Drága sport bátraknak


Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Hegymászás nevű sport valójában nem létezik, erről a sziklamászást ismertető cikkünkben már írtunk. Hegyből ugyanis van vastag hóval borított, jégfalakkal körülbástyázott, vagy sziklás, és ezekre mindre más módszerrel másznak fel. A helyzet az autóversenyzésre hasonlít, amelyben egymás mellett létezik az űrhajó bonyolultságú versenyautókkal rendezett Forma-1, a strapabíró terepgépeket mozgató rally, vagy a használt autókkal folytatott roncsderbi.

A hegymászás legismertebb formája, amikor vastag pehelyöltözetbe burkolt alakok, ormótlan bakancsokban vánszorognak egy távoli csúcsra. A népszerűség érdekes, hiszen a hegymászás ezen, alpinizmusnak nevezett formáját űzik a legkevesebben. Az igazán magas csúcsok meghódításához a kitartáson és erőn túl speciális edzésre, különleges felszerelésre és rengeteg pénzre van szükség. Ugyanakkor ez a hegymászás klasszikus formája. A csúcsok meghódításával kezdődött az alpinizmus sikertörténete, és továbbra is ez a legkönnyebben természet- vagy kalandfilmmé alakítható ága.

Az alpinizmus elsőre ráadásul nem is tűnik bonyolultnak: túrázás, aminek a végén történetesen nem Dobogókőre, hanem a Himalája egyik csúcsára ér fel az ember. A magasság növekedése azonban nem csak annyit jelent, hogy többet kell gyalogolni. 6-7 ezer méteres magasság felett a mozgás ugyanis teljesen más szabályokat követel meg. A magashegyi stílus kialakításában a magassággal csökkenő oxigénhiány játssza a legnagyobb szerepet. Egy átlagos fizikai állapotú, tengerszint körüli magasságon élő ember 2-3 ezer méterre érve találkozik először az oxigénhiány tüneteivel, a fejfájással, bágyadtsággal, fáradékonysággal. Pedig ebben a magasságban a tengerszinti oxigénmennyiségnek még csak a negyede hiányzik. 5500 méteren a normális oxigénadagjának csak a feléhet juthat a hegymászó, 8000 méter környékén pedig egy levegővétel már csak a harmadát éri. Az oxigén hiánya megterheli az egész szervezetet, a szívet, az izmokat is. A magassághoz lehet azonban alkalmazkodni, akklimatizálódni. Az akklimatizáció nem testedzést jelent, hanem a test hozzászoktatását az oxigénhiányos állapothoz. Ez pedig egyféleképpen megy: ha rövid időkre oxigénhiányos helyeken, azaz nagy magasságban tartózkodik az ember.

A magashegyi mászás során a hegymászók nem egyszerűen elindulnak a csúcs felé, hanem bonyolult taktikával akklimatizálódnak az egyre növekvő magassághoz. Rövid időkre felkapaszkodnak nagy magasságba, aztán visszamásznak pihenni, majd következő alkalommal még egy kicsit magasabbra másznak. A dologban nagy szerepet kap az alaptábor. Itt időznek a legtöbbet a hegymászók, úgyhogy a lehető legnagyobb kényelmet igyekeznek megteremteni maguknak: van konyhasátor, szakács, orvos, és az alaptábori munkák szervezésére még alaptáborvezető is.

A fentiek szerint egy négy táborral mászható csúcsra a következő módon jut fel az expedíció: Az alaptáborból felkapaszkodnak egy bizonyos magasságba, és ott egyetlen éjszakára letáboroznak. A hegymászók nem sokat alszanak aznap este, és nem azért, mert egymás szavába vágva sztoriznak hajnalig, hanem mert magashegyi betegségük van. Másnap örömmel térnek vissza az alacsonyabban fekvő alaptáborba. Sátraikat, felszerelésük egy részét azonban fenn hagyják a hegyen, ezzel megalapítva az első tábort. A visszatérést követő néhány napos pihenő alatt a mászók vörösvértestjei olyannyira felszaporodnak, hogy a következő alkalommal már jóval az első tábor fölé jutnak, és az ott felállított kettes táborban élik meg az előző alkalommal már tapasztalt fejfájást, rosszullétet. Másnap reggel pedig, a már ismert módon visszatérnek az alaptáborba.

A harmadik tábor azonban már olyan magasan van, hogy onnan már csak az első, vagy második táborba ereszkednek vissza a mind elcsigázottabbá váló mászók. A legfölső, négyes tábor után pedig a csúcs következik, majd még aznap vissza addig, amíg bírják.

Az alpinistának nem csak a magassággal és a vad természettel kell megküzdenie, hanem az anyagi nehézségekkel is. A legmagasabb hegyek ugyanis a civilizációtól távol, többnyire ázsiai vidékeken magasodnak, és már ahhoz is rengeteg pénz kell, hogy az expedíció 2–400 kilónyi felszerelését, élelmét a helyszínre szállítsák. A speciális ruházat, kötelek, sátrak pedig több autó árába is kerülhetnek fejenként. A felszerelés jó része ráadásul nem éli túl a túrát: 8000 méter felett az ember már csak a legszükségesebb munkát végzi el. Nem törődik a szerepét vesztett felszereléssel, a legmagasabban lévő táborok fenn maradnak a hegyen, a szél és a havazás martalékául. Ha a foszló sátrakhoz még hozzászámítjuk a mászás során eldobált, üres oxigénpalackok halmait, és persze a szerencsétlenül jártak fagyott holttesteit, nem szorul magyarázatra a magashegyi környezetszennyezés egyre aggasztóbb problémája sem.

Sok felszerelés, szállítás, logisztika, kiszámíthatatlan természeti viszonyok: nem véletlen, hogy a magashegyeket nem magányos hősök, hanem jól szervezett csapatok másszák meg. Még a szólómászásaikról elhíresült nagy nevek, például a Mount Everestet oxigénpalack nélkül, majd egyedül is megmászó Reinhold Messner mögött is összehangolt csapatmunkát találunk. Néha vannak csak kivételek, azok is inkább kényszerből. Jó tudni, hogy az egyik ilyen hihetetlen, magányos teljesítmény magyar mászó nevéhez kötődik. Erőss Zsolt 1999-ben, háttércsapat nélkül, egyedül és titokban megmászta a Föld egyik legnehezebb 8000-esét, a Nanga Parbatot.

Földes András

 

Miért nem akarnak felmászni a csúcsra? – A sziklamászás jellemzői


Kapcsolódó cikkek

2023. január 27.

Egy asztalnál Bálint Andrással és Jordán Tamással

Mintha együtt ülnénk a Rózsavölgyi Szalon kávéházi asztalánál a két színészóriással, úgy telik el másfél óra, ahogy hallgatjuk őket a mindennapokról, a művészetről – az életről.

2023. január 25.

Mit tehetünk, ha kikerül rólunk egy nem kívánt kép a netre?

A gyakorlatban még mindig kevesen tudják, milyen következményekkel jár másokról fotót készíteni vagy megosztani azt az interneten. Általános vélemény, hogy a saját magunk által készített fotóval azt csinálunk, amit akarunk. Ez azonban nem is lehetne messzebb az igazságtól – mondja a szakértő, aki szerint a felnőtteket és a gyerekeket egyaránt edukálni szükséges a fényképekhez fűződő jogaikról és kötelességeikről.