviselhetetlen, gyakran lelki betegségbe fordul át, félelem, pánikrohamok, klausztrofóbia és egyéb betegségek alakulhatnak ki. A legtöbbször az utolsó fázis depresszióba torkollik. Az érintett, ekkor már beteg, az életet értelmetlennek, reménytelennek, örömtelennek, tehernek tűnik. A fáradtság és kétségbeesés érzése állandósul, szomatikus tünetek is megjelennek. Ekkor gyors szakorvosi és pszichoterápiás beavatkozásra van szükség, amelyet új, reális célok kijelölésének és a pozitívumok felismertetésének kell követnie.

Burnout ellen a pénz kevés

A kiégést végső soron azzal is elkerülhetjük, ha kilépünk a számunkra alkalmatlan munkahelyről. Az 5–7 évenként ajánlott szakmai szerepváltás, a másutt sikerrel alkalmazott elv, az ún. „alkotó évek” beiktatása szintén segít a kiégési ciklusok megszakításában. Az olyan szervezeti kultúra, mely lehetővé teszi munkavállalói számára, hogy azok a munkájukkal kapcsolatban megélhessék saját fontosságukat és jelentőségüket, kisebb eséllyel termel kiégett munkatársakat. Fontos megadni a dolgozóknak az autonómiát, a szakmai fejlődés lehetőségét, az anyagi és erkölcsi megbecsülést. A munkahelyi esetmegbeszélések, szakmai továbbképzések, konzultációk, a szakmai túlterheltség szabályozására bevezetett rendszerek csökkentik a kiégés kockázatát. Támogatni kell a munkatársak közötti segítő, feszültségcsökkentő, felelősség-megosztásra lehetőséget adó kapcsolatok kialakulását.

A kihívást jelentő célok és az irreális elvárások között egyre inkább nő a különbség. Mi döntjük el, számunkra hol húzódik a határ. Ha elragad a kezdeti hév, egész életünket bekebelezheti a munka, de tehetünk ez ellen idejekorán: dolgozzunk kevesebbet, de sokkal hatékonyabban.

A burnout ugyanis nem csupán egy divatos kifejezés, kortünet, hanem egy komoly krízishelyzet, amelynek leküzdése, megoldása egyedül sokszor nem is lehetséges. Megelőzni sokkal könnyebb, mint gyógyítani. Épp ezért nagyon fontos, hogy idejekorán felismerjük, akkor, amikor még magunk is tehetünk ellene.

Dr. Bakó Krisztina – Dr. Blaski Judit