Bakelitlemez-gyűjtés

A CD, majd az mp3-as technológia térnyerésével sokan temetni kezdték a hagyományos analóg hangtechnikát, a köztudatban az él, hogy csak néhány magányos őrült hallgat már csak klasszikusan nyomott bakelitlemezeket.

Pedig van egy komoly vásárlőerővel rendelkező réteg, aki nem sajnálja a pénzt a régi lemezek felkutatására, az utánnyomások gyűjtésére, és a korántsem olcsó lejátszóberendezésekre sem.

Az analóg technikához fűződő vonzalom egyszerű fizikai elven alapul. Az analóg módon rögzített és lejátszott zenét sokkal kisebb minőségvesztéssel élvezhetjük, mint a digitálist, ugyanis a tömörítés, átalakítás során rengeteg információ elveszik, például egy zenei CD sokkal kisebb hangtartományban szól, mint akár egy jó minőségű kazettás magnódeck, az mp3 szabvány jelveszteségéről nem is beszélve.

Külön hóbort az úgynevezett audiofil (más néven high end audio) kultusz, ahol méregdrága, sokszor kézileg gyártott egyedi, tranzisztor nélküli csöves erősítők, tölcsérszerű hangfalmonstrumok segítségével szólaltatják meg a hanglemezeket. Egy ilyen berendezés költsége nemritkán tízmilliós nagyságrendű. Az igazi high end bolondok minden részletre figyelnek. Nem mindegy milyen lábakon áll a lemezjátszó, miként történt a kar kiegyensúlyozása, különleges szigetelésű kábelekkel kötik össze a részegységeket, és az sem közömbös, milyen sorrendben dugják be az elosztóba a lemezjátszó, a phono (analóg előerősítő), és a végerősítő hálózati kábelét. Jelen sorok írója is inkább hóbortnak, sznobizmusnak hitte ezt a szubkultúrát, amíg egy közeli barátja félig meg nem győzte az ellenkezőjéről. A valósan realizálódó hangminőségtöbblet és a berendezések ára között azért elég nagy a szakadék, valószínű, hogy az a tudat is sokat tökéletesít a zenei élményen, hogy egy 20 milliós cuccon hallgatjuk kedvenc lemezünket, de aki kicsit figyel a részletekre, hihetetlen élményben lehet része mondjuk egy eredeti angol nyomású „The dark side of the moon” LP hallatán. (A The dark side of the moon egy kultikus Pink Floyd lemez 1972-ből, különleges hangzásvilága miatt a Hi-Fi berendezések beállítását is ezen album segítségével szokták megoldani).

Persze ahhoz, hogy a nappaliban otthon megfelelő minőségben tudjuk hallgatni lemezeinket, nem kell több milliós beruházás. Egy megbízható minőségű klasszikus lemezjátszót 100 ezer forint körüli összegért tudunk vásárolni, az előerősítő 20–30 ezer forint. Ha valaki ragaszkodik a csöves végerősítőhöz, 2–300 ezer forintért lehet vásárolni, vagy esetleg építtetni, a jobb minőségű hangfalak is ilyen árfekvésűek. A kábelezés is kijön 20–30 ezer forintból.

Átlagosan 4–5 ezer forintból lehet jó minőségű hagyományos bakelitlemezt kapni használtan, az új nyomásúak ennél lényegesen többe kerülhetnek. Az igazi gyűjtők minden nagyobb nyugati városban körbejárják az antikváriumokat, 10–15 euróért már elég jó lemezeket ki lehet fogni. Az árat nagymértékben befolyásolja, hogy eredeti vagy utánnyomott a lemez, az sem mindegy, hogy hol gyártották. A nyugati nyomású lemezek után a legelterjedtebbek az indiai gyártású LP-k, amelyek állítólag nem is olyan rossz minőségűek, mivel a korábbi, leselejtezett eredeti angol nyomókorongokat használták. A volt szocialista országokban még keringenek a Yugoton márkájú egykori jugoszláv nyomású lemezek, Kína szerencsére nem állt rá anno erre az iparágra.

Külön szót érdemelnek a komolyzenei ritkaságok, és komolyzenét hallgatva sokkal jobban lehet érzékelni a különbséget a hagyományos és a digitális hangzás között.

És nem elhanyagolható, hogy ezeket a lemezeket – legyen rock, pop, vagy komolyzene – csak szertartásszerűen lehet hallgatni, nyugodt körülmények között. Egyedülálló élmény a lemezjátszó korongjának elindítása – illik kicsit bekapcsoláskor egy kézzel meglendíteni, ne terhelődjön a mechanika –, a lemez ráhelyezése és a tű ráengedése. És ha pattog és serceg egy kicsit? Az igazi rajongók erre azt mondják, hogy koncert közben is köhécselnek, zizegnek, ez is hozzátartozik a hangzás teltségéhez. Aki nem hiszi, tegyen próbát.

Dr. Bodolai László