Bűnbe esett festmények


Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

„Egy kép értéke (sőt, általánosságban egy műalkotás értéke) nem annyira esztétikai minőségében rejlik, mint inkább a márkában, amelyet hordoz, a címkében, amelyet ráragasztanak, a hírnévben, amely körüllengi. (...) Az úgynevezett nagy tudósok (...) nem is konyítanak a művészethez (...), és teljesen alkalmatlanok arra, hogy bármiféle használható szakvéleményt adjanak. És ami a leghihetetlenebb: ezek a kontárok bitorolják a döntés végtelen hatalmát, ők nyilvánítják ki, van-e egy műnek esztétikai értéke. Ezeknek az arrogáns, hazug képmutatóknak a nevetséges véleményétől függ a művészek sorsa.…

„Egy kép értéke (sőt, általánosságban egy műalkotás értéke) nem annyira esztétikai minőségében rejlik, mint inkább a márkában, amelyet hordoz, a címkében, amelyet ráragasztanak, a hírnévben, amely körüllengi. (…) Az úgynevezett nagy tudósok (…) nem is konyítanak a művészethez (…), és teljesen alkalmatlanok arra, hogy bármiféle használható szakvéleményt adjanak. És ami a leghihetetlenebb: ezek a kontárok bitorolják a döntés végtelen hatalmát, ők nyilvánítják ki, van-e egy műnek esztétikai értéke. Ezeknek az arrogáns, hazug képmutatóknak a nevetséges véleményétől függ a művészek sorsa. (…) Hitvány bűntársaikkal, a galériatulajdonosokkal együtt a kritikusok építik fel és rombolják le egy művész karrierjét: egy-egy festőt felemelnek, és divatossá tesznek, miközben másik százat – akiknek a munkája semmivel sem rosszabb, mint a védenceiké – könyörtelenül megsemmisítenek.”
(Luigi Guarnieri: Vermeer kettős élete)

Ralph W. Emerson szerint tökéletes hamisítványokat lehet készíteni, és azokat „eredeti módon idézni”, mert „a találékony elme tudja, hogyan is kell kölcsönvenni.” Ugyanakkor Proust szerint ez nem így van, mert csak az eredeti mű képes arra, hogy tökéletességet árasszon, mert a „művészetnek köszönhetően ahelyett, hogy egyetlen világot látnánk, a magunkét, látjuk, amint az megsokszorozódik, s ahány eredeti művész létezik, annyi világunk van, melyek jobban különböznek egymástól, mint az univerzumban keringő világok; e világok még ma is eljuttatják hozzánk összetéveszthetetlen fénysugarukat, évszázadokkal azután, hogy a tűz – hívják akár Rembrandtnak vagy Vermeernek –, amelyből a fény táplálkozott, kihunyt.

Ha a XX. század legnagyobb képhamisítása miatt indult per rendhagyó bizonyítási eljárására gondolunk, akkor úgy tűnik, hogy Emersonnak van igaza, hiszen még napjainkban sem lehetünk minden esetben teljesen biztosak abban, hogy az eredetinek vélt festmények valódiak-e.

Amikor 1945-ben a Vermeernek tulajdonított Krisztus és a házasságtörő asszony című festmény előkerült Göring képtárából, mindenki azt hitte, hogy Hollandia egyik igen értékes nemzeti kincsére bukkantak rá. A képhez tartozó adásvételi szerződés alapján tartóztatták le Han van Meegeren festőt és műkincskereskedőt, akit azzal vádoltak, hogy a második világháború idején együttműködött a náci Németországgal, és kiárusította Hollandia nemzeti kincseit.

A vádlott élve hallgatási jogával, 6 hétig egy szót sem szólt, majd váratlanul összeomlott, és hihetetlennek tűnő beismerő vallomást tett. Az eredeti vádat tagadva elmondta, hogy egyáltalán nem adta el a németeknek hazája műkincseit, mert a megtalált Krisztus és a házasságtörő asszonyt ő maga festette. Ugyanakkor azt elismerte, hogy a híres festő kézjegyével látta el a festményt, így azt a látszatot keltette, hogy a kép Vermeertől származik.

Természetesen ezt először senki sem hitte el, a tárgyaláson elrendelt bizonyítás viszont alátámasztotta a vádlott igazát. A bíró vásznat, ecsetet, festéket hozatott, és a tárgyalóteremben Meegeren egy újabb Vermeer képpel lepte meg „közönségét”. Ha nem a tulajdon két szemükkel látták volna az alkotás folyamatát, azt gondolták volna, hogy egy elveszettnek hitt nemzeti műkincs került elő.

A tehetséges képhamisító nem csak anyagi haszonszerzés végett festett tökéletesen eredetinek tűnő képeket. Az avantgárd korában, klasszikus stílusban alkotó festő a műkritikusokon bosszút állva egyrészt azt akarta bebizonyítani, hogy a kép értéke annak esztétikai minőségében rejlik, másrészt pedig, hogy a műértők teljesen alkalmatlanok arra, hogy megfelelő szakvéleményt adjanak.

Meegeren mellett számos más híressé vált hamisítóról tudunk. Daniele Donde és Elmyr de Hory például a legismertebbek közül valók. Utóbbi hazánk szülötte, Hofmann Elemérként látott napvilágot, és emigrálása után azáltal vált hírhedtté, hogy tökéletesen hamisította Matisse-t, Chagallt, Modiglianit és Picassót. Picasso maga is úgy nyilatkozott Hory másolatairól, hogy tökéletesek, és gondolkodás nélkül ellátná őket a saját szignójával.

Meegeren pere után gyakran felmerül a kérdés, hogy vajon az aukciókon eladásra kerülő képek nem tökéletes hamisítványok-e?

A XX. század végén nagy fejtörést okozott a szakértőknek Vermeer Ifjú hölgy a virginál mellett című képe az eredetiségét illetően, de mintegy 10 évi művészettörténeti, fizikai és kémiai vizsgálat után 2004 júliusában valódi Vermeer műként került az aukcióra.

Kriston László fizikust, a Képzőművészeti Egyetem tanárát most arról faggatjuk, hogy a XXI. század hajnalán meg tudjuk-e a művekről állapítani, hogy azok eredetiek-e, és ha igen, akkor milyen vizsgálatokra van szükség.

Kriston László: Ahhoz, hogy egy műtárgyat azonosítsunk, ismernünk kell azokat a jellemző tulajdonságait, amelyek az egyediség jegyeit hordozzák magukon.

Az azonosítási folyamatnak milyen szintjei ismertek?

Az első lépés megtétele mindenképpen a művészettörténész és a restaurátor feladata. Ők azok, aki az adott területet ismerik, ezért szaktudásuk és tapasztalatuk alapján szemrevételezik a műtárgyat, adott esetben a festményt. Ekkor a kép anyagának roncsolása nélküli módszerekkel meghatározzák a műalkotás általános ismertetőjegyeit. Később fizikusok, kémikusok és biológusok is a segítségükre lehetnek.

Milyen módszerekre gondol itt?

Ez általában szemrevételezéssel kezdődik, majd különböző fotótechnikai és radiográfiás vizsgálatokkal folytatódik.

Ezen a szinten a festmény méretének, témájának leírását végzik el, megállapítják a festőre, esetleg az iskolára, valamint a korra vonatkozó stíluskritikai és festéstechnikai jellegzetességeit, vizsgálják – ha van – a szignót, a repedéshálót, az ecsetkezelést, alárajzot stb., megvizsgálják az esetleges javításokat, átfestéseket. Ezt követően kerül sor további műszeres vizsgálatokra, amelyekkel többek között a szerkezetet, a felhasznált anyagok összetételét, egyes festéstechnikai jellegzetességeket határoznak meg.

Ez utóbbiak esetében már roncsolásos vizsgálat történik?

Igen. Szükséges hozzá kisebb-nagyobb méretű mintákat kivenni a tárgyból, majd azokat először fénymikroszkóppal vizsgálni, azt követően pedig ún. nagyműszeres vizsgálatoknak alávetni. Pl. röntgendiffrakciós, elektronsugaras mikroanalízis, GC-MS stb. A mintavétellel járó tárgyroncsolás miatt ezeket csak indokolt esetben végzik, és mindenképpen kell hozzá a tulajdonos beleegyezése.

A vizsgálatok festmények esetén természetesen kiterjednek a festőalapra is, milyen fára, vászonra, fémre, kőre stb. készültek, milyen morfológiai, összetételbeli, készítéstechnikai stb. jellegzetességeik vannak, vizsgálják az alapozás és a festékrétegek szerkezetét, összetételét, elváltozásait stb.

Ez utóbbi mit jelent?

Az alkotó felvihette a festéket vékony vagy vastag rétegben, lehet a festékréteg fedő, vagy lazúros, a színréteg egy- vagy többrétegű, készülhetett egyféle pigmenttel vagy pigment keverékkel, kémiai vagy fizikai folyamatok következményeként, a pigmentek színe megváltozhatott stb. Természetesen nagyon fontos, hogy a különböző vizsgálatokkal meghatározott tulajdonságokat együttesen értékeljük. Ez egyben azt is jelenti, hogy a vizsgálatok meghatározott sorrendben, egymásra épülve következnek.

A kötőanyag kimutatására lehet-e vizsgálatot végezni?

Lehet, de a kötőanyag pontos meghatározása bonyolult, ezért csak ritkán kerül rá sor.

Miért jelent ez problémát?

A kötőanyag már újkorában is bonyolult összetételű, és az öregedés következtében rendkívül változatos képet mutat. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a változás nemcsak az időtől függ, hanem attól is, hogy milyen pigmenteket használtak, de befolyásolhatja ezt a festmény tárolása is.

A beszélgetés folyamán szóba került az ólomfehér kimutatása. Úgy tudom, hogy a Vermeernek hitt Krisztus Emmausban című kép esetében éppen az ólomfehér igazolta azt, hogy hamisítványról van szó. Bár a XX. század legnagyobb hamisítója XVII. századi festéket használt, a képet mégsem festhette Vermeer, mert nem háromszáz évvel ezelőtt vitték fel a vászonra a festéket. Ez pontosan mit jelent?

Mivel az ólomfehér a XIX. századig egyeduralkodó volt a fehér pigmentek között, ezért csaknem minden képen megtalálható. Az említett kép esetében a pigmentben lévő ólom izotópjainak és a jelenlévő nyomelemeknek a vizsgálata alapján lehetett egyértelműen kizárni az eredetiséget.

Az ólom-ónsárga pigment meglétéből is bizonyos festmények esetében lehet arra következtetni, hogy hamisítványokról van szó. Milyen képekről van itt szó?

Az ólom-ónsárgát jelenlegi ismereteink szerint 1300–1750 között használták, és ezen belül is a XV–XVII. században volt elterjedt. 1940-ben újra felfedezték, és ettől kezdve gyártották is. A XVIII. század második felétől 1940-ig nem használták, ezért, ha az erre az időszakra datált festményeken találnak ilyet, akkor igen nagy a valószínűsége annak, hogy hamisítványról van szó.

A beszélgetés folyamán említett műszeres vizsgálatokat csak akkor alkalmazzák, ha felmerül, hogy hamisítványról van szó, vagy minden értékes festmény katalogizálásakor is elvégzik ezeket?

Sajnos ezeknek a műszeres vizsgálatoknak az alkalmazása meglehetősen ritka, pedig legalább a kiemelkedő értékű, nyilvántartott festmények esetében kellene ezeket elvégezni, hiszen az egyedi azonosításukhoz ez feltétlenül szükséges. Az ellopott műtárgy megtalálásakor az eredményes összehasonlító vizsgálat (Vajon az eredetit hozták-e vissza?) feltétele, hogy a katalogizált tárgyról megfelelő tárgyleírás, fényképek, radiográfiás felvételek, restaurálással kapcsolatos feljegyzések, valamint különböző anyagvizsgálati eredmények álljanak rendelkezésre. A vizsgálat eredményessége ugyanis annál valószínűbb, megbízhatósága annál nagyobb, minél pontosabb a tárgyleírás. További szempont lehet, hogy a nyilvántartásba vételnél, illetve a múzeumba történő bekerülés esetében, ezzel a módszerrel ki lehetne szűrni a hamisítványokat. De az sem mellékes szempont, hogy ezek az ismeretek nemcsak a műtárgyakkal kapcsolatos bűncselekmények esetében lennének hasznosíthatók, hanem a művészettörténeti kutatásokhoz is fontos kiindulási alapot adhatnak.

A beszélgetés végén arra szeretném felhívni az olvasó figyelmét, hogy a műkincshamisítás problémája nemcsak azonosítási kérdéseket vet fel, hanem azt is, hogy egyáltalán mi nevezhető eredetinek. Michelangelo Alvó Cupido szobra esetében például a hamisítvány lett az egyedi, hatalmas értékkel rendelkező műalkotás. Az történt ugyanis, hogy amikor elkészült a márványból megmintázott szoborral, akkor állítólag Michelangelo „úgy igazította a szobrot, hogy antiknak tetszett. (…) Az Alvó Cupidó hamisítástörténete az antikvitáson aratott michelangelói győzelem első jele. Nem Michelaangelo eredetisége győz a klasszikus ókoron, hanem az a mimetikus képessége, amely felismerhetetlenné teszi a különbséget. Ifjúkorában mintegy bebizonyítja, hogy ő is tudja, amit a régiek, s egyben arról is tanúságot tesz, hogy a hatás és az utánzás normáihoz igazodik.” (Radnóti Sándor: Hamisítás. Bp. 1995.)

Vajon nem ez történt Meegeren esetében is? Vagyis nem arról van itt szó, hogy a modern korban keletkező műalkotás éppúgy tökéleteset hozhat létre, mint az ősi?

dr. Kiss Anna


Kapcsolódó cikkek

2023. január 27.

Egy asztalnál Bálint Andrással és Jordán Tamással

Mintha együtt ülnénk a Rózsavölgyi Szalon kávéházi asztalánál a két színészóriással, úgy telik el másfél óra, ahogy hallgatjuk őket a mindennapokról, a művészetről – az életről.

2023. január 25.

Mit tehetünk, ha kikerül rólunk egy nem kívánt kép a netre?

A gyakorlatban még mindig kevesen tudják, milyen következményekkel jár másokról fotót készíteni vagy megosztani azt az interneten. Általános vélemény, hogy a saját magunk által készített fotóval azt csinálunk, amit akarunk. Ez azonban nem is lehetne messzebb az igazságtól – mondja a szakértő, aki szerint a felnőtteket és a gyerekeket egyaránt edukálni szükséges a fényképekhez fűződő jogaikról és kötelességeikről.