Az Aran-szigetek

Nyugat-Írország partjaitól háromnegyed órányi hajózással érhetők el az Aran-szigetek. Az Atlanti-óceánban húzódó három kis sziget, amennyire kicsi, olyan jelentős. Több százezer turista keresi fel évente, hogy saját maga fedezze fel az érintetlen múltat. Azt a vidéket, melynek lakói ma is a kihalóban lévő ősi ír nyelvet beszélik, és ma is olyan kietlen tájon élnek, ahogy őseik tették.

Mondják, úgy emelkedik ki a tengerből a három Aran-sziget a Galway-öböl torkolatában, mint három hatalmas bálna. Itt fogják fel az óceán hullámait a hatalmas sziklák. A három sziget közül a legnagyobb a legnyugatabbra fekvő Inishmore (írül: Inis Mór), melyet nyolcszázan laknak. A középső sziget Inishmaan (Inis Meáin), ahol mindössze száznyolcvanan élnek, míg Inisheer (Inis Oírr), a legkisebb fekszik a legkeletebbre; itt a lakók száma meghaladja a kétszázat. Mindhárom sziget jellemzője, hogy az itt élők nyelvükben, életmódjukban, kultúrájukban igyekeznek megőrizni hagyományaikat. Bár az „anyaföldről”, vagyis az Ír-szigetről egyre inkább beszivárognak a modern élet tárgyai és az életvitel is változik, a táj, az éghajlat, a nyugodt élet, valamint az ősi kultúra tisztelete bő ezer embert még mindig a szigeteken tart. Az idő mindig enyhe és esős, nincs hó, nincs nyári meleg, de fa sincs, zöldellő fűből sincs sok, ellenben kővel van tele a föld. Amerre ellátunk a dimbes-dombos tájakon, kővel kirakott szűk kis utakat, kőkerítésekkel elválasztott köves-füves földeket, valamint szórványosan kőépületeket látunk.

A legtöbb látnivalót a legnagyobb sziget kínálja: a 14 km hosszú és 3,8 km széles Inishmore azért nem annyira kicsiny, hogy gyalogosan könnyen bejárható legyen minden nevezetessége. Kilronan kis kikötőjében kerékpárkölcsönző fogadja a hajóról éppen csak kiszállt turistát, de annak sem kell megijednie, aki nem tud biciklizni vagy nem egynapos túrakerékpározásra készült.

Választhatja a konflist vagy a minibuszt, mert az idegenekre jól felkészült helybélieknek ma már bizony jobb megélhetést nyújt a turisták lehalászása a kikötőben, mint az igazi halászat, mely az ősök egykori fő mesterségének számított. De a turista sem bánja meg, ha tíz euróért a kisbuszt választja. A kényelmes utazás mellé idegenvezetés is társul a természetesen angolul is kiválóan beszélő alkalmi, kelta-leszármazott ír idegenvezető-sofőrtől. Útközben kiderül, hogy a szigetre csak 1975-ben vezették be az áramot, azóta a helyiek televíziót is nézhetnek; hogy az egyik kis házikó a sziget bankját rejti magában, mely szerdánként tart nyitva; s hogyha a sziget kacskaringós kőkerítéseit egymás mellé illesztenénk, az hatezer kilométert tenne ki. Az érdeklődő megtudhatja, hogy a szigetlakók napjainkban is főleg önellátásra rendezkednek be, mert a hagyma, a káposzta és a krumpli ma is megterem a földben. Persze csak azt követően, hogy a termesztés helyén a talajból a gondos gazda előbb kitermelte a köveket. Ezek a kövek váltak kerítéssé. Az őslakók és leszármazottaik hosszú évszázadokon át gondosan terelgették a juhokat, az állatok pedig szépen lelegelték a tájat, ezért aztán fű alig, csak kő kövön maradt… Ki is tiltották a növénypusztító juhokat a szigetekről, de a gyapjúfeldolgozás hagyománya máig megmaradt. Innen, az Aran-szigetekről származik a híres ír kötött gyapjúpulóver, a mintás szvetter (sweater). A helybéli halászoknak kötötték a meleg felsőt, a gazdag mintázatnak pedig funkciója volt. A különféle minták a családok jelei voltak: ezek segítségével tudták azonosítani, hogy a hullámok között szerencsétlenül járt halászok közül kinek a maradványait sodorta partra a víz. (A kikötő sweater-múzeumában a pulóverkészítés rejtelmeiben mélyedhetünk el, az üzletben pedig a gazdag kínálatban.)

A helyi idegenvezető természetesen elviszi a turistát a The Seven Churches (Hét templom) maradványaihoz. A VIII. században egymás mellé épített kőtemplomok közül kettő romjai maradtak fenn. A buszból pillantást vethet az utazó a sziget legmagasabb pontján álló világítótoronyra, majd hamarosan elérkezik a sziget és egész Írország egyik legnevezetesebb helyszínére. A parkolóból gyalogosan vezet fel az út Európa egyik legszebb ősi emlékéhez, a négy, félkör alakú kőerődítményéhez, mely csaknem száz méter magasan, az óceánra néző függőleges sziklafal fennsíkján emelkedik. A Dún Aonghasa névre hallgató erődfalegyüttest a kelták a történelem előtti időkben emelték, talán kétezer évvel időszámítás előtt, és e védett helyen éltek, tartották rituáléikat, és érezhették magukat biztonságban. Az óceán felől egész biztosan, hiszen ma is félelmetes lenézni a hirtelen véget érő füves fennsíkról a mélységbe, és figyelni a kősziklához odacsapódó hullámokat. No és figyelni a turisták bátorságát is, akik egy-egy fotó kedvéért egészen a szikla széléig merészkednek.

Akinek nincs tériszonya, az az élmények hatása alatt visszafelé is jól érzi magát a buszon, a kikötőhöz tartva. Mielőtt azonban búcsút int a történelmi tájnak, még egy pillantást vethet a minibuszból a sziget fókakolóniájára, mely apálykor vidáman játszadozik a sekély part közelében.

Fotó és szöveg: Falus Tamás