Az ügyvéd, aki a bridzs logikájára épít

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

„Ahogy egy ügyvéd, úgy természetesen egy színész is hibázhat, igaz, akkor már nem százszázalékos az előadás. Jóllehet, imádom a színházat, mégis én vagyok a férjem, Szilágyi Tibor legfőbb kritikusa – mondja Sátori Anna, aki egy év monori kitérőt leszámítva, 1976 óta ugyanabban a belvárosi, Aulich utcai épületben „foglal helyet a jognak asztalánál”.

Az első csaknem két évtizedet a 6. sz. Ügyvédi Munkaközösségnél töltötte, 1994 óta pedig saját, dinamikus, sok fiatal ügyvéddel együttműködő magánpraxisában, először két „hatosos” kollégájával, dr. Tóth Péterrel és dr. Lutter Istvánnal közösen, majd 2001-től utóbbival, mint egyben legjobb barátjával vitte tovább a kettejük nevét viselő Sátori és Lutter Ügyvédi Irodát. Sátori Anna csak a szakmában tartja fontosnak a kiszámíthatóságot, szerinte ugyanis a magánéletben a legjobb dolgokat a spontán változatosság szüli. Büntetőügyvédi szárnypróbálgatásait majdnem szertefoszlatták a kezdőket megviselő, pályaelhagyásra sarkalló kenyérgondjai, visszatekintve azonban úgy érzi, megérte a kitartás. Végül a ma már szintén ügyvédnek készülő, 26 esztendős lánya megszületése késztette változtatásra: „Rájöttem, a büntetőjog kemény praxis az én kis női lelkemnek”. Leginkább párjával, Szilágyi Tiborral szeret színházba járni, de az előadás végén az öltözői gratulációkra már nem kíséri el. „A színészeké nem az én világom, én csak egy laikus néző vagyok”. A játék gyermekkora óta állandó társa. „Előbb kártyáztam, mint jártam”, mondja nevetve a versenyjátékos édesapjától megörökölt bridzsszenvedélyéről; ez ugyanis olyan játék, amelyik nagyon logikus, precíz gondolkodást igényel. Ragyogó, pihentető gyakorlóterep egy vérbeli ügyvédnek. A Sátori és Lutter Ügyvédi Iroda fő szakterülete a komplex gazdasági jog. Multinacionális cégeket képviselnek, társaságokat alapítanak, felszámolásokban, csődeljárásokban képviselik ügyfeleik érdekeit, emellett szaktanácsot is adnak munka-, verseny- és szerzői jogi kérdésekben. A kollégái megbecsülését kifejező, rangos szakmai elismerést jelentő Eötvös-díjban részesült Sátori Anna azért imádja még ma is a szakterületét, mert a mai gazdasági-üzleti perekben a jogi tudásé, az alapos érvelésé a főszerep. Családjával imádnak utazni, leginkább saját szervezésben, azaz a „Sátori Tours”-szal, ám másokra is gondol: életében nagy hangsúlyt kap a jótékonykodás, például beteg gyermekek rendszeres támogatása.

Végigolvasva rövid bemutatkozását, egy rendkívül színes egyéniség tárul elénk, még ha csak címszavakban is. Igazi bridzsrajongó, mindenféle játék imádója. A jogászkodás viszont ennél szárazabbnak tűnik. Véletlenül lett ügyvéd vagy tudatosan?

Ez összetett kérdés. A pályaválasztás persze egyszerűbb volt, hiszen édesapám jogász volt, tehát volt előttem egy minta. Leginkább azonban a humán beállítottságom döntött, s persze az, hogy negyven éve sok választási lehetőség még nem volt. Így hát maradt az Eötvös Lóránd Tudományegyetem jogi kara. A büntetőjog kifejezetten érdekelt, sőt akkor még büntetőügyvédként képzeltem el a pályámat. Az egyetemen büntetőjogi tudományos diákkörben hódoltam e szakmai szenvedélyemnek, később pedig, immár önálló ügyvédként, több büntetőügyet is – többnyire sikeres eredménnyel – elvállaltam. A bridzs szeretetét is az édesapámtól „örököltem”, ő ugyanis versenyjátékos volt. A kártyát kiskorom óta, immár hatvan éve imádom; ahogy mondani szokták, előbb játszottam, mint jártam.

Ön is versenyszerűen űzi a bridzset?

Dehogy, én csak hobbiszinten játszom. De szeretnék fejlődni, ám ahhoz még a mostaninál is többet kellene játszanom. Talán, ha idővel már kevesebbet dolgozom, több időm jut majd rá. Ami viszont a jog szárazságát és a játékosság összevetését illeti, nos, a bridzs éppen az a – ha tetszik – kártyaműfaj, ami nagyon logikus, precíz gondolkodást igényel. Ez egy jogásznak tehát kiváló gyakorlóterep, agytorna, miközben kikapcsolódik. De a könnyedebb játékokat is kedvelem, jöhet szinte bármi, legyen az a scrabble vagy a roulette egészen az activity-ig bezárólag, viszont lottózni nemigen szoktam.

Amint említette, egyetemistaként, pályakezdőként a büntetőjog vonzotta leginkább, ami sok mindenről szól, csak a játékosságról nem. Több évtizede viszont már a gazdasági jog a szakterülete. Tudatos volt a váltás vagy csak így adódott?

A büntetőügyvédek munkája valóban nem a játékosságról szól. Erre idővel én is rájöttem. Persze nem ez volt a váltás elsődleges oka. Ha jól emlékszem, nagyjából az első öt–nyolc év volt az, amelyik a hivatás és az annak megbecsülésével kapcsolatos vívódással telt el, már a pályaelhagyás is foglalkoztatott. Nem az ügyvédségbe vetett hitem ingott meg, csak féltem, képtelen leszek megélni belőle. Szerencsére a kitartásom végül meghozta a gyümölcsét. A szakosodás módosítása a lányom 26 évvel ezelőtti születésekor vált tudatossá, ekkor döntöttem úgy, hogy felhagyok a büntetőügyekkel. Egyrészt a lányommal szerettem volna többet foglalkozni, másfelől, mint fiatal anyuka arra is ráébredtem, hogy a büntetőpraxis túl kemény az én kis lelkemnek. A sors játéka, hogy a lányom most ügyvédjelöltként maga is büntetőjoggal foglalkozik, én ebben a döntésében nem befolyásoltam, majd elválik, valóban emellett teszi-e le végleg a voksát.

Van egyébként emlékezetes ügye büntetőjogászként?

Annak idején az elsők között voltam, aki kábítószeres ügyet vállalt, s a körülményekhez képest sikerrel vittem végig a pert. Visszaemlékezve volt még egy terület, ami fiatalon nagyon érdekelt, ez pedig az eutanázia kérdése. Sokat foglalkoztam vele egyetemista koromban, de később „leszakadtam” a témáról.

És milyen következtetést vont le?

Alapvetően elméleti megközelítésben, az etikai, orvosi és jogi érvek-ellenérvek elméleti vizsgálatával, áttekintő feldolgozásával foglalkoztam; az 1970-es években nehéz volt Magyarországon külföldi tapasztalatokat bemutató munkákhoz jutni, így következtetés levonása szinte lehetetlen lett volna. Ma sem mernék határozottan állást foglalni ebben a kérdésben, tudom, több orvosi-jogi nézet is van, a megváltozott joganyag és körülmények alaposabb ismereteket igényelnének egy határozott vélemény megfogalmazásához.

Említette a pályaelhagyás gondolatát. Nyilván a körülmények is befolyásolták. Hová került az egyetem után?

Egy évig Monoron voltam ügyvédjelölt, majd 1976-ban visszakerültem Budapestre, egyenesen a belvárosba, a 6-os számú Ügyvédi Munkaközösségbe, amely ugyanebben az Aulich utcai épületben volt. Azóta is ebben a házban, sőt ugyanabban a szobában praktizálok – azóta természetesen sokszor átépítettük, bővítettük az irodát. Külön öröm, hogy minden ügyfelem kiemeli, a belváros egyik legszebb polgári épületében van az irodánk.

Ezek szerint a játékosság mellett az állandóság is fontos az életében?

A munkában, a szakmában nagy szükség van rá, akárcsak a folytonosságra. Ami pedig az iroda helyét illeti, ez így alakult. Amikor a rendszerváltás után lehetőség nyílt az önállósodásra, a 6. sz. ÜMK-ból hárman, dr. Tóth Péterrel és dr. Lutter Istvánnal úgy döntöttünk, megvesszük a praxist. Végül legjobb barátommal, Lutter Istvánnal maradtunk, s 2001 óta ketten visszük az irodát, azóta meglehetősen dinamikusan fejlődünk. Magánpraxisunk olyan együttműködő társulás, amelyben sok fiatal ügyvéddel és hat–hét jelölttel dolgozunk együtt. De visszatérve az állandóság kérdésére, azt hiszem, a munkámon kívül, magánemberként inkább a spontán dolgok híve vagyok, szeretem a változatosságot, szerintem ez elengedhetetlen az élethez. Az előre eltervezett dolgok néha kevésbé szoktak jól sikerülni, mint a spontánok. Szakmai kérdésekben más a helyzet, ott mindig is konzervatív maradtam, ma is azokat az etikai normákat követem, melyeket egyetemi tanáraimtól és a 6-osban dolgozó mentoraimtól tanultam.

Kik voltak azok, akik a mai napig hatással vannak önre?

Ilyen volt a jogászgenerációk büntetőjogi tudását megalapozó három híres büntetőjogász, dr. Kádár Miklós, dr. Wiener A. Imre és dr. Békés Imre professzorok. A szakmai tiszteleten túl rövidesen szoros baráti kapcsolatba kerültem a magánéletben is velük és családtagjaikkal, amely barátság mind a mai napig töretlenül tart; ismét egy példa a korábban beszélgetésünkben már érintett folytonosságra. A polgárijog-tudósok közül dr. Eörsi Gyula és dr. Világhy Miklós nevét emelném ki, akiket bemutatni sem szükséges egyetlen ma élő jogásznak sem. A 6-os számú Ügyvédi Munkaközösségben sokat köszönhettem dr. Tóth Aladárnak és dr. Varga Gézának, a munkaközösség két vezetőjének, tőlük tanultam meg a szakmát.

A magánpraxis megalapítása is olyan nehéz volt, mint a pályakezdés?

A saját iroda bevezetése sem volt zökkenőmentes; szerencsére addigra már olyan ügyfélkörrel és tapasztalattal rendelkeztünk, amely átsegített minket a váltás nehézségein. Az iroda fő szakterülete kezdetben a felszámolási jog, mára egyértelműen a gazdasági, társasági jog, és annak minden járulékos területe dominál. Tevékenységünk ellátása során cégeket képviselünk, társaságokat alapítunk, felszámolásokban, csődeljárásokban képviseljük ügyfeleink érdekeit. Ezen kívül jogi tanácsadást is nyújtunk munkajogi, versenyjogi vagy épp szerzői jogi kérdésekben. Idővel az ügyfélkörünk legnagyobb hányadát cégek, köztük több nagy külföldi vállalat magyarországi leányvállalatai tették ki, s ez szerencsére ma sincs másképp. Ezek a cégek nemcsak a megbízhatóságot keresik, hanem az állandóságot, ami garantálhatja a működésük biztonságát. Így sosem kizárólag a cégalapításban működünk közre, hanem az indulás után a legszélesebb jogi szolgáltatást is biztosítjuk a számukra. Ilyen tevékenységet egyébként nem csak az általunk alapított vállalatoknak végzünk.

Számos érdekes üggyel találkozhat, melyekben talán több a játék, mint a büntetőjogban. De ennyi évtized rutinja után is olyan élvezetes tud lenni, mint egykoron?

Igen, hiszen az üzleti szférában mindig lesz olyan terület, mely újabb, addig akár ismeretlen vagy távolinak tűnő kihívást jelent. Játéknak ezt semmi esetre sem nevezném, kőkemény küzdelemről van szó, ennyiben talán hasonlít a bridzsre. A rohanó, folyton változó üzleti világban sok soha nem látott jogi probléma merül fel, ahol nem csak lehet, de kifejezetten kötelező is jogászkodni, hogy a precedens nélküli ügyekben eredményt lehessen elérni. Ezek nem rutinmunkák, kifejezetten élvezem őket. Ezért is jó, hogy mi alaposan ismerjük az ügyfeleink üzletpolitikáját, gazdaságfilozófiáját, akvizíciós törekvéseit. Így egy-egy újabb befektetésnél mi is célirányosabb, hatékonyabb jogi hátteret tudunk nekik biztosítani. Egy-egy bonyolult gazdasági perben pedig már nem csak egy vagy két tanú emlékezete dönti el az ügyeket, hanem a felkészültségen alapuló komoly jogi érvelések egymásból következő láncolata. Nem szeretem az olyan ügyeket, ahol néhány tanúvallomástól függ a tényállás, nem pedig a feleket képviselő ügyvédek jogi tudásától.

A férjéről rövid bemutatkozásában csak annyit árul el, hogy elismert színész. Lehet tudni, hogy ki ő?

Igen, Szilágyi Tibor.

Akkor a játék mellett a humor sem hiányzik az életükből. De ha ennyire szereti a játékosságot, s gondolom a színházat, soha nem csábult el a színészkedés felé?

Óh, nem. Az viszont igaz, hogy nagy színházjáró vagyok, a férjemet pedig nemcsak a szerepeiben nézem meg, gyakran vele együtt ülök a nézőtéren is. Ő ugyanis nagyon szereti nyomon követni pályatársai alakításait. Ha teheti, rendre ellátogat minél több előadásra, és nemcsak a bemutatókra. A színjátékot, a teátrumot szeretem, de a művészpálya sosem vonzott. Ahogy a játékokban, úgy az előadásokban is szinte mindenevő vagyok, legyen szó drámáról vagy vígjátékról. Tibornak egyébként – azt hiszem – én vagyok a legnagyobb kritikusa. Szerinte túlságosan is. Álláspontom szerint egy igazán nagy élményt nyújtó előadáshoz három dolog feltétlenül szükséges: jó darab, jó színészek, jó rendezés, ha bármelyik is hiányzik, számomra már nem teljes az előadás.

Melyik a kedvenc színházi élménye az utóbbi évből?

Mivel senkit nem akarok megsérteni, nem szívesen emelnék ki kedvenceket, de azokat a színházakat, darabokat természetesen szeretem, amelyekben a férjem játszik.

Bridzselni is a férjével szokott?

Valóban előfordul, hogy „együtt játszunk”, bár ő kártyázni nem szokott: ő a színpadon játszik, én meg ezalatt a bridzsasztalnál. Általában heti rendszerességgel asztalhoz ülök egy állandó társasággal, de van, hogy ad hoc csapatokhoz csatlakozom, amikor hívnak, mert a játékhoz hiányzik egy ember. Ebben Tiborral ugyanúgy külön úton járunk, mint egy előadás után a színészkollégák meglátogatásában. Amikor vége a darabnak, Tibor mindig elindul az öltőzők felé, s hiába hív, én soha nem tartok vele.

De így lemarad érdekes sztorikról, emlékezetesnek ígérkező kulisszapillanatokról.

Le. De nem is nagyon érdekel. Nekem a színház a függöny legördüléséig tart, az élményszerzés ott véget ér. Hogy mi az oka? Nem is tudom. Talán az, hogy én laikusnak, kívülállónak érzem magam, ezért előadás után nem is szeretek színeszek között lenni, ez ilyenkor az ő világuk, nem az enyém. Amilyen szívesen megyek a férjemmel színházba, olyannyira nem vágyom az öltözői beszélgetésekre, azt ráhagyom Tiborra, én igazi néző vagyok. Egyébként, természetesen, nagyon sok színész-barátunk van, akikkel nagyon szívesen töl-töm a szabadidőmet.

Kedveli a jogi témájú darabokat vagy könyveket?

Hát…, nem igazán. Bár megnézem őket, mint például a Tizenkét dühös embert, de krimiket nem olvasok el magamtól. Ha valaki kölcsönad egyet, s bíztat, akkor igen, de magamtól nem venném meg. Pedig az összes Agatha Christie-könyv, és sok Grisham is megvan. Bár könyvből nincs hiány otthon, lassan lakást kéne cserélni, hogy ők is, mi is elférjünk. Az olvasás, mint a színház és a játék, szintén az életem része. A könyvek hozzátartoznak az értelmes emberi léthez. Ebben is konzervatív maradtam, ugyanis az újságokat már legtöbbször interneten olvasom, de a könyv nekem még mindig papírt, nyomtatott oldalakat és borítót jelent, melynek súlya és semmi máshoz nem hasonlítható illata van. Bár technikailag már megoldott, számomra az e-könyvek még elképzelhetetlenek. Pedig bizonyára praktikusak.

Férjével mindketten megbecsült képviselői hivatásuknak. Feltételezem, ahogy Szilágyi Tibornak – a Kossuth-díj mellett – leginkább a 2010-ben odaítélt örökös tagság a Hallhatatlanok Társulatában, úgy önnek a legnagyobb elismerést a Budapesti Ügyvédi Kamara által alapított, a magyar ügyvédség példaképéről elnevezett Eötvös Károly-díj jelenthette. Gondolom, büszke rá, különösen, hogy az alapítók szerint a díjat azok kaphatják, akik az ügyvédi hivatást az ügyvédség jó hírnevét fokozva, példásan, szakmailag magas színvonalon, az ügyfelek érdekei és a törvényesség messzemenő tiszteletben tartása mellett gyakorolják.

Férjem nevében nem tudok nyilatkozni, bár igaz, hogy az örökös tagokat minden évben egy neves művészekből álló szakmai zsűri jelöli, legvégül pedig a közönség szavazata dönt. Ennyiben tehát biztosan jó a párhuzam, ezért természetesen büszke vagyok az Eötvös-díjra, amelyet egy szakmai köztestület, a kamara ítél oda. Az elismerést néhány éve kaptam meg, s azért is tölt el nagy büszkeséggel, mert a kollégák megbecsülését fejezi ki, azok adományozták nekem, akikkel évtizedek óta együtt dolgozom.

Aki ilyen nyitott, játékszerető egyéniség, mint ön, bizonyára világot látni és felfedezni is szeret. Hisz az is egy izgalmas játék.

Ez valóban így van. Bár semmiképp nem szeretném, ha kérkedésnek tűnne, hiszen sok embernek az utazás csak álom. Az életem nagy szerencséjének, adományának tartom, hogy a sors kegyes volt hozzám és sok szép helyre eljuthattam. Sok felejthetetlen élményben volt részem az elmúlt évtizedek során. Ebben is mindenevő vagyok, kezdve a Balatontól és a legszebb múzeumoktól a hegyeken át a tengerekig, a különleges városokig bezárólag.

Van olyan hely, ahová mindenképp szeretne még egyszer visszajutni?

Hát… Kicsit pironkodva mondom ki a nevét, de azt hiszem, ilyen lenyűgöző, varázslatos helye a világnak a perui Machu Picchu, ahova egy éve egyszer már majdnem feljutottunk a lányommal, sajnos a viszontagságos időjárás miatt végül ez meghiúsult. Pedig ott voltunk a lábánál, szinte érezhető közelségben! Ha valahova, oda szeretnék még egyszer visszajutni, de ez valószínűleg már nem adatik meg. Bár az is igaz, soha se mondd, hogy soha…

Egyedül is utazgat vagy inkább a családdal?

Szinte kizárólag a férjemmel és a lányommal. Ahogy már mondtam, szeretem a spontán dolgokat, de az utazásban tervező alkat vagyok. Az egyik legnagyobb örömszerzésnek tartom, amikor elhatározunk egy útirányt vagy célt, majd nekiülünk a térképeknek, az útikönyveknek és a leírásoknak. Már a böngészés közben is felfedezünk, nagyszerű élmény. Aztán leszervezzük az egészet és belevágunk. Ez a Sátori Tours. Nincs iroda, szervezett út és idegenvezető, mert a legnagyobb kaland, ha magad fedezed fel, ismered meg azt a helyet és kultúrát, ahová mész. A közös utazásainkon kívül a lányommal évente egyszer elutazunk egy európai városba. Hogy melyikbe, azt mindig ő választja ki, aztán eltöltünk ott egy hosszú hétvégét, rendszerint négy napot az adott helyen, s végigjárunk mindent, bebóklásszuk az egész várost.

Közben pedig arról győzködi: váltsa valóra az anyai álmot, s legyen büntetőügyvéd…

Nem, nem így van. Viszont látom, ahogy szinte lépésről lépésre fejlődik a pályáján. A büntetőjoghoz való vonzódás, úgy tűnik, a családban életkori sajátosság. De végül is nincs ezzel baj, minden végzősnek magának kell eldöntenie, mit szeretne csinálni, s egyáltalán van-e hozzá affinitása. Az is jól látszik, hogy a kezdeti büntetőjogi rajongás később sokaknál alábbhagy, akik aztán más jogágak felé fordulnak. A lányomnak is magának kell eldöntenie, merre orientálódik, egyelőre szerencsére nagy az elszántsága a büntetőterülethez.

Azt, hogy a sorsa szerencsésen alakult, ön azzal is meghálálja, hogy a jótékonykodásból is kiveszi a részét. Többek között beteg gyerekeket támogat és szponzorálja azt a sportágat, amelyet korábban a lánya versenyszerűen űzött. Miért fontos ez önnek?

Erről nem nagyon szeretek beszélni, mivel ez szerintem a magánélet egy olyan része, amit az ember nem a külvilágért, hanem sokkal inkább a saját lelki megnyugvásáért tesz. Az persze nem titok, hogy a lányom és Lutter István barátom révén a vízilabda iránti szenvedély engem is magával ragadott, és amennyire módomban áll támogatom a tehetséges fiatal sportolókat.

Említette, számos jelöltje is van az irodának. A lánya is itt készül a szakvizsgára?

Nem, de ez is az ő döntése volt, amit én viszont elfogadtam, sőt támogattam. Tudom, sok kolléga ellenkezőleg gondolkodik, s úgy véli, saját keze alatt tudja a legjobban felkészíteni az ügyvédnek készülő gyerekét. Én viszont nem érzem felvértezve magam olyan fokú szigorral, ami ehhez kell. Ezért is helyeseltem a lányom döntését, aki most egy nagy szakmai tekintélynek örvendő irodánál tölti jelölti idejét. Ez így van jól, ott ugyanis szigorúbb elvárásokat tudnak vele szemben támasztani, azokat számon is tudják kérni rajta. Egy olyan irodánál, ahol a mamája is dolgozik, pláne annak egyik vezetője, tulajdonosa, nyilván lazább lenne a felkészülés, az ügyvédjelölti munka. Persze, ha később nálunk szeretne dolgozni, én örülnék neki a legjobban.

Kálmán Attila

---